A csend lármája

Darius Marder: A metál csendje (Sound of Metal)

Legutóbb a Saul fiánál megtanultuk, hogy akár egy film egésze is múlhat a hangmérnök munkáján. Darius Marder első egész estés filmje a fülsüketítő zajtól a teljes csendig, az atmoszférikus aláfestéstől a torz, végletekig frusztráló hanghatásokig terjedő skála minden fokozatának kiteszi a nézőt, kíméletlenül belerángatva nemcsak a film, hanem a főszereplő kényelmetlen, rémisztő, ugyanakkor döbbenetesen sokrétű belső világába.

A meghatározhatatlan műfajú zajzenét játszó kétszemélyes zenekar dobosa, a korábban drogfüggő Ruben (Riz Ahmed) muzsikustársával és barátnőjével, a gitáros-énekes Lou-val (Olivia Cooke) együtt a zenének és a turnézásnak él. Lakókocsijukkal járják az országot, szenvedélyük és szerelmük által vezérelve lépnek fel estéről estére különböző klubokban, mérsékelt, ám számukra jelentős sikerrel. Életük minden szempontból hangos. Amikor Ruben egyik reggel ébredéskor észreveszi, hogy tompán hall, először nem tulajdonít túl nagy jelentőséget a dolognak, hiszen előző este is pokoli hangzavarban dolgozott a dobok mögött, és feltehetőleg nem először él át ideiglenes halláskárosodást, pusztán szakmai ártalomként. Nem csoda hát, hogy első körben eszébe sem jut, hogy a turmixgép hangjának eltompulása gyakorlatilag azt jelzi, hogy az élete egyik percről a másikra meg fog változni. Naivan egy gyógyszertárban keres gyors segítséget a problémájára, de már a patikussal is csak nagy nehézségek árán képes kommunikálni. Nemsokára egy hallásspecialista rendelőjében találja magát, aki a vizsgálat után világosan közli vele: halláskárosodása visszafordíthatatlan, az egyetlen dolog, amit tehet, hogy a továbbiakban tartózkodik a zajártalomtól, így megpróbálja elejét venni annak, hogy kevéske maradék hallását is elveszítse. Ruben számára ez halálos ítélettel érne fel, hiszen azt jelentené, abba kell hagynia a zenélést, amire semmiképp nem hajlandó, egészen addig, amíg Lou a sarkára nem áll. Ettől a reggeltől kezdve olyan, mintha Ruben elszabadult gyorsvonatra ült volna, amely megállíthatatlanul robog vele valamilyen ismeretlen és ismeretlenségében félelmetes helyre. Nicolas Becker hangmérnök révén pedig mi, a nézők is tehetetlenül robogunk vele együtt egy hallássérült drogfüggők számára kialakított rehabilitációs központ-szerűségbe, ahol Joe (Paul Raci), egy szintén siket háborús veterán a nagyfőnök.

A film filozófiájának gerincét ennek a különös helynek a dinamikája adja. Joe és társai szerint a siketség nem sérülés, és nem hátrányos helyzet, mindössze egy mindaddig megszokott dolog hiánya, amelyhez a hallását frissen elveszített ember valahogy úgy ragaszkodik, mint a függő a drogokhoz. Közösségük nagyszerűen működik úgy, ahogy van: jelelve is kitűnően el lehet beszélgetni a vacsoraasztalnál, a csend pedig sokszor csak elősegíti a kreativitást, legyen az írás vagy éppen dobolás. Leszokásuk tehát nem csak a káros anyagokra értendő, hanem elvesztett érzékelésükre is. Az egyszeri (halló) néző számára pedig ez a felfogás éppoly érthetetlen, mint Ruben számára, aki cseppet sem saját akaratából marad a közösségben, és ott-tartózkodása alatt titokban mindent megtesz részben azért, hogy kapcsolatot tarthasson a külvilággal, még akkor is, ha szerelme folytatódó zenei karrierjének híre csak szomorúságot okoz neki, részben pedig azért, hogy lakókocsijának, dobszerkójának és minden pénzzé tehető vagyontárgyának árán megszerezhesse a hallása visszanyerését ígérő implantátumokat.

Riz Ahmed lenyűgözően erőteljes alakítása, zsigeri kifejező ereje, arcjátéka és természetes, mélységesen emberi színészi jelenléte A metál csendjének valódi kazánháza: a rémület, a hitetlenség, a kétségbeesés, a kitartás, a dac és (legvégül) a megbékélés olyan hullámvasútján viszi végig a nézőt, amilyet csak a legnagyobbak képesek megteremteni. Foggal-körömmel ragaszkodna régi életéhez, amelyet elveszített, és a változást még akkor is nehezen fogadja el, amikor végképp bebizonyosodik számára, hogy ami azelőtt volt, az nem tér vissza soha. Játéka a film hangsávjával párban egyedi élményt nyújt, igazi függetlenfilmes érzést, a klisék mellőzésével. Az elvárható közelik és szuperközelik nem puszta hangulatfokozók, hanem egytől egyig jelentést hordoznak: részben a főszereplő érzelmi mélységeibe kalauzolnak, részben pedig, amolyan „saulosan”, kizárják a külvilágot, elszigetelnek a világ eseményeitől, vagyis szó szerint zajától, pontosan úgy, ahogy Ruben érezheti magát, amikor ráébred, hogy addigi életének egy lényeges szelete elérhetetlen távolságba került tőle. A külvilág így mindössze a hangeffektusok révén jut el nemcsak hozzá, hanem hozzánk is. Együtt éljük át vele a rémületet, a teljesen idegenül ható csendes békességet, egy új életcél felvillanását, a reményt, majd a mélységes, keserű csalódottságot. A végére pedig nem marad más választásunk, mint vele együtt és jobb belátásunk ellenére belenyugodni a csendbe, és elfogadni azt, hogy a „régi élet” ismert formájában már nem térhet vissza, hiába kapálózunk foggal-körömmel – talán tanulságos lehet ez számunkra a koronavírus-járványt követő időszakot illetően is.

A metál csendje (Sound of Metal), 2019, USA

Rendezte: Darius Marder

Fényképezte: Daniël Bouquet

Forgatókönyvíró: Darius Marder, Derek Cianfrance

Zene: Abraham Marder, Nicolas Becker

Hangmérnök: Nicolas Becker

Szereplők: Riz Ahmed, Olivia Cooke, Paul Raci, Lauren Ridloff, Mathieu Amalric