Félek, hogy a függöny mögött kaktusz van. Annyiszor mondtam már a feleségemnek, hogy ne húzza vissza a zuhanyfüggönyt. Ne rejtegesse a kádat, mert ez is megérdemli, hogy lássák, ha jönnének hozzánk vendégek, akkor sem húznám el, mert nincs rajta szégyellni való. A feleségem nem tudja megmagyarázni, arra fogja, hogy ez náluk szokás volt, így fejezhette be csak a fürdést, mint mikor a fogkefét visszateszed a pohárba. Szerintem csak idegesíteni akar, ezzel akar büntetni, mert nem vettem neki új étkészletet, amit annyira szeretett volna. Nem érti meg, hogy a kerítés most fontosabb, bármennyire is utálja, hogy az anyámék kanalával, anyámék tányérjából kell ennie. Cserébe itt ez a függöny dolog, mintha számára kaktuszok nem létezhetnének egy fürdőkádban.
A kaktuszok gyerekkorom óta ijesztőek. Először csak az ablakban voltak, nappal nem csináltak semmit, de éjjel vicsorítottak a tüskéik. Az osztálytársaimnak hiába meséltem, nem tudták elképzelni, hogy hatalmas árnyékként felém magasodik, nyel egyet, majd a gyomrába zuhanok, és nem tudok kialakítani szobát benne, mert ahhoz túlságosan száraz, és megfulladok a nyelőcsövemre tapadt portól. Később annyira elhíztam, anyukám szerint a sok Negro cukorkától, hogy kerek kaktusz volt a gúnynevem az osztályban, amit ki nem állhattam, de valószínűleg azért alakult így mert gömb alakú vagyok, és tüskésen válaszolok, ha hozzám szólnak.
Megfogom a függöny szélét, gyorsan elrántom. Pislogok még párat, hátha csak rosszul látok, de nem, nincs ott semmi, csak a fehér kád csillog. Levetkőzöm, és a kádba lépek, hideg, mint aznap délután az utcalámpák fénye, a zuhanyrózsából meleg víz jön, Norbi ütései a mellkasomon, és a bordáim alatt, ezekre gondolok, miközben égeti a bőröm, és bepárásodik a szemem, a hőtől. Azt is én okoztam, az én hibám volt, mert visszaszóltam, mert azt hittem, hogy még a nálam magasabbaknál is erősebb vagyok, utólag visszagondolva tényleg csak egy hájpacni voltam, akit felhúzott, hogy Norbit minden lány körülrajongja, és még az arca is zavart, hogy akkora, mint egy közösségi tér. A járda melletti kerítés faláról elolvadt a hó, mire felkeltem a földről, és hazaindultam.
Kihúzom a függönyt, és a tükörben nem látom magam, mert bepárásodott a szemüvegem. Megtörlöm a felsőtestem, de valami mindig beleakad a törölközőbe, nem engedi el, nehezen tudom felitatni a vízcseppeket a mellkasomról. A lábamról a hideg kőre cseppek hullanak, és rájövök, olyan érzés, mintha egy tócsában állnék. Annyira szerettem tavasszal az udvaron levetett cipővel a tócsában állni, bármennyire is furcsán néztek rám a tanárok, tudták, hogy nem érdemes rám szólni, mert csak felhúzom magam, és tönkremennek az iskola tulajdonában lévő padok, bokrok, ajtók és ablaküvegek.
Pont annyi ideig álltam ebben a tócsában nosztalgiából, míg kitisztult a szemüvegem lencséje, és látom a tükörben, zöld színű testemet tüskék borítják, és egy vöröses hengeralakú nyúlvány van a fejem helyén. Hirtelen nem tudok másra gondolni csak a tavaszi szélre és a csengőre, hogy most már vissza kell mennem órára, de nem akarok, és szólni szeretnék valakinek, hogy állítsa meg az időt, mert most vagyok boldog. Tényleg így kellett volna akkor, mert ebben a helyzetben nem tudok örülni, és nem érzek semmit, mert azzá váltam, amit jósoltak, amire mindig figyelmeztettek a körülöttem lévők.
Szegény feleségem, hogy fogja ezt túlélni.
