A menedzser füveskönyve

Váradon látszik, hogy volt jövő. (én)

Amikor a tavasszal fél évesnél alig hosszabb főszerkesztői tevékenységemről a Hivatalnak el kellett számolnom, és bekarikáztam Marosvásárhelyre, tapasztaltam, hogy autó nélkül a város lakhatóbb. Mindenki betartotta a közlekedési szabályokat. Éppen vihar támadt, lett egy kis eső, de ez a klímaproblémát nem oldotta meg. A beszámolómat (raport managerial) vegyes bizottság értékelte ki, egyesek a helyszínen, mások egy videórendszer túloldalán hallgatták – ez még újdonság volt. A gondolataim is vegyesek voltak. Elolvastam a törvényt, hogy minek alapján mondjam, amit hallani szeretnének, mert hogy mi van, arra nem kíváncsi a Hivatal, ezt Shakespeare-től tudom. Mivel a törvény fölött nem állhat senki, mindenki a törvény alatt áll. Romániában nincs kultúra-törvény, de menedzser-törvény az van, ennek alapján dolgozom én (is). Szórakoztató olvasmány, bár egy ideje aggódom, hogy nem vonatkozik rám ebből semmi. A magyar irodalomra egyáltalán. Ha legalább a románra vonatkozna, annak is örülnék, Weltliteratur… Nem baj, hogy a törvény nem szabályozza az irodalmat, de nem is tud arról, hogy van ilyen.

Szerencsére járatok pár francia lapot – baloldal, rendszerkritika, ahogy azt kell, világirodalom. Egy tanulmány szerint a kortárs menedzseri gondolkozást a hadsereg észjárása befolyásolja. Áthatja, mondhatni, a logisztika, főleg a második világháborúban használt amerikai – second hand. Az ember mindig egy kisebb vagy nagyobb partraszállási gyakorlatban vesz részt, ha akarja, ha nem. Az autógyártás katonai jellegű buli, a tömegközlekedés, a gyógyítás, a bank. Egy zenekar is katonaság, rend van és tisztaság. A filmgyártás. A színház. Az irodalom is? Miért pont ez ne? Vannak jó háborús regények és versek, dalszövegek, librettók. Zrínyi Miklós is katona volt…

Egy irodalmi folyóirat szerkesztősége bevetésre készülő ejtőernyős alakulathoz hasonlít. Reggeltől estig csomagolják az ernyőt. Najó, nem estig, hanem délig, és nem reggeltől, hanem tíztől. Nem is ernyőt, hanem szavakat csomagolnak. Mondja, főtörzs, ez a sok vászon hogy fér bele abba a kicsi zsákba? Emlékszik még valaki Pitkinre? Közlegény, ez nem vászon, ez selyem! Nem voltam ejtőernyős, de többször néztem végig a csomagolást. Unalmas, de rendnek kell lennie, jelentem alássan! Az a sok szó egy ilyen vékony papíron. Selyemszavak és kender meg daróc, batiszt és tafota, bársony. Fordítsa rímtelenül…

Legutóbb, amikor az Írók Boltjába vittem a Látót, lementem a piacra és vettem spárgát (madzagot, zsineget), hogy össze tudjam kötni a csomagot, pakkot, málhát. Amíg járt, repülővel vittük a Látót Pestre, ha nem is mindig. Ez volt a legolcsóbb, saját zsebből oldottuk meg. Olcsóbb a postánál, postaköltség nincs, ehhez másik törvény kellene. Akinek nincs lova, járjon gyalog! Mióta a román is jogásznemzet, mint a magyar, a világ nem lett jobb, de bőségesen változékony jogi szövegeket lehet értelmezni. Vihogok, amikor leírva látom, hogy: grupul de țintă – célcsoport, target group. Nem én találtam ki, ezt így kérik. A Látó szépirodalmi folyóirat célcsoportja. Ha Várad fölött kinézek a repülőből, elképzelem azt a Liberatort 1944-ben…

Hogy fér be az a sok papír ebbe a kicsi hátizsákba? Plusz a fogkefe. Stratégia kérdése. Célra tarts! Stratégiákat alkalmazunk, célokat és részcélokat tűzünk ki, kockázati tényezőket elemzünk, a kockázatok csökkentésének stratégiáit kidolgozzuk, megvitatjuk. A stratégiák végrehajtásához taktikákat keresünk, a taktikákhoz résztaktikákat, B-tervet, aki olvasott Dürrenmattot, az tudja. Mindezekről táblázatokat és beszámolókat szerkesztek. Minden részlegnek felelőse van, munkavédelmi felelős, korrupcióellenes bizottsági elnök, tűzoltó felelős, nincs is annyi ember, ahány részleg. Időnkénti konzultáció, felkészítő programok, tanfolyamok, beszámolók, füzetek, kimutatások. Aláírva minden és határidőre lepecsételve, nem is kell már pecsét Romániában, de az egy másik törvény. A részlegvezetők munkája kiértékelve, egytől tíz pontig osztályozva, aki hetesnél kisebb jegyet kap, az mehet spárgát szedni, vagy madzagért a piacra, zsineg, zsinór, cérna. Szerkesztőbizottság is van (consiliu redacțional), majdnem kihagytam. Mindezt egy összegző jelentésben megírtam ékes román nyelven, a szárnysegédem átnézte, hogy ne legyenek helyesírási hibák. Kihúzta belőle a megjegyzést, hogy a törvényt csapattisztek írták, nem vezérkariak. Fölösleges bosszantani a rendszert. A tűzoltó készülék bisztosítószege olyan, mint a kézigránáté. A jövő évi raportban 33-szor fog szerepelni a pandémia szó. Ez – jelentem – stilisztikai ügy. Caragiale-idézet lesz a mottó.

Vidéken élni jó. Pesthez és Bukaresthez képest az ember mindig vidéken él, de amikor Marosvásárhelyhez képest is… A szomszéd falu – azért kezdtem új mondatot, mert az előbbit nem tudtam befejezni, Nagyadorján még csak nem is a szomszéd, hanem innen a második falu, abban hasonlít sok más zsákfaluhoz, hogy nincsen bolt, iskola, pap, kocsma, nincs ott semmi. Viszont abban különbözik a többi zsákfalutól, hogy ott is lakik egy kultúrmenedzser, akire ugyanaz a szolgálati szabályzat vonatkozik, mint rám, nevezzük magunk között Gáspárik Attilának, ő a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója. Mondta, hogy kövessem a törvényben rögzített útmutatót, ha úgy írom meg a beszámolót, lesz vagy harminc oldal. Ne reméljem, hogy valaki elolvassa, ne is aggódjak. Én tudom, hogy minden jelentést elolvas valaki – előbb vagy utóbb. A szabadidejében ő is lelkesen kutakodik a ránk maradt archívumokban (CNSAS). Van azokban sok furcsaság, meg szemétség. Ajaj, áoleu. Az elmúlt három évtized elég lehetett volna, hogy minden erdélyi notabilitás elmesélje, volt-e meghitt kapcsolata az archívum munkatársaival. Néhányan el is mesélték. De az idő soha semmire nem elég, tudjuk. Nagyanyám szavajárása: nehogy a híred előbb érjen haza, mint te! Van egy történet is erről. Egy Juszuf nevű ember elvitte a fiát a kórházba. Míg a purdét ápolták, civilnek öltözött orvosok beszélgettek vele, hogy mi tudomással bír az egyik névtelen illegális szervezetről? Nem bírt semmilyennel, de fölkeltették az érdeklődését. A gyerek megjavult, és mielőtt elengedték volna, nyomatékosan megkérdezték Juszuftól: otthon elmondod, hogy velünk beszélgettél, vagy mondjuk el nekik mi?

Legárvábbak azok, akiknek még dossziéjuk sincs, mondtam Gáspáriknak a tavasszal. Képzelj el egy ezredest, akinek nincs tiszti kartonja, micsoda identitáskrízis! Beszélsz valakivel, és – tiszti – becsületszavára mondja, hogy nem (volt) tiszt. John le Carré azért sértődött meg, mert kirúgták. Ettől lett világhírű, jól is írt különben, sőt. Ezredesként a kutya se hallott volna róla. Aki boldog, az nem ír, mondta Márai. A dolog ennél is összetettebb. Vannak Romániában falvak, ahol nem is számít embernek, akinek legalább egy őrnagy rokona nincs. Magyarországon is vannak falvak meg rokonok, ahogy Móricz írta. Minden irodában van egy alkalmazott, aki nyüslet, ellenáll, akadályoz, és nem szabad leépíteni, akkor sem lehetne, ha indokolatlanul kihúzná a tűzoltó készülék biztosítószegét, és a habot vagy a port beleengedné a vadiúj lézernyomtatóba. Nem kell jelentenie, nem kell csinálnia semmit, csak legyen ott, az épp elég a szervezetnek és a nyomtatónak. Meghalt szegény le Carré, haragudtak rá a volt felettesei, hogy kifecsegi a titkokat. Túl sokat ezek szerint nem tudott, 89 évet élt. A működés logikáját ismerte és mesélte el pontosan. A szolgálatnál sokat kell olvasni.

A legsúlyosabb bűn, ha valaki nekik dolgozik. Erdélyi magyar énképpel ez nem fér össze. SS lehetsz, ezekkel együtt soha! Piha! Erre még Böjte Csaba is nehezen adhat feloldozást. El lehet képzelni, amint a tiszt éppen azt a gyónást hallgatja le, amely keretében őt gyónja meg valaki, mint egy színésznőt. Együtt suttoghatják a penitenciát… Másutt ez nem olyan súlyos, a haza érdekében kellemetlen feladatokat is elvégzünk, apróbb és nagyobb aljasságokat, mert a patriotizmus amorális. Erdélyben hogy áll a haza? Effélékről beszélgettünk, amikor az Obiectiva Teodora című rádiójáték elhangzott. Nem tudom, jó volt-e. Mondtam régebb sokaknak, írják meg a könyveiket, mert a tisztek nem írják meg helyettük. Ezt szinte megírták, olyan is. Le Carré biztos nem így csinálta volna. Lett nagy sajtóvita. A darab (és a vita) a kukkolásról szól: van, aki élvezi, és van, akit felháborít. Ha kevesebb kötelező hazugság volna élesre töltve a (romániai) magyar társadalomban, ez a darab sem durran akkorát. A tisztek a hazugságainkat használják – velünk együtt. Van olyan is, amikor csak érvényesülni akarunk, legtöbbször az van. Juszuf mellesleg nem (csak) az orvoshoz vitte a fiát, hanem a kurvákhoz (is) járt, ezt mindenki tudta, csak a felesége nem.

Nem volt az vajon luxus a régi rendszer számára, hogy minden lapnál dolgozott egy ezredes? Sinistra körzet. Senkiből nem lett le Carré. Arra is gondoltam, hogy régen azt a jelentést, amit egy mai kultúrmenedzser ír meg Romániában, tíz ember hordta össze. Mutattam nemrég a tévéseknek a bekötő utat, amelyből egy kilométer annyiba kerül, mint egy irodalmi folyóirat éves költségvetése. Gáspárik házáig tőlem öt kilométer. Kis- és Nagyadorjánban 2011-ben 191 ember lakott összesen, ma már kevesebb. A Látónak tízszer ennyi állandó olvasója van. Nem kellene beszélni erről, ha a hatékonysági mutatókat nem kérné olykor a Hivatal, a dokumentálható számokat, a dolgok mérhetőségét. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház évente 60 ezer jegyet ad el, vagy többet – a vásárlónak. Mert a néző a H számára csak vásárló, a H-t nem érdekli, hogy megnézi az előadást, vagy a jegyet a kukába dobja, a H-t nem érdekli, hogy mit vásárol, csak az, hogy mennyit fizet, a H-t nem érdekli, hogy lyukas a szőnyeg. A H-t nem érdekli, hogy a Látó felhasználója olvasó (beneficiar – mai magyar nyelven haszonhúzó, húzni szabad, élvezni nem, kedvezményezett, ilyen is van). A H-t nem érdekli, hogy a felhasználó tud-e olvasni, az sem érdekli, hogy hány évig kell ezt tanulni és tanítani. Az adorjáni úton naponta 12 autó – ebből 1 tejes –, 2 traktor és 5 bicikli jár. Ezek mind felhasználók (beneficiar), az utat használják (fel). Juhostúl, kutyástúl, medvéstűl lehetnek úgy ezren (1000). A Látót többen olvassák, esküszöm. Nem naponta, de van ilyen nap – a medve se jár mindig. Nem azt mondom, hogy Adorján felé ne legyen aszfalt, csak hát a számok és az emberek. A számok nem hazudnak, a számokkal áltatjuk magunkat. Régebb köves út volt, akkor még működött az iskola. Mióta leaszfaltozták, eső után akkora latyak van, hogy a múltkor is elakadtam. Autóbusz itt soha nem járt. Nem mondom, hogy ne legyen aszfalt, viszont azt, hogy ne legyen folyóirat, színház és kultúra, egyre többen mondják. A számok és a mutatók, a közpénz, ajaj, áoleu. Juszuf, elmeséled a feleségednek, vagy elmeséljük mi?

A tavaszi nagy karantina (karantén) idején vidéki birtokosok módján éltünk, Csehovról meg Shakespeare-ről beszélgettünk, könyveket cseréltünk, kerti munkákat végeztünk. Gáspárik néha verseket mondott, áriákat énekelt, eredetileg színész. Ha elfáradtunk, szalonnát sütöttünk. Nem szidtuk, hanem elemeztük a rendszert, mert mindig van, és mindig rossz. Ha nincs, akkor anarchia van, az se jó senkinek, valamiért az se tud sose jó lenni, ha a rendszer jó. Horthyról is beszéltünk, Trianonról meg a román királyokról, Nicolae Iorga és Zelea Codreanu, igény van megint fasizmusra, Horthy nem volt erdélyi, de Szálasi bizony… Ha ezt lehallgatnák, mondta Gáspárik, tanulhatnának is belőle. Minek? Technikailag egyszerű, operatív szempontból érdektelen. Juszuf is az volt, bár ezt nem tudta magáról. Üldözték, hát ellenállt. Később kitelepült, azóta harsog és küzd, mint aki jól akarja végezni a dolgát, mindig is erre vágyott.

Közben mi élünk, mint a székelyek Biharban, vagy a bihariak Székelyföldön – egy kis transzilvanizmus. Lakik az udvaron egy hülye mókus, a padláson a poliuretán szigetelést rágja. Másutt a harkály nem fér meg a műanyagtól, úgy dolgozik, mintha kicsomagolná a házat. Meg vannak bolondulva az állatok is. A nagy karanténban kirándulni sem volt szabad, reggel végigsöpört a rendőrautó a főutcán: maradjatok otthon! Minek kell falun szirénázni, ha senki nem jár az utcán, azt nem értem, itt a román himnuszt nem bömböltették, áldja meg őket az Úr, de a kutyák frászt kapnak. Fordulván a rendőrök hazamentek, mint akik jól végezték dolgukat, én pedig elindultam az erdőbe. Csend volt, a vad nappal is mozgott, szarvasokat fotóztam közelről, és életem legnagyobb anyamedvéjét bocsostól. Nem voltam célszemély nekik, észrevettek, elfutottak.

Nyár derekára már tudtuk, megint lezárás lesz, érteni véltem, hogy mi baj van az egésszel. Tavasszal azt vártuk, hogy legyen vége. Most már tudjuk, hogy nem lesz. Ez így akármeddig eltarthat, és jön a következő. Át kell fogalmazni, hogy mit akarunk az élettől, ha ilyen. Nem fogunk éhenhalni, gáz is lesz, meg villany elérhető áron, egyelőre. A többit kell újragondolni, és az értelmét. A dolgok értelmére vonatkozó kérdéseket. Aztán egy augusztusi hajnalon a Fogarasi-havasok lábánál ültem, Babits is járt arra, de nem szerette. Félig elnéptelenedett falu, nem szász, nem is magyar, hanem román. Amerre kerekeztem, elvadult táj, itt-ott villanypásztor, marhák, a kukorica szélén medveszar. Forgalom alig, tűrhető utak, néhol aszfaltoznak is. Erdély gazdagabb része volt ez mindig, és még sose láttam ilyen üresnek és elhagyottnak, mert az volt. Azóta is fogalmazom, hogy ezek a románok, akik még nem is olyan régen itt laktak, és ugyanúgy dolgoztak, mint a szászok, és majdnem olyan régóta, mint a magyarok, egyszer csak nem látták már értelmét annak, amit emberemlékezet óta csináltak, pedig a nemzeti identitásukban őket nem háborgatta senki. Régebb felkészültek az ünnepre, megülték, kipihenték, azután készülni kezdtek a következőre, és az ünnep mindig pontosan érkezett, hogy fel tudjanak rá készülni. Az ünnep az a megújulás, amely után elölről lehet kezdeni azt, amit mindig is csináltunk. Nem azért jön el, mert várjuk, de ha nem várjuk, sosem fog eljönni. Take your time. Használd az időt, töltsd ki az időt, hogy ne legyen üres. Töltsd ki magaddal és mindazzal, ami körülvesz. Ne aggodalmaskodj!

Egy ideje nem veszek már fenyőfát, az erdőben van egy borókabokor, nyesek róla ágat Karácsony előtt, vízben tavaszig kitart. Fagyöngyöt is szedek. Szerencsét hoz, mint a bazsalikom, a rozmaring, a sáfrány és a rókagomba; mint a szilfa, a som, a juhar és a tölgy; mint a kikerics, az ibolya és a katáng; gyógyít is, mint az összes többi növény meg a füvek és a könyvek…