Havazásban
A napok óta az újságok elektronikus oldalain, na meg a mindig szenzációra éhes tévéhíradókban keringő rémhírek tegnap este megkapták a családi bizonyosság-tételt. A mexikói határhoz közeli San Antonioból küldött fényképek egyértelműen bizonyítják, hogy bizony a hírügynökségek igazat mondtak, Texasban, az Amerikai Egyesült Államok egyik leggazdagabb államában valóban nagy a baj. Több mint ötmillió ember hosszú-hosszú napok óta él villanyáram szolgáltatás nélkül, azaz nincs se utcai, se otthoni világítás, se fűtés, se vízmelegítés. Tehát nem működik a lakásukban semmi, ami egy 21. századi civilizált háztartáshoz hozzátartozik. Semmi, aminek a működéséhez elektromos áram kell: sem a minimális otthoni meleget biztosító légkondicionáló, sem a főzéshez használt villanykályha, se a mosó- vagy a mosogatógép, sem a vasaló, sem a fürdővízmelegítő bojler. De még a hajszárító vagy a hűtőszekrény sem… Hogy a TV-készülékekről vagy a számítógépről ne is beszéljünk… Csaknem egy hete szabályosan leállt az élet a hirtelen rájukszakadt hóvihar és a több mint húsz centiméter vastag hóréteg miatt.
Ahogy a szobájában didergő, vastag kabátba, és széles sálba burkolózó, téli sapkáját mélyen a homlokára húzó sógorod fényképét megláttad, egyből a harmincöt évvel ezelőtt közösen végigszenvedett romániai „Aranykor” pokol-esztendeinek az emléke jutott az eszedbe: akkor fagyoskodtatok így, fülig beburkózva, sötétbe borult, kihűlt lakásaitokban, és átkoztátok teljes szívetekből „a román nép legszeretettebb fiát”, „a Kárpátok Géniuszát.” Csakhogy akkor ti ott, a tulajdon állampolgárai, minimálisra csökkentett hétköznapi életszínvonal-igényéből következetesen gúnyt és csúfot űző „központosított racionális tervgazdálkodás” úgymond előre borítékolható csődjének az előjátékát szenvedtétek végig mindannyian. Egy „embertelen társadalmi-rendszer” végnapjait… Most pedig? Most pedig „a szabad emberek világa”, az egyén kényelmét és biztonságát a lehető legtökéletesebb módon biztosítani hivatott „jóléti állam”, ama előttetek annyiszor agyondicsért fogyasztói társadalom, a korlátokat nem ismeró piacgazdálkodás szerepelt le igencsak csúfan. A Történelem, úgy látszik, ki tudja hányadjára, ismétli önmagát…
Tény az, hogy havazik. Jócskán! Nemcsak Amerikában, de bizony az öreg kontinensen, a vén Európában is, komoly fennakadásokat okozva Francia- és Németországban, Ausztriában,Csehországban és Szlovéniában. Hullott rendesen a hó Madridban, Rómában, Athénban. Még Jeruzsálemre is hótakaró terült.
Természetesen havazott bőségesen a Kárpát-medence egész területén és persze kies pátriádban, Biharországban is. Ahogy tegnapelőtt délután nekiindultatok dél felé, hogy a hosszas telefonálgatás után elért,101920989-es számú programálás alapján a nagyszalontai kórházban berendezett oltóközpontban megkapjátok a „Rapelt”, azaz a második Pfizer-vakcinát, a behavazott Alföld láttán egyből Petőfi Sándor még az iskolapadban tanult sorai jutottak az eszedbe: az „itt születtem én ezen a tájon, / az alföldi szép nagy rónaságon,” (Szülőföldemen), és a „Mint befagyott tenger, olyan a sík határ. / Alant röpül a nap, mint a fáradt madár. Vagy hogy rövidlátó, / s már öreg korától / le kell hajolnia, hogy valamit lássom./ Így sem igen sokat lát a pusztaságon.” (A puszta télen). És persze – végtére is a Csonkatorony irányába repült veletek a gépkocsi! – Arany János annak idején ezen a tájon papírra vetett halhatatlan tájleírásai: az „elfeküdt már a nap túl a nádas réten, / nagy vörös palástját kinn hagyá az égen…”, vagy a „mintha pásztortűz ég őszi éjszakákon, / messziről lobogva tenger pusztaságon…” – még akkor is, ha a gyermekkorodban, az akkor Nagyszalontára nap mind nap ingázni kénytelen apád figyelmező biztatására oly sokszor megcsodált, „az öreg földnek vérét” épp most kiszívó „óriás szúnyog” emblematikus látványa, ama bizonyos „ösztövér kútágas, hórihorgas gémmel / mélyen néz a kútba, benne vizet kémlel.” (Toldi), mintha mára már végleg eltűnt volna az országút menti tájképből…
A vastag hótakarót látva aztán a múlt vasárnap este Sepsiszentgyörgyön elhunyt Farkas Árpád téli versei jutottak az eszedbe. (Istenem, már ő is itthagyott benneteket! Április elején lett volna 77 éves.). „Havaztam volna magam is – de lám, hogy megeredt. / Hatalmas, vad pelyhekben hull a hó a hó a szülőföld felett. / Térdig, derékig, torkig ér, suttogva fojtogat. / Parázna habzás lepi el a templomgombokat. // S már égigérő hóban a táj. / Moccanatlanul a lét / e Nagy Pályában hallgatni tanul.”(Alagutak a hóban) Meg persze a fiatalságod idején többször is megzenésített Dúdoló sorai: „Havazás volnék, lengőn áldó, / gyűrött arcokra alászálló, / vigasztalón-nagy csöndes ének, / lélegzete a mindenségnek. //Havazás lennék, mintha volna / kedvem és pénzem annyi hóra / mellyel ember ily hitvány bőrben / havazna egész esztendőben.//…// Havazás lennék, lengőn áldó, / gyűrött arcokra alászáló,/ csitítgató ott, hol láz van. / Méltóságos a pusztulásban.”
Hát igen, ha már a második Forrás-nemzedék egyik legismertebb felhívását, az Avaron anna kidején oly sokszor citált program-strófáját, az „orra bukni az avaron, / forogva menyköves határon, / az ember mondja a magáét, / mint akit nem vertek még szájon. //…// orra bukni az avaron, /és menni tovább mégis. / Ébreszteni a nagyra nőtt, / de alvó jegenyét is…” a ti generációtok már nem igen tudta a valóságba ültetni, ezt a „méltóságos a pusztulásban” magatartást azért jó lenne bizony mindannyiótoknak még idejében elsajátítani. Amíg még itt élitek napjaitokat, itt ezen a földön!
(Nagyvárad, 2021. február 15-én)
Volt egyszer egy március
„Esik eső karikába / Kossuth Lajos kalapjára…” zendítettetek volna rá úgy jó huszonöt-harminc esztendeje – de akár még két-három évvel ezelőtt is az idővel lassan hagyományossá vált március 15-ei utcai felvonuláson, ha úgy nekikezdett volna az eső cseperegni, miként az az idén történt. Mert ugye „valahány csepp esik rája, / annyi áldás szálljon rája…” S minden bizonnyal fújtátok is volna, tüdőtök teljes erejével, teli torokkal, kiegyenesített derékkal, ösztönösen egymás karjába kapaszkodva, megmámorodva kissé a szent ünnep alkalmából olyan szép számban egybesereglett tömeg látványától – „látjátok, annyi balszerencse közt és oly sok viszály után, milyen sokan vagyunk még mindig!” –, a közösségi együttlét, a tudatos egymás mellé sorakozás lélekerősítő hangulatától. Hadd viszhangozzák ezek a Fő utcai omló homlokzatú, ódon bérpaloták, csak azért is visszhangozzák mindenki számára ebben a városban – még azok számára is, akik ezt mindez ideig valami miatt nem akarták meghallani! Azt, hogy „Éljen a magyar szabadság! Éljen a haza!”
Hogy aztán – immár második esztendeje –, a koronavírus okozta világjárvány és a miatta bevezetett kültéri tiltások és megszorító rendelkezések következtében minden a feje tetejére álljon, s a közösségi együtt-menetelés hangulata mára már csak egy mindinkább fájó, egyre többször fel-felsajduló, nosztalgikus emlékként éljen a lelkeitekben tovább. Az ünnepi felvonulások zsibongó hangulatát felváltotta a képernyőre tapadó figyelem keserű némasága, a koszorúzások kezdeti fesztivizmusát és hagyományos rituális sorrendjét pedig a Szacsvay Imre szobra (vagy éppenséggel a Rulikovszky Kázmér síremléke) előtti, esetlegesen egy-egy szál virágot diszkréten a talpazatra helyező egyéni megemlékezés és néhány másodperces néma főhajtás torokszortó magányossága. „Ha még egyszer azt üzeni…”
Bizony, ebben az elidegenedő, elmagányosodó hangulatban, a tavaszi eső szűnni nem akaró csepergése közepette mérhetitek csak fel igazán azt, hogy – kihasználva a Népek Tavaszának nevezett kivételesen kedvező európai széljárást – mekkora társadalmi földindulást, milyen egyedi történelmi kataklizmát volt képes előidézni százhetvenhárom évvel ezelőtt az a maroknyi huszonéves fiatalember, a Pilvax-kávéház törzsközönsége, akiket azóta is márciusi ifjakként tisztel az utókor emlékezete. Hogy miképpen is tudott egy másfél-két tucat fiatalból álló baráti társaság alig néhány óra leforgása alatt több tízezres tömeget az utcára vinni és pillanatok alatt maga mellé állítani, hogyan volt képes a sajtószabadság nevében lefoglalni Pest egyik legcsászárhűbb nyomdáját és az ott kinyomtatott javaslataikat elfogadtatni a pesti városi vezetéssel és a budai helyhatósági tanáccsal és közben Budán kiszabadítani a politikai foglyok börtönéből Táncsics Mihályt és Eftimie Murgut. Milyen kivételes adottságokkal kellett rendelkezzen a kis közösség alig huszonkét esztendős vezéregyénisége, a „lánglelkű szónok” Vasvári Pál (akinek ugye apja, nagyapja felszentelt görögkatolikus pap volt a Nyírségben), milyen retorikai bravúrokkal volt képes magára irányítani a gyülekező tömeg figyelmét a huszonharmadik életévét alig néhány hete betöltő Jókai Mór (az eljövendő százkötetes regényíró), mekkora tudást kellett magában felhalmozzon a „Mit kíván a magyar nemzet?” tizenkét pontját jurátusi akkurátossággal megfogalmazó Irinyi József (akit ugye 1822-ben görögkeleti vallásúnak kereszteltek meg valahol Bihar megye északi részén)… És mit tudhatott Bulyovszky Gyula, Degreé Alajos, Gáll Ernő, Harmathy Dániel, Pállfy Albert, Sebő Antal, Vajda János és a többiek…
Nem is beszélve arról a sovány testalkatú, lobogó hajú, perzselő nézésű, mindenütt jelenlévő, társai által szent megszállottnak tekintett fiatalemberről, akit Petőfi Sándor néven tart „nemzeti költő”-jének a világ magyarsága (még akkor is, ha annak idején, 1823 januárjában a Kiskőrösi Evangélikus Egyházközség keresztelési anyakönyvében még Alexander Petrovics néven vétetett nyilvántartásba), s akinek az akkor, ott több alkalommal is elszavalt Nemzeti Dala emblematikus verssorai azóta is visszhangozva dübörögnek fel minden magyar ember szívében: „A Magyarok Istenére esküszünk, esküszünk, / hogy rabok tovább nem leszünk!”
Bizony hősök voltak ezek a fiatalok, a szó legigazabb, legnemesebb értelmében! A magyar szellemiség óriásai: Héroszok, akik történelmi érdemeit nem fakíthatja ki semmi soha. Sem a széljárások e tájon oly gyakori változásai, sem az emberi felejtés vagy rosszindulat, sem pedig az idő vasfoga… De még ez a lelkünkre telepedő, szűnni nem akaró, aprón szemerkélő márciusi eső sem…
Március Idusán, a világ magyarságának immár hagyományossá vált szent ünnepén – amikor éveken át azt hallhattátok, hogy „a magyar név megint szép lesz, / méltó régi nagy híréhez” – most már csak egy kérdés maradt hátra! Egyetlen csupán! De az életbevágó fontosságú. Legalábbis a ti, lassan búcsúzni készülő generációtok számára az…
Mit csinálnak a mai Márciusi Ifjak? Miféle világmegváltó terapeutikán törik éppen a fejük? Egyáltalán, melyik Pilvax-kávéházban van a minden esti találkozóhelyük?
(Nagyvárad, 2021. március 15-én este)
Részletek a szerző naplósorozatából, melyek a korábbi években a Várad folyóiratban jelentek meg. További Lombhullás-bejegyzések az ujvarad.ro oldalon.
