Demény Péter
Kiváló rejtőzködő
Férfivá érni az egyik országban, hogy aztán egy galád háborúban fogságba essél, és különböző megaláztatások után egy másik országban ébredni – mondhatni nem leányálom. Igaz, Kuncz Aladár megtehette volna, hogy Budapesten maradjon, hiszen többek között testvérbátyja is ott élt, ő mégis hazajött, Láng Gusztáv szerint azért, mert a fogság megérlelte benne a kisebbségit, ott, Noirmoutier-ban jött rá ugyanis, hogy igazi érték a fájdalomból születik, akkor támadt az a megvilágosodása, melyre keresztény létére mindig is készült.
A fogságot, börtönt megjárt embereket örök barátság fűzi össze. Nem lehet azt elfeledni, amin együtt mentek keresztül. Alexandru Paleologu, a híres román esszéista fia meséli, hogy amikor összegyűlt a baráti kör, apja, akit a Noica-perben tartóztattak le és vetettek börtönbe, külön asztalnál ült fogolytársaival. Feleségüket, gyermeküket sem „vitték” ahhoz az asztalhoz – az az ő társaságuk és az ő asztaluk volt.
Nos, metaforikusan szólva Kuncz nem Németh Andort választotta, akivel pedig együtt raboskodott a különféle francia börtönökben, hanem Dsida Jenőt: a szabad világ helyett azt a helyet, ahol bizonyos értelemben véve, és éppen azért, mert ő még a másik Magyarországon született, folytatódott a Nourmoutier-trauma. Jóval szabadabban élt, de mégsem szabadon, hiszen élete másik nagy igazságtalanságának és veszteségének érezhette a trianoni döntést, és mindent megtett, hogy a magyar közösség, melyben ő még bizonyára másképpen bízhatott, „jól jöjjön ki belőle”.
Ehhez minden képessége megvolt. Tanár apja a művelt XIX. század eszményeinek megfelelően iskoláztatta, beszélt németül és franciául, és a Nyugat köréhez tartozott, sokkal inkább különben, mint őt szép verssel búcsúztató barátja, a szatmári költő. Ráadásul nem „telivér” prózaíró volt, akinek a szemhatára nem terjed ki más tájakra, hanem filozófiai érdeklődésű, elméleti hajlamú ember, aki a transzszilvanizmus egyik legfőbb ideológusává vált. Szokták emlegetni mint a magas színvonalú és tágas kitekintésű erdélyi gondolat kidolgozóját, és csak azért nem tudja mindenki, hogy milyen szerepet játszott ennek az értékrendnek a kialakításában, mert nem volt sem annyira sokműfajú, mint Kós, sem annyira gróf, mint Bánffy, sem annyira püspök, mint Makkai. Költőnek sem mondható, mint Áprily, Dsida, Reményik vagy Tompa László, akik tömör emblémákban fejezték ki vagy zokogták el a kisebbségi bánatot.
Abba kellene hagynunk végre az „egykönyvű író” című társasjátékot is. Ritka kivételektől eltekintve – mint például Henri Charrière, a Pillangó szerzője, aki tudomásom szerint nem élt irodalmi életet – Ottlik vagy Lampedusa is szövegek sokaságát termelte ki, és nem ők tehetnek róla, hogy egyetlenegy kötetük keltett hullámokat az olvasókban. Akkor, amikor megjelent, az Iskola a határon kellett a mentalitásnak vagy a közízlésnek, és később nem változott olyan irányban, hogy például a Budát is mellé helyezte volna; éppen így történt a Fekete kolostorral is. Még csak azt sem állítom, hogy a Felleg a város felett „jobb” vagy „rosszabb” lenne, mindössze annyit szeretnék leszögezni, hogy nincs író, aki érdeklődésből, megélhetésből, műhelymunkaként, hiúságának kis köreit futva ne termelne sokkal többet, mint ami megjelenik tőle – hát még annál, ami híressé válik!
Kuncz Aladár – mint minden író – kulturális jelenség volt a maga kisugárzásával. Mindannyian láttunk már olyan tanár vagy hivatalnok típusú művészt, akit észre sem vesz az ember, annyira korrekt és illedelmes, amikor azonban egy kiásottabb kommunikációban kell részt vennie, akkor kiderül, hogy remek causeur. Valahogy így képzelem őt is. A kártyában nem ő lenne az ász, mert semmi hajlandósága a feltűnésre, és bizonyára nem az a figura, akit nyakló nélkül követne mindenki. Ha a magyar irodalomból kellene példát mondani, Nagy Lajos jutna az eszembe, ha pedig a világirodalomból, akkor mondjuk Mauriac: akik ott vannak, kiválóak, de rejtőzködők. Még ebben is megfelelt a saját elméletének, hiszen a kagylót felsebző homokszem sem tűnik fel, amíg gyöngy nem lesz belőle.
Nem harcos volt ő, hanem építkező – így látom. Nem lehetett az az ember, aki úton-útfélen fogsága részleteivel traktálja a szembejövőket. Inkább olyan talán, mint Dávid Gyula: az irodalom értelmes és alázatos iparosa, aki nem érzi hőstettnek, hogy fogságba vetették. Akivel megtörténnek a dolgok, de nem őáltala történnek meg.
Boka László
Bölcselő, szépírói vénával
„Annyi börtön van a világon, amiről az emberek nem tudnak, talán még azok sem, akik magukban hordozzák”. Kiemelten fontos sora ez úgy gondolom annak a regénynek, ami hiteles önéletírás is egyben, s ami méltán világhírűvé tette szerzőjét. Azt a Kuncz Aladárt, akinek élete java alapvetően nem szépírói munkákkal telt. Irodalomtörténész, tanár, kritikus, fordító, irodalomszervező, igazi bölcsész volt elsődlegesen, szépírói vénával. Mindmáig ráadásul egykönyves írónak ismerik, tévesen, de munkássága egyáltalán nem is csupán prózaírói minőségekben mérendő. Az viszont kétségtelen, hogy az első világégés alatti franciaországi fogsága lett az az élménye, mely élete tragédiájának számított, furcsa mód mégis legfőbb ihlető forrása maradt a későbbiekben. Nem csak említett regényében, hanem mindennapjaiban is. Ez az esemény mintegy ketté is osztotta az amúgy tragikusan rövid, 46 esztendőt számláló életutat. Az etika adta belső szabadság és a bennünk hordozott börtönök ballasztja ugyanis a világháború borzalmai után mindvégig foglalkoztatták Kunczot, aki előbb Budapesten, majd a vállalt kisebbségi létben is a belső szabadságot kereste és hirdette, miközben a munka lázában égett.
Már pályája legelején is megnyerő, „elegáns, halk jelenség”, „vonzó társasági ember” volt, akin „jó gyermekszoba érzett”, ahogyan Schöpflin Aladár írta róla. Az erdélyi irodalom egyik legfőbb napszámosát, megszervezőjét többen értékelték a korban is, kevesebbek előtt ismert mindmáig, hogy már 1914 előtt is milyen ígéretes értekezői, irodalomtudósi pálya előtt állt. Az édesanyját fiatalon elvesztő Aladárt és nyolc testvérét a tankerületi főigazgató édesapa nevelte, a szülői ház értékrendjét mindvégig a polgári eszmények, a humanizmus, az értékőrző szabadelvűség és az európai műveltség igénye jellemezte. Innen tehát az indulás. Aladár (közismertebb nevén Dadi) a kolozsvári piarista gimnázium tanulójaként kötött életre szóló barátságot Laczkó Gézával, akivel később a budapesti egyetem magyar–latin–görög szakjára iratkoztak, ezzel párhuzamosan pedig 1907-ig az Eötvös Collegium tagjai is. Ez utóbbi olyan műhely volt, ahol a benne élők nem pusztán a szabad szellem és kritikai gondolkodás, de a rendszerezett tudás útravalóját is megkapták, olyan tanároktól, mint Bartoniek Géza, Horváth János, Gombocz Zoltán vagy Alexander Bernát. Legkedvesebb tanára, egyúttal mintaképe is mindazonáltal Riedl Frigyes volt. Az ő hatására írta doktori dolgozatát Toldy Ferencről 1907-ben, mindössze 22 évesen. E munka folytatásának szánta pár évvel később a nagyobb lélegzetű, érettebb és igényesebb A magyar irodalomtörténet elméletének és módszerének fejlődése Toldy Ferenc óta című monográfiáját, mely akadémiai pályaműnek született, s mely, ha nem is lappangott, egészen 2018-ig kiadatlanul kéziratban maradt. Szerzőjének meglátásai a korabeli konzervatív akadémikusság előtt – így legfőképp a bíráló Beöthy Zsolt előtt – nem jelenthettek zökkenőmentes belépőkártyát e testületbe. Ekkor még gimnáziumban kénytelen tanítani, akárcsak Babits vagy Juhász Gyula. A fiatal tehetségre a Nyugat viszont korán felfigyel, a lapnak 1909-től lesz munkatársa. Ekkortól nyarait többnyire már Franciaországban tölti, s e vakációk tanulmányutak is a tájékozódás és eszmélés kettős örömével. 1911 után az Erzsébetvárosi Főgimnázium, ahol tanárkodik, maradi közeggel szembesíti, itt testközelből láthatja a hazai iskolarendszer mélyülő válságát. Ezért is országos pedagógiai reformra törekszik, egyik vezéregyénisége lesz annak a tanárgenerációnak, amelynek tagjai élményszerű irodalomoktatást akarnak meghirdetni. Korabeli írásait, íróportréit és kritikáit a Nyugat mellett később az Auróra és a Népszava is közli, de 1913-ban előadásokat tart a Társadalomtudományi Társaság szabadiskolájában, s formálisan a Martinovics páholynak is tagja. Minden abba az irányba mutat, hogy előbb-utóbb sikeres akadémikusi pálya várja. Franciaország különböző vidékein töltött nyári szabadságai azonban tragikusan végződnek. Az első világháború kitörésének híre egy kicsiny faluban éri, megkísérel hazatérni, de csak Párizsig jut, s mint ellenséges ország állampolgárát internálják. 28 esztendős ekkor. Közel öt évig Noirmoutier, majd Île-d’Yeu foglya lesz. Ezen fogságban töltött keserű éveket írja majd meg másfél évtizeddel később, remek arányérzékkel és epikai hitellel a Fekete kolostorban, s a remekmű nyomdai kefelenyomatát még láthatja budapesti kórházi ágyán, halála előtt, a jóbarát Babits elismerő soraival együtt. E korai halál aztán kultikus mozzanatokat is kölcsönöz a műnek, mely így – minden érdeme mellett is – elfedi részben az életmű egyéb karaktereit.
A fogságból hazatérve 1919-ben egy kaotikus világ várja, éhínség és a forradalmak, majd a trianoni diktátum, mindez borzalommal tölti el, a csonka-magyarországi világban nem találja helyét, tanárként megfenyítik, tervezett szakmai karrierje többes okból lehetetlenné válik, más célokat tűz maga elé. 1923-ban hazatelepszik Kolozsvárra. „Toborzó leveleivel” a legjobb tollakat vonzza maga köré, miközben az Ellenzék irodalmi rovatának szerkesztőjeként lát hozzá az erdélyi magyarság szellemi életének – a letargia éveit követően – a holtpontról való elmozdításához. Minőségelvű transzszilván szemléletében az erdélyiség valós történeti értékekkel és eltörölhetetlen múlttapasztalattal rendelkezett, amibe kapaszkodni lehetett, ám megnyugodni nem: az üres szópufogtatások és romantikus nagyotmondások helyén Erdély magyar közösségére a közeljövőt tekintve ugyanis minden korábbinál nagyobb kihívások és feladatok vártak. Kuncz ebben vállalt mérhetetlenül fontos szerepet a két világégés közt: az irodalmi közönség közösséggé kovácsolásban. Ő lesz a valódi megszervezője – az ifjú Kemény Jánost segítve – a marosvécsi kastélyban később meghonosított találkozóknak, az erdélyi írók 1926-ban alakult szabad munkaközösségének, ahogyan ő hívta, „szindikátusának és íróakadémiájának”, az erdélyi Helikonnak. Neki köszönhetjük, hogy a társaság folyóirata, melynek szerkesztője is lett, sajátos feladatkörei mellett mindvégig megtartotta azt az elsődleges esztétikai mércét és européer szemléletet, amit Babits ugyanekkor a Nyugat élén megkövetelt.
Kiváló diplomata volt, eltérő irodalmi oldalakat is egybebékíteni tudó egyén, valóban „literary gentleman”, ahogyan Németh Andor nevezte, akinek szerepköre (erudíciója, kiterjedt kapcsolati hálója okán is) a jó helyzetfelismerő reálpolitikustól a tudatos irodalmi kanonizátorig terjedt. Irodalomszerkesztői gyakorlatában a nyugatos esztétikát követte, mellette azonban kiemelt szerep jutott a Kuncz-féle hangsúlyos, türelmes erdélyiségnek is. Ez az összmagyar irodalom- és kultúraegységben nem elhatárolódásként, hanem hangsúlyos színként, – saját szavaival – „koloritként” jelentkezett. Olyan értékteremtő, példaadó regionalitásként, amelyből egyszersmind a megcsúfolt európai eszmék cserépdarabjai is újra összeilleszthetők, országhatárok felett. Az egyik szakmai ellenfél, az 1920-as évek végén Kunczcal több ízben világnézeti platformokon is vitázó Gaál Gábor is kénytelen volt elismerni utóbb, hogy ezen évei, utolsó 7-8 esztendeje volt „élete esszenciája”. Az Erdélyben töltött gyümölcsöző évei, „a csöndes vezérkedés”, leginkább a lemondás és a hivatásvállalás évei voltak mindazonáltal. Áprily Lajos, Tompa László, Bartalis János, Dsida Jenő s sok egyéb erdélyi szerző felfedezője vagy pályájának egyengetője volt, de mindezért saját írói ambícióit is háttérbe szorította, a benne élő prózaírót sokáig zárójelezte. Óriási teherbírással és végtelen alázattal dolgozott. Több embernek is elegendő irodalomszervezői feladatai okán gondolhatták úgy budapesti kortársai közül is többen, hogy szépíróként „inkább a tervek és az álmok embere” marad, de eleve sokáig kellett érlelnie önmagában is a cipelt terhet, míg megtalálta hozzá a kellő, hiteles és maradandó formát. Példaképe, atyai jóbarátja az ifjú Jékelynek és Dsidának, s bizonyos fokig annak a Szerb Antalnak is, aki majd Kuncz halála után, de nagyrészt még az ő kezdeményezésére létrejött pályázatra nyújtja be később méltán híres pályamunkáját, irodalomtörténetét, mely elnyeri a Helikon fődíját, s melyről Makkai is fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy az Kuncz nemes adományaként is tekintendő, mert ő „ezáltal is, holta után is beszél”.
Többek között Gobineau, Proust, Anatole France és Maupassant műveit is fordította, s az értekezők közül Hyppolite Taine-t is, aki korai munkásságára leginkább hatott, akárcsak Bergson filozófiája vagy Romain Rolland humanizmusa. Kuncz emberszeretete azonban távol állt már a világháború előtti ábrándos humanizmustól. Ő – amint visszaemlékezésében Vita Zsigmond is írta – „a szenvedésben vergődő emberben ismerte fel testvérét, és mélyen keresztény hittel látta meg a nyomorúságban felénk hajló isteni kegyelmet”. Társaival, mindenekelőtt Bánffyval, Áprilyval vagy éppen a fiatal Dsidával ezért is a pártokon, az ideológiákon felülemelkedést tudatosították, hitet téve a szellem, az erkölcs magasabb és egyetemes érdekeinek szolgálata mellett. 1923-as Kolozsvárra történő visszaérkezésekor fejtette ki, hogy „az egészséges kritikai szellemet majdnem mindenik államban megfertőzte a politika, melynek hatásai az irodalomra beláthatatlanok…”, majd így folytatta: „Bármilyen irányú politikai szellemet is képzeljünk el, az mindig szöges ellentétben áll az irodalmi szemlélettel. A politika egyszerűsíti, uniformizálja az életet, az irodalom annak éppen sokféleségét és összetettségét hangsúlyozza. A politika, ha vezetni akarja az embert, kénytelen absztraktummá változtatni; az irodalom még a fogalmiságot is csak megérzékítve tudja visszaadni. A politika mindig érdekeket szolgál; az irodalom megbukott, ha nem tud az érdekek fölé emelkedni…” Ez a napi érdekek fölé emelkedés volt hajtóerejének leglényege. Meglehet, olykor naivnak bizonyult a kor realitásaival szemben, de jellemét híven tükrözi mindaz, amit Lakatos Imre (az erdélyi írók közül internálásának egyetlen tanúja) jegyzett fel róla: „idegenkedéssel viselkedett a világnézetek által korlátolt emberek iránt […] nem volt hajlandó kedvükért józan kritikáját igába hajtani. Emellett azonban hallatlanul megértő tudott lenni az ellenkező véleményekkel szemben is.”
Hamvai 90 esztendeje Budapesten nyugszanak, szelleme azonban ott lebeg, mint egy borzongó Jékely-sor az örök irodalmi értékek és nagyságok közt, egy álombéli Kolozsváron és a marosvécsi tölgyek alatt, az emlékének szentelt, valóságos faragott kőasztal körül.