MEGOSZTOM

Önmutáció; Alkalmazkodás

 

 Önmutáció
  
         Negyvenezer év sok idő. Akkor jelent meg a neandervölgyiek között a cro-magnoni ember.
         Hogy kiszorítsa. Azóta tudja az ember, a génjeiben, a zsigereiben, hogy van, hogy felbukkanhat, hogy lehetséges valamiféle ellenség.
         Ezért nem tiltakoznak a kisebbségek. A zsidók, romák, nők, nem zseni gyerekek, nem sportemberek, kissé túlsúlyosak, nem egészen nagyon képzettek. Mert egyféle ellenségbe-nyugvásban nőnek fel.
         Ha sikertelenség éri őket, nem kell önmagukat hibáztatni. Hisz tényleg lehetséges, hogy születettségük miatt nem vették be őket a munkával rendelkezők, a megbecsültek, az egyenlő mércével mértek világába.
         Mert lehetséges, tényleg lehetséges, hogy kisebbségi voltuk lett a hátrányuk. És maradnak ki klikkekből, béremelésből, jobb állásokból. De nem zúgolódnak, a zsigereikben van a másik évtizedes törekvése a másik elnyomására.
         Viszont veleszületett, elidegeníthetetlen jogaik vannak, és élnek is velük. Boldogan keresik meg egymást, egymásra kacsintanak, vagy csak pár órát egymás közelében töltenek. Hogy erőt gyűjtsenek, erőt egymásból, a létezés boldog örömét. És végtelen megrövidítettségükben legójozhatnak, legádzsózhatnak bárkit, aki nem közéjük tartozik. És nevetnek, és vicceket csinálnak róluk, ellenük. Finoman, fegyverek és ököl nélkül, de a teljes kielégüléssel.
         Hát ezért nem kell nekik a jog, a demokratikus képviselet. Mert ők csinálják és élik a jogot, nap mint nap.
         Én pedig csak munkás vagyok, alkalmazott. Csak dolgozó, aki ellensége lehetne minden nem dolgozónak. Nyakunkat szívó piócának láthatnám a rokkantnyugdíjasokat, a magas nyugdíjjal rendelkezőket, a fogyatékosokat, akiknek speciális és drága eszközökre és tanárokra van szükségük. És ott vannak az egyedülálló szülők a magasabb családi pótlékkal, és a betegek, akik belemennek mindenbe. Akár féléves várólistába is, hogy egészséghez jussanak.
         Csakhogy ehhez nekem semmi kedvem. Úgy látszik, én valahogy az evolúció folyamán elvesztettem az ellenséges gént.
         Mutálódtam, na. És akkor mi van?
  
  
  
  
 Alkalmazkodás
 Férjemnek
  
         Te, gondolod, hogy a nikotin elég lesz itt? Függésnek, na. Hogy minden gond nélkül belesimulhassunk ebbe a társadalomba.
         Gondolod, hogy még mindig elég lesz? Mert annyi itt a piás, a gyógyszerfüggő, az energiaitalos, a stresszre gyomorfájással, hasmenéssel, székrekedéssel válaszoló, hogy lassan kisebbségben leszünk. Hogy nem szedünk semmit.
         És ott vannak azok, akik nem merik kimondani, hogy nem mernek gyereket vállalni. Csak tudat alatt impotensek lesznek vagy frigidek és policisztás ovárium szindrómások.
         De tényleg, így ezzel a konzervatív cigizéssel csak gyanúsak leszünk. Már hogy semmi mást nem csinálunk magunkkal. Az meg senkit se érdekel, ki hogyan próbálja felkutatni a nemi potenciáját. Az nem számít, hogy az is csoda itt, ha valaki képes még egy jót élvezni. Akárhogy, akármilyen segítséggel, gyógyszerrel, ajzószerrel, prostival vagy csak úgy, natúr. Bár fogalmam sincs, milyen az a natúr szex, de jól hangzik, és úgyse érdekel senkit.
         No de tényleg, előbb-utóbb gyanúsak leszünk, hogy mindenféle külső segítség, mankó nélkül lavírozgatunk itt, mint kis halacskák. Túl vidámnak fog tűnni egyszer az úszkálásunk, meglátod. Legalább neked vehetnénk egy botot védekezésül. Mármint, hogy ne érjen előítélet, hogy milyen jól elvagy te itt. Vagy legalább próbálnál tétován, előrehajolva járni. Legfeljebb hasra esel, de gyanús nem leszel.
         Míg énnekem erre nincs lehetőségem, nálunk flottnak, frissnek, üdének és fiatalosnak kell lenni. Persze nem csak úgy, magunktól, hanem mondjuk energiaital segítségével. Szóval valamit tényleg kellene csinálni, rejtőzködnünk kellene valahogy. Mert nem vagyunk kőgazdagok, nem tudunk elszigetelődni. No meg én nem is szeretnék izolálódni csak azért, mert nem tudunk magunknak kitalálni egy jó kis függést, amit aztán szépen eljátszanánk. Mert hogy nem szabad közösségben röhögni, kacagni, felnevetni, az még rendben. Ne hihesse senki, hogy rajta nevetünk. Bár humánusabb megoldás lenne elmondani a röhögtetős sztorit a többieknek is, akik nem hallották. A történetet nem, csak a nevetést. És a humánust magunkra értettem, hogy ne kelljen már uralkodni magunkon és elfojtani a nevetést.
 Mert aztán a nevetős sztorik is utána mennek, áldozatául esnek az elfojtásnak azok is.
         És észre se vesszük, ha elfogynak. A jó kis kacagtatós történetek, ha kivész belőlünk a vágy, hogy ilyeneket alkossunk és adjunk tovább. Bár jó, jó, te azt mondanád, búval aszott itt mindenki, arat a depresszió, már-már népbetegség. És szél ellen nem lehet vizelni. De én akkor is hiszem, hogy jó röhögések nélkül nem lehet élni. És az az ember halála lenne, ha nem akarna többé jó kis kerek izéket kigondolni, hogy továbbadhassa. És most nem a cicire gondolok, bár az se rossz. No de a cicihez jutás natúr jogát ti vesztettétek el azzal, hogy nem akartatok osztozni rajta egy gyerekkel. De legalább mondanátok ki, és menne tovább az élet. A cici osztatlanul is jó, sőt. Osztatlan és örökös lesz lassan, ahogy egyre kevesebben akarnak gyereket.
         És te, egy jó kis cicifüggés se lenne rossz pedig. Neked, persze, csak neked, a te részedre. És én se sértődnék meg, ha csak virtuálisan nézegetnéd őket. A ciciket, de sajna ez édes álom. A cicifüggést már biztosan nem tűrné a társadalom. Pedig a kokónál biztosan jobb. A nyugtatóknál is. A piánál már kétesélyes, mert egy kevés piától legfeljebb nagyobbnak látnál vagy kisebbnek, vágya, szíve szerint. Mert tényleg, hogy ti mit összefakszniztok a méreten. Egy egész évi pszichoanalízis kellene, hogy melyikőtök miért ragaszkodik a nagyhoz, kicsihez. Van, akit nem ijeszt a nagy, mert a kettőt összefogva hüvelyként használná szívesen. A vállalkozónak meg jó a kicsi is, mert kihívás neki, hogy kihozzon belőle valamit. Vagy ki tudja? Ti tudjátok, és tudjátok is, mert ez a méretkérdés a ti bolondériátok. Ti méricskélitek magatokat odalent, és azt hiszitek, nekünk is gondot okoz a mellünk mérete. Pedig nem okoz, csak ti sulykoljátok belénk, hogy az fontos. De csak nektek fontos, és sajna tényleg így van. És sajnos nagyon régóta ti akartok nagyobbat. Mert valaha a nőnek több, kisebb melle volt. Még ma is születnek nők harmadik, csökevényes mellel. De úgy alakult, hogy a nőnek egyre kevesebb, de nagyobb melle lett. Persze, hogy vonzóbb legyen a férfinak. Csak azt már nem kérdezte meg a férfinemű etológus, hogy ugyan honnan indult ez az egész mellnövekedés és ritkulás. Ahhoz előbb bennetek kellett csökkenie a vágynak, hogy válaszul a mienk meg nőni kezdjen. És csökken azóta is. És a spermátok száma is csökken. És valójában a mi sokféle mellméretünk áll szemben a ti csökkenő vágyatokkal. És miért is ne csökkenne. A történelem, sőt már az evolúció folyamán férfimilliók maradtak ki a szaporodásból. Az erősebb hím, aztán a gazdag, tehetős férfi milliókat szorított ki. Az, aki megtehette, hogy nője, gyereke legyen. De még ma se tesz jót a nemi hormonoknak a dominancia-hierarchiában létezés. Vagyis az, hogy egymás tökére léptek, vagyis a dominánsnak szabad az alatta levőt meghajlásra bírni. És megalázni is, hisz jut eszembe, te mesélted, hogy egy vidéki, fiatal jogászt megszopatott a felettese. Az állásért, igen, de tán azért is, hogy megmutassa, ki az úr a háznál. No de az a férfi hogy közeledik aztán a nőkhöz, mer-e közeledni, tudva, hogy bármikor kiderülhet a titka. De a nőknek könnyebb volt, nekik nem kellett visszafejleszteni a nemiségüket annyira. Igen, a poligámia megmentette őket a nemiségük visszaszorításától. Nekik csak a cicit kellett alkalmazkodtatni a csökkenő férfivágyhoz. A dominacia-hierarchiában létezést meg most tanuljuk, pár évtizede, a nők munkába állításával. Igaz, máris hat ránk, igen, mi is egymás petefészkére lépünk. Nézd csak meg, az erős napi hierarchiában dolgozó nők, például nővérek, eladók sokszor túlsúlyosak. De ez nem jó, mert kövérségük policisztás ováriummal járhat együtt, azaz terméketlenséggel. Bár ha belegondolok, hogy a kövér, hatalmaskodó kápó, vagyis némber egész nap leordítja a betegek fejét, akkor jobb is tán, ha nem esik teherbe. És jobb is, ha ezt nem tudja magáról, mert ezt is csak a betegeken verné le. És ne mondd, hogy rosszindulatú vagyok, mert a monogámiával megindult a harc a nők között is a gyerekért, a férjhez és gyerekszüléshez való jogért. És a nők elkezdték egyre vonzóbbá tenni magukat, egyre megfelelőbbé, már ha ezt lehet fokozni. De sajnos nem volt elég már a mellméret, dehogy. S mivel nem volt tulajdonuk, pénzük, házuk, földjük, ahogy még ma sincs. Hát nekiálltak saját magukat formázni, pozitív szelektálttá válni. Eladhatóvá, eladhatóbbá. A többieknél, persze. Főleg kiválni akartak a többiek közül. De míg a férfiak valóban kiválhattak szorgalommal, tanulással, gürizéssel, örökléssel, és elmehettek szerencsét próbálni. Addig a nőknek az igyekezet maradt, a tisztesség, a becsület. S hogy ez mit is takar, az mindig más volt. A háztartási és nevelési ismeretek csak az alapot jelentették, a tisztesség viszont főleg szüzességet, visszahúzódást, politikátlanságot, bele nem szólást. Hisz még ma is kevés a parlamentekben a nő. S volt, van, ahol a tisztesség a csikló kimetszését jelenti. Hogy a nő ne akarjon élvezni mással, csak a férjével, vagy azzal se. Csakhogy valaha voltak férjek, nős, családos emberek, akik szintén kiváltak a férfiak közül. És megtehették, hogy feleséget vegyenek magukhoz. Mert a férfi értékét, értékelését növelte valaha az asszony, a gyerek. Mert valójában a férfi így felelősséget vállalt a nőért, jóformán annak haláláig. Biztosította a létfeltételeit, cserébe viszont a nők nem zúgolódtak, hogy nem birtokolnak semmit. Eszükbe se jutott, hogy miért a fiúk örökölnek, viszont annyit azért megtehettek, hogy nőegyletekbe tömörülve segítették szegényebb társaikat. Árvaházakat és öregotthonokat hozhattak létre. Óvodákat, hogy szegényebb társaik, a munkásnők nyugodtan dolgozhassanak. Tehettek bármit, de csak azt, ami a társadalmi békét biztosította. Konzerválta az egyenlőtlenségeket.
         És most, szívem, nézz csak ránk. Dolgozhatunk, szabadon eltarthatjuk magunkat és a gyerekeinket. De továbbra sincs semmink, ami birtokolható, az még mindig a férfiaké. Gyár, föld, ház és olykor a gyerek is, mert az anyának nem lenne őt hova vinnie. És közben elvesztettük a férjet is, azt, amelyik felelősséggel vállal nőt, gyereket. Amelyik jóban és rosszban, egészségben, betegségben a másik mellett marad. Mert ez a feleségeknél inkább alapvető még mindig. Miközben bármelyik utolsó striciből lehet férj, hisz a monogámia a férfiaknak kedvez, ezt mondjuk olvastam is, de látom is. Kőkemény, echte alkeszek próbálják megmentetni magukat reménykedő, társra vágyó nőkkel. De akkor már késő. És nem vagyok előítéletes, hisz ismersz, de valahogy a férfiaknak tényleg szükségük van arra, hogy valaki elvezetgesse, kell nekik valami meder, különben túlcsordulnak, kiöntenek. Elbízzák magukat, addig nagymellűsködnek, míg bele nem halnak, nem tudom, miért. Tán bizonyítási kényszerből a főnöknek, apának, istennek, de az biztos, hogy zabolátlanabbak a nőknél, már megbocsáss. 
         És a nők még mindig próbálkoznak, tetszeni akarnak, elfogadtatni magukat, és meglepiből szűzhártyát varratnak maguknak az elveszett helyett. A váló férjek meg megpróbálnak mindent visszaszerezni, volt aki az osztozkodáskor levonatta az ügyvédjével a felesége méhirtásának költségeit. Holott az a méh neki volt, érte volt főleg, és a belecsinált gyerekeinek.
         S akkor mit is találjunk ki függésnek hirtelen, hogy ne legyünk se irigyeltek, se gyűlöltek. Mert azt tudom, hogy kisebbséghez tartozni nem jó. Hogy úszni kell az árral. De talán szólni is lehet, szólni kell, ha rossz az az ár.
         Szerintem ne törődjünk vele, se a józanságunkkal, és mondjuk csak azt, hogy kávézunk. De nagyon.
         Végül is az is függés. Csak kissé ódivatú. 
Juhász Zsuzsanna