Amikor Fehér Loránd, vagy Fehér fényképész, ahogy a legtöbben ismerték, 1975 tavaszán elhunyt, egyetlen fia, Zoltán, mindent félbehagyva kellett elutazzon a temetésre. A filmlaborban, ahol dolgozott a Műszaki-Operatív Parancsnokságon, éppen valami fontos dolgot kellett retusálnia, egy megfigyelési dosszié értékes darabkáját. Senki sem értett nála jobban ahhoz, hogy egy olyan fotót retusáljon, amiben egy másik fényképből kivágott részlet felhasználásával olyan emberek szerepeljenek együtt, akik a Dezinformációs Szolgálat által megrendezett élethelyzetben igazából sosem találkoztak. Fehér Zoltán ehhez új technikát fejlesztett ki. Egy speciális javítási módszert alkalmazott, eltüntette a diafragma különbségeket a képek negatívjairól, létrehozva egy új képet. Ezek olyan kihívások voltak számára, amiket hozzáértésének köszönhetően sikeresen hajtott végre. A szülővároskájából érkezett táviratot olvasva, mintha nem akarta volna elhinni. Annak ellenére, hogy csak néhány szóból állt: Az ön apja elhalálozott. Temetés hétfőn! Többször is elolvasta a táviratot, mintha nem értené a jelentését. Igaz, hogy apja nem volt már fiatal, betöltötte a 72. életévét, de hogy minden előzmény nélkül haljon meg, anélkül, hogy beteg lett volna, valamelyest meglepő volt számára. Apja hivatásos fényképész volt, egész életét egy észak-nyugati vásárvárosban töltötte, egy olyan településen, ami sem falu, sem város nem volt, de termálfürdőjének köszönhetően mégis valamiféle hírnévnek örvendett. Kicsi település volt, a Körös mentén szétszórt házakkal, néhány utcácskával, ezek egy nagyobb piactéren találkoztak. A piactérről, ahol a buszpályaudvar is volt és ahol a heti vásárokat tartották, három főút vezetett Szalonta, Nagyvárad és Belényes felé. A tér végében, ahonnan az utak is indultak, három templom volt, a Szalonta felé vezető úton a református, a váradin a katolikus, míg a Belényes felé vezetőn az ortodox templom. Itt éldegélt Fehér Loránd, anélkül, hogy érdekelné, más helyek is vannak a világon e városkán és a Nagy utcai fényképészeten kívül. 1926-ban házasodott össze Rozáliával, Loboncz Antal és Éva lányával. (…) Apósától, Antaltól, aki Bécsben tanulta a mesterséget, mint Lechner inasa a Jaromirgottstrasse-n, különleges fényképezőgépek maradtak meg, valódi ritkaságok, amiket a szükséges anyagok hiányában már nem tudott használni. A fiú, Zoltán egy tökéletes Voigtländerre emlékezett 1918-ból, kisméretű, nyújtható fekete bőrharmonikával, üveglemezzel. (…)
Apja nem szerette, ha Zoltán gyermekként a műhelyben kotnyeleskedik, mégis megtanította fiának a fényképezést és a gépek használatát. Anyja akkor halt meg, amikor ő katona volt, apja nem nősült újra. Csak a fotózás foglalkoztatta. (…) Anyja halála után Zoltán végleg elköltözött otthonról, és annak ellenére, hogy az apa és a fiú tartották a kapcsolatot, nem sokat tudtak egymásról. Zoltánt hidegen hagyták az öreg dolgai, kivel találkozott, boldogult-e egyedül a főzéssel, mosással. A kettejük közti elhidegülést az is fokozta, hogy az egyetem befejezése után Zoltán egy román lányt vett el, egyetemi csoporttársát a kémia szakról. Bukarestben telepedtek le. Felesége családi kapcsolatainak köszönhetően sikerül elhelyezkednie a Szekuritáténál. Folyamatosan küldött filmtekercseket és fotópapírt az apjának Bukarestből. Apja válaszlevelei mindig rövidek voltak, távirati stílusban. Általában az időjárásra vonatkozó utalásokkal kezdődtek, azután az apa ugyanazzal a tömör szóhasználattal adta tudtára, hogy jól van, csak néha bosszantja a reuma, de az ízületi fájdalom, minden bizonnyal az időváltozásnak tudható be. Zoltán tudomása szerint az egyetlen betegség, amiben apja szenvedett a reuma volt, de ez nem különösebben aggasztotta. Ugye, ebben az országban nem létezett ember, aki ne lett volna reumás. Népbetegség volt. Apja, családja felől érdeklődve, egyszerűen zárta sorait. Sem Zoltán oltyán feleségét, akit csak menyemnek hívott, sem a két fiút, akiket nagy unokámnak és kis unokámnak nevezett, nem szólította nevükön. Néha Zoltán meg is kérdezte, tán elfelejtette, hogy hívják őket. (…)
Sem Zoltán oltyán feleségét, akit csak menyemnek hívott, sem a két fiút, akiket nagy unokámnak és kis unokámnak nevezett, nem szólította nevükön.
Nici soţiei lui Zoltán (olteancă), căreia îi spunea a menyem (nora mea), nici celor doi băieţi, pe care îi numea nagy unokám (nepotul meu cel mare) şi kis unokám (nepotul meu cel mic), nu le spunea pe nume.
A halál, kétségkívül sok dolgot megváltoztat, de sajnos, túl későn. Amíg élt, Zoltánban nem volt semmiféle hiányérzet az apjával kapcsolatban. Igaz, ritkán látogatta, de amennyire tőle telt, segítette a munkájához szükséges dolgokkal. (…) Az öreget a fényképészettel kapcsolatos könyvek és a fotóművészet is érdekelte. A Szekuritáte alkalmazottjaként Zoltánnak szinte mindent sikerült beszereznie. Apja sosem kért tőle semmi mást, kizárólag fotográfiával kapcsolatos dolgokat. Sem kávét, sem cigit, sem cukrot… Semmi mást! Ezekért a magyarországi beszerzőihez fordult, a csencselőkhöz. A távolság és az időhiány miatt ritkán látogatta. Felajánlotta neki, hogy elviszi Bukarestbe, de az öreg hallani sem akart róla, hogy otthagyja Erdélyt. Még látogatóba sem ment. Zoltán nagyjából évente utazott el a kis nyugati városba, általában egyedül. Egy időben, a Körösön való pecázás ígéretével csábítva, magával vitte nagyobbik fiát, de aztán Ştefan a sok tanulnivalóra hivatkozva már nem akart menni. Vonattal tényleg hosszú és fárasztó volt az út. Azon a nyáron, amikor az autót vásárolta, 1968 augusztusában (akkor hatoltak be a szovjet csapatok Csehszlovákiába), feleségével és a gyerekekkel kirándulni indultak az országba. Így jutottak el az ország nyugati részére is. Az oroszok inváziója és a fővárosi események, amikor Ceauşescu épp fénykorát élte a szovjetekhez való csatlakozás elutasítása miatt, őt Erdélyben érték. A fiúk már nagyok voltak, Ştefan 17, Andrei 13 éves. Kénytelenek voltak megszakítani a vakációjukat, mert őt és a feleségét azonnali hatállyal visszarendelték a munkahelyükre. Később Zoltán inkább egyedül ment látogatóba az öreghez. Úgy időzítette, hogy egyik külföldi útjáról érkezzen haza, és apjának modern fényképezőgépeket hozott. Az NDK-ból egy Retinette IA típusú Kodak gépet hozott neki, 35 mm-es filmmel. Az öreg imádott mindent, aminek köze volt a munkájához, így könnyű volt neki örömet szerezni. (…)
Március végén érkezett a hír apja haláláról. A nagyobbik fia esküvői előkészületei miatt Zoltán egyedül ment a temetésre. A szerény szertartás végeztével, munkahelyi kötelezettségei miatt, hamar vissza kellett utaznia Bukarestbe. A kolléga, akivel dolgozott, semmit sem csinált nélküle. A fénykép, amit retusálnia kellet, fontos volt, egy ismert írót kellett ábrázolnia külföldi ügynökökkel való találkozón. Az író átszökött a határon, de a Szekuritáte külföldön is szemmel tartotta. A fotó, amit produkálnia kellett, a külföldi dosszié újranyitásához kellett. Zoltánnak, mint specialistának, ez kihívás volt. Saját retusálási módszert feljesztett ki, amit apjától lesett el, viszont ő ültette gyakorlatba, megfelelve az egyre bonyolultabb elvárásoknak. A következő hónapokban elfoglalt volt, ezért csak következő tavasszal tér vissza szülővárosába, hogy felszámolja a műhelyt és eladja a házat. Majdnem egy évvel az öreg halála után, itt minden változatlan maradt. Mindent belepett a por. (…)
Egy évvel apja halála után a ház még lehangolóbbnak tűnt. Csak a régi falvédő látványa keltett benne némi melegséget. Figyelmesebben szemügyre véve azonban valami meghökkentőt vett észre, amire eddig nem figyelt fel. Már a gondolattól is lefagyott, hogy ezt a dolgot szándékosan készíthette valaki, teljesen fel volt zaklatva. Ismét méregetni kezdte a falvédőn elhelyzkedő két aránytalan méretű virágot, egyik a pásztor jobb, a másik a bal oldalán. Nem tévedett! A szárak nem a megszokott módon, gyökérben végződnek, hanem egy bizarr, szinte mértani dolgot formálnak, a hímzés mindkét virág esetében a… náci svasztika egyik karját formálja meg. Ha a két virágot egymás fölé helyeznénk, a szárak alsó részei tökéletesen visszaadnák a horogkeresztet. Hihetetlen! Zoltán bármennyire próbálná kitörölni agyából a keresztet, és bármennyire nem szeretne semmiféle jelentést tulajdonítani a szerencsétlen virágoknak, azon kívül, hogy egyszerű virágok (amik kétségkívül nem voltak), mégis a nyilvánvalóság, a precizitás és a finom elegancia, amire a hímző egykor törekedett, hogy tökéletesen megjelenítse a náci szimbólumot, kimondhatatlanul felzaklatták. Hogy apja náci szimpatizáns volt, a korszellem fényében meg sem lepte, de a szimpátiától a majdhogynem fanatizmusig olyan út vezet, amit a szülői házba visszatérve, Zoltánnak muszáj volt nem csak megértenie, de elfogadnia is. Vajon milyen titkokat rejthet még a szülői ház? (…)
Egy elhúzható, fából készült tolóajtó két részre osztotta a fotóműhelyt. (…) Mindent kíváncsian átnéz, tiszteletet és melegséget érez apja iránt, olyat, amilyet életében sosem érzett. A tárgyakat nézegetve Zoltán rájön, mennyire kevés és szomorúan jelentéktelen emléke maradt a szüleiről, és lelkiismeretfurdalást érez amiatt, hogy életükben nem nyújtott számukra oltalmat, boldogabb pillanatokat, amiket együtt tölthettek volna. A kietlenségben, amiben anyja és apja eltűnt, nem bukkant már fel semmi. Ezt a csendet, amit az eltávozottak hagytak maguk után, fel kellene tölteni valamivel, emlékekkel természetesen, de ő, akinek nem sok maradt, azok is homályosak és gyerekesek, nem tudta, mit kellene tennie ahhoz, hogy emlékeit szebbé tegye, anélkül, hogy meghamisítaná őket. Tárgyakba kapaszkodik. (…) Mit mondhatnak tulajdonosaikról az élettelen tárgyak? – kérdezi magától, válaszok után kutatva. Először lenyűgözte a műhelyben uralkodó szigorú rend, és nem tudta, milyen jelentőséget tulajdonítson neki, annál is inkább, mert emlékeiben apja inkább szétszórt emberként jelenik meg, aki anyja segítsége nélkül nem boldogul. Mindig is így gondolta, azonban amikor anyja meghalt, nem törődött azzal, hogy boldogul egyedül ez az ember. Most, egy évvel a halála után, arra kellett rájönnie, hogy az öreg egészen jól elvolt. De a felismerés miatt ráeszmélt arra, mennyire kevéssé ismerte, mennyire idegen volt számára a saját apja. Az első jel a makulátlan rend volt. Aztán volt több is, de erről kicsit később. A labor egyik sarkában Zoltán egy nagy, kopott fényű, veretes faládát vett észre. Tele volt fényképekkel. A sötétszoba piros fényénél sietve fellapozott néhány albumot, a fotókat nézegette. Kizárólag stúdióban készült képek voltak, egy sem akadt, ami a természetben készült volna. Figyelmesebben megvizsgálva észrevette, hogy a fényképek méret szerint voltak rendezve, a legkisebbek az igazolványképek. Egy másik albumban művész- és családi fotókat talált. Zoltán találomra kinyitott néhány albumot, vigyázva, hogy ne keverje össze az évek szerint, időrendi sorrendben gondosan elrendezett képeket. Mivel egy ideig apja volt az egyetlen fotós a környéken, az öregnek lenyűgöző fotókollekciója volt. A láda mélyén volt két album, a két világháború között készült képekkel, nagyon jó állapotban, amiket Lobontz Antal műtermében, inasa és jövendőbeli veje, Fehér Loránd készített. Az 1941. évi albumban jobbára katonafotók voltak. A képek hátoldalán néhány adat szerepelt: a név, esetleg a lakhely. Lapozgatta a katonákról készült albumot, amikor a lapok közül egy megsárgult boríték csúszott ki. Kíváncsian nyitotta fel. Néhány fekete-fehér fénykép volt három fiatal lányról, a fotópapírból ítélve az 50-es évek végén, a 60-as évek elején készülhettek. Nem értette, mit kereshettek ott, a katonákkal egy albumban. Lehet, véletlenül keveredtek oda, gondolta Zoltán. Kíváncsian fordította meg a fotót, hátha a fényképész feltüntette a dátumot a hátoldalon. Nem tévedett! A dátum mellett (1959. április 23.) egy név is szerepelt: Erzsébet. Vajon melyik lehet Erzsébet a három lány közül? (…) Forgatta a képet, újabb nyomok után keresgélve. De a néven és a dátumon kívül semmit sem talált. 1959? Aztán eszébe jutott a láda, s ahogy gondolta, valóban hiányzott az 1959-es év. Vajon mi történhetett 1959-ben? (…) Kutakodni kezdett a házban, de semmit sem talált. Egyetlen hely maradt, amit nem fésült át. A padlás. Egy rozoga létra segítségével, amit a fészerben talált, felmászott a ház padlására. Egy faládában, iskolai füzetei és könyvei között, rábukkant az 1959-es fotóalbumra. Fogalma sem volt róla, hogy az öreg miért rejthette ide. Lapozgatás közben azonban valami egész érdekfeszítőt és meghökkentőt talált. Tíz megsárgult borítékról volt szó, a jobb felső sarkukban római számokkal megszámozva. Zoltán kibontotta az elsőt. A megszáradt ragasztó miatt a boríték magától kinyílt. Mivel évek óta a Szekuritáténál dolgozott, hamar rájött, hogy egy tájékoztató jelentés piszkozatáról van szó. Apja jelentéseket írt a Szekuritáténak! Vajon mi lehetett az együttműködés hátterében? Állambiztonsági tisztként Zoltán jól ismerte a Megfigyelési Igazgatóság kollégáinak módszereit.
Mivel évek óta a Szekuritáténál dolgozott, hamar rájött, hogy egy tájékoztató jelentés piszkozatáról van szó. Apja jelentéseket írt a Szekuritáténak!
Lucrând deja de ani buni la Securitate, Zoltán îşi dădu imediat seama că era vorba de ciornele unor note informative. Tatăl lui scrisese note informative pentru Securitate!
Tudta, informátorokkal és ügynökökkel dolgoznak, hogy zsarolják és kedvük szerint manipulálják őket. Értette és jogosnak érezte, hogy a Szekuritáte ezt műveli, addig ameddig az államérdeket képviselik, másfelől meg nem fért a fejébe, mi vehette rá apját arra, hogy besúgó legyen. S vajon mi oka volt rá a Szekunak, hogy zsarolják? Mi a kapocs 1959 és a dátum nélküli jelentés között? Hmmm. Nem fért a fejébe… Meghosszabbította pár nappal otthoni tartózkodását. Már nem akarta sürgősen eladni a házat. Kihasználva a jó időt, elővette régi horgászbotját, leporolta, kicserélte az elszakadt zsineget és kiment a Körösre horgászni.
Fordította: Kemenes Henriette
Florina Ilis (1968, Olcsa). Román író, költő. Számos irodalmi díj nyertese, műveit héber, magyar, spanyol, olasz és francia nyelvre fordították. Legutóbbi kötete: Cartea numerilor (Polirom, 2018)
