Hajnalban keltek, kapkodva készülődtek, a reggelit már az autóban tudták le. Igaz, Becsei Árpád nem szerette, ha a Daciában esznek és morzsáznak, máskor nem is engedte meg, de ez most különleges alkalom volt. Ünnepnap, úgyhogy elvileg alhattak volna sokáig, ám a családfő Árpád siettette az indulást. Azt mondta, időben oda kell érni a határra, várhatóan a szokásosnál is nagyobb lesz a sor. Odáig nem ér el a keze, több megyével arrébb nem tudja elintézni a különleges bánásmódot.
Április negyedike volt, a felszabadulás ünnepe. Az akkortájt előszeretettel hangoztatott klisé szerint a Vörös Hadsereg 1945-ben ezen a napon szabadította föl Magyarországot a náci megszállás alól. Évekkel később kiderült, hogy e jeles dátum úgy született, hogy Sztálin marsall, a Szovjetunió generalisszimusza egyszerűen rábökött a naptárra, és kijelentette, hogy ekkorra nem szeretne egyetlen fasisztát se látni Magyarországon. Azt, hogy „látni”, természetesen képletesen értette. (Abba pedig most ne menjünk bele, hogy fasiszták amúgy se nagyon voltak errefelé, nácik annál inkább, a kettő közötti különbségnek a történelemkönyvekben nézhetnek utána a kíváncsi természetűek.) Természetesen az Acélos Szoszó eme akaratával tisztában voltak azok a szovjet parancsnokok is (mertek volna nem tisztában lenni), akik a megadott napon táviratilag jelentették Moszkvának, hogy Magyarország területéről kiűzték a hitleristákat. Tudták, hogy a generalisszimusz idáig úgyse lát el, bármilyen különleges képességekkel is rendelkezik. Így aztán azt se hallotta meg, hogy az április negyedikét követő pár napban a nyugati határszélen itt-ott még ropogtak a fegyverek.
A magyarokat nem kérdezte senki, hogy valóban felszabadulásnak tekintik-e. Egyszerűen rájuk húzták az új gúnyát. Kétségtelen, hogy volt, ami valóban véget ért. Az a rendszer, amely magáénak vallotta és igyekezett – időnként a modernitásnak és a racionalitásnak fittyet hányva – továbbörökíteni a történelmi Magyarország politikai és társadalmi hagyományait, a háború végével egy csapásra megszűnt létezni. A szovjetek megérkezése után a tragikus kísérőjelenségétől, a nyilas rémuralomtól és a nyílt zsidóüldözéstől se kellett már tartani. Egy villanásnyi időre fölbukkant a demokratikus átalakulás víziója. Ám az gyorsan kiderült, hogy ez is látszat volt csupán, szemfényvesztés. Április negyedike egyben azt jelentette, hogy az ország a Nyugat tudtával, sőt jóváhagyásával a Szovjetunió érdekszférájába került. És ez nem csupán annyi hordalékot hozott magával, hogy a Vörös Hadsereg katonái nőket erőszakoltak meg, valamint málenkij robotra vitték az embereket. Az ország az egyik megszállásból a másikba hullott. Negyedszázados függetlenségét, amelyet paradox módon a trianoni békediktátummal nyert el, majd a Wehrmacht bevonulásával elveszített, 1945. április 4-e után se kapta vissza.
A mesterségesen kreált ünnepnapot sokan arra használták föl, hogy kiruccanjanak Bécsbe. Az évtizedeken keresztül fennálló utazási korlátozások ekkorra valamelyest enyhültek, megvolt a világútlevél, kiválthatták a teljes családra a valutakeretet (hogy még több schilling csörögjön a zsebben, sokan a nagymamát is betuszkolták a Wartburgba), és nosza. A jeles nap ezúttal a hét közepére esett, és a megyei pártvezetés előzetesen úgy döntött, ezt a lehető legszélesebb körben érintettek számára is ünnepnapként – értsd: szabadnapként – kezeli. Anélkül határoztak így, hogy az óhajt konkrétan bárki is megfogalmazta volna. Tudták, hogy a jó hangulat nagyon fontos: amennyiben a gazdasági nehézségek fokozódnak (márpedig fokozódnak, ez nem volt kérdés, még akkor se, ha erről ugyancsak nem esett szó, legalábbis egyelőre), különösen lényeges, hogy az elvtársak és az elvtársnők kedélyállapota relatíve nyugodt legyen. Márpedig az érintettek rosszul vették volna, hogy míg a lakosság többsége pecázik, a parkban sétál, a telken veteményez, vagy egyszerűen csak otthon ül és nézi a televíziót, addig nekik eleget kell tenniük az évforduló adta protokolláris kötelességeiknek. Azokat tehát előrehozták egy nappal. Így se úszta meg mindenki. A központi, országos megemlékezés időpontjába innét, a provinciából nem volt beleszólásuk, a budapesti díszszemlét április 4-én tartották, ahol Magócs elvtársnak hivatalból meg kellett jelennie, részint azért, hogy képviselje a megyei elvtársakat és elvtársnőket, részint pedig, hogy kalauzolja és vezesse azokat, akik a megyéből a jeles nap tiszteletére állami kitüntetést vehetnek át. (Ideértve őt magát is, aki a Szocialista Magyarországért Érdemrendet fogja megkapni.)
– Természetesen amennyiben bármelyiktek velem tartana, örömmel veszem, van hely az autómban. De azt is simán meg tudjuk oldani, ha netán mindhárman jönnétek.
Végignézett a tárgyalóasztal túlsó felén, ám amazok mintha kerülték volna a tekintetét.
Az irodában vágni lehetett volna a füstöt. A snapszlis poharak is szépen ürültek, igaz, Becsei elvtársé a többiekéhez képest ezúttal is kicsit lassabban, de ezt már megszokták.
– Szóval nem szeretnétek, hogy a díszszemle apropóján bemutassalak benneteket néhány elvtársnak az országos vezetésből? Pedig külön hangsúlyoznám, hogy közületek kerül ki a majdani utódom. Nem mintha mostanában terveznék nyugdíjba menni, ámde a dolgokra fel kell időben készülni. Ez nem Amerika, hogy kapkodjunk orrba-szájba. – Még egyszer körbenézett, ám a másik háromnak sürgős vizslatnivalója támadt a Magócs elvtárs mögötti polcon, ahol Marx és Engels, illetve Lenin összes művei sorakoztak. – Hát jó. Nem kötelező. Azt viszont elvárom, hogy a megyei ünnepségeken odategyétek magatokat. Szeretném, ha minden zökkenőmentesen haladna, és még véletlenül se csúszna be semmiféle baki.
Szinte hallani lehetett, ahogy legördülnek a mellkasokról a kövek. A szabadnap megvan. A kis morgás úgyis el lesz felejtve. Magócs elvtárs nem haragtartó ember. Pláne akkor nem, ha egy különösen szép őzbakot vagy dámszarvast hajtanak elébe a következő vadászaton.
Becsei Árpád joggal érezhette később úgy, hogy neki aztán végképp nem volt oka arra, hogy lelkiismeret-furdalása legyen. Minden önfényezés nélkül is tisztában volt vele, hogy elég tisztességes ünnepi beszédet rittyentett, miután Magócs elvtárs a többiek távozása után belekarolt, félrevonta és bizalmasan megkérte, hogy segítse már ki a megyei díszünnepség kapcsán. Elvégre ő nem a szavak embere, nem kenyere a beszéd, jobban szeret cselekedni, mint szónokolni, Becsei elvtárs viszont köztudottan írói vénával született. Később pedig mindenfelé azt lehetett hallani, hogy ritka nagy és emlékezetes beszéd hangzott el a megyei főtitkár elvtárs szájából.
Sűrű nap volt, de hát a protokolláris kötelezettségek már csak ilyenek. A pártbizottságban szét kellett osztani a feladatokat. A megye minden településén megtartották az április 4-ei ünnepségeket, nagyjából egyazon időpontban, és sok helyütt szerették volna, ha a megyei pártbizottságból valaki odalátogat. Minden meghívásnak azonban nem lehetett eleget tenni. Ahogy Magócs elvtárs – szokása szerint – tréfásan fogalmazott: „Több kolbász, mint ember”. Bármilyen örömteli is a szívélyes vendéglátás, sokaknak meg kellett elégedniük a saját tanácselnökükkel vagy művházigazgatójukkal.
Becsei elvtárs a teljes napot Magócs elvtárs társaságában töltötte. A másik két titkár vidéki kiküldetésbe ment, a megye másik két, még nagyobbacskának számító városába. A megyeszékhely Magócs elvtársnak és neki maradt. Délután együtt koszorúzták meg a felszabadulási emlékművet. Nem azt a fallikus bombát, amely a színház előtt állt, és amelynek tövében ama sajnálatos események idején Becseiné Emma Heltai-verset szavalt. Annak, ahogy korábban említettük, már híre-hamva sem volt, olyan értelemben se, hogy nemhogy nem emlegették, de évtizedek távlatából már nem is emlékeztek rá. Ahogy azokra az őszi napokra se – ki azért, mert nem akart, ki meg azért, mert nem hagyták, hogy emlékezzék. Megmaradt ellenben továbbra is a szovjet hősök emlékműve, ami annak idején túlélte a sajnálatos események viharos napjait. Nem volt benne semmi különös, a szocialista realizmus hagyományait követve úgy nézett ki, akár egy fehér obeliszk, a tetején kivételesen nem vörös, hanem aranyozott csillaggal, oldalába vésve szovjet katonákkal és az őket üdvözölő hálás paraszt- és munkásfigurákkal. Ennek a talapzatán helyezte el a hatalmas, emberméretű koszorút Magócs elvtárs és Becsei Árpád, miközben munkásőrök tisztelegtek, és kattogott az Alföldi Krónika fotóriporterének masinája.
Az ünnepségen Zomboriné Zsuzsa is jelen volt. Nem azért, mert ő tudósított a jeles eseményről, hanem hogy legalább egy kérdő tekintet erejéig elkaphassa hajdani kollégáját és főnökét. Aki nem kevés lelkiismeret-furdalástól vezéreltetve oda is lépett hozzá, és félhangosan, mintha köszönne, azt mondta neki:
– Sajnos még mindig nincs előrelépés a véglegesítésben, Zsuzsika. De ez tényleg nem jelent semmit. Rendben lesz a dolog, én is mindent megteszek, a döntések viszont elég lassan születnek meg.
Legalábbis – és ezt Becsei Árpád hangosan már nem mondta ki – azok, amelyek nem igényelnek különösebb erőfeszítést. Ezek születnek meg a legnehezebben. Ha nincs miért kapkodni velük, akkor folyamatosan félre vannak téve.
Este következett a központi megyei díszünnepség, ahol elhangzott a beszéd.
Becsei Árpád tényleg odatette magát. Mintha ezzel akarta volna ellensúlyozni a célzásokban megbúvó főtitkári neheztelést. Pedig igazán szokatlan dolgokat nem írt bele, a jól bevált és kötelezően elvárt paneleket használta, ám azokat kicsinosítva, ízlésesen, ugyanakkor nem hivalkodóan, és mesteri módon illesztette is őket össze. Amire a jelek szerint nem figyeltek föl, vagy csak kevesen, és azok se tették szóvá, mintha maguk se akartak volna hinni a fülüknek, az az volt, hogy a beszédben viszonylag kevés hangsúly esett a felszabadító szovjet katonákra és a Vörös Hadsereg hőseire, akik segítsége nélkül lehetetlenség lett volna megszabadítani az országot a hitleristák igája alól. A beszéd nem is annyira a háborút és annak véget értét ecsetelte. Sokkal inkább azt, ami utána történt. Vagyis, hogy a nép nekilátott újjáépíteni az országot, és ebben a folyamatban kiemelt feladat jutott a kommunistáknak, akikre a nép bizalmának súlyos felelőssége hárult. Ez a bizalom azóta is töretlen, és a pártnak tudnia kell élni ezzel a bizalommal – hangsúlyozottan élni és nem visszaélni. Egy országot vezetni ugyanis nem csupán dicsőség, de legalább akkora felelősség is, és a pártnak nap mint nap be kell bizonyítania, hogy képes ennek megfelelően dolgozni, irányt mutatni, lelkesíteni, és amennyiben a kor szava arra szólítja, akkor megújulni is. A régmúlt eredményei nagyon szépek, ám azokra csak akkor lehet építeni, ha legalább efféle eredményeket tudunk fölmutatni a jelenben is. Olyanokat, amilyeneket majd utódaink emlegethetnek példa gyanánt.
Magócs elvtársnak egy ilyen nagyszabású bevezető után lehetősége nyílott fölsorolnia a jelenbeli eredményeket. Részletes beszámolót nyújtott a megye termeléséről, a gyárakról, az üzemekről, a téeszekről és bennük dolgozókról, mindezt úgy, hogy a fölsorakoztatott mutatók és statisztikák korántsem voltak unalmasak, sőt a hasonlatok és metaforák nyomán színes kép kerekedett ki belőlük. A mintegy 40 perces szónoklatot egy Váci Mihálytól vett idézet zárta. Az ezt követő vastapsra pedig később mindenki úgy emlékezett vissza, hogy még soha nem hallotta ennyire kirobbanónak és őszintének. Mi több, ezúttal nem is annyira a beszéd végének szólt, hanem sokkal inkább tartalmának. Magócs elvtárs boldogan fürödhetett a dicsfényben a három forradalmár, Marx, Engels és Lenin képmása, valamint a „Világ proletárjai, egyesüljetek!” felirat alatt.
Az ünnepséget a színházban tartották, válogatott vendégek jelenlétében. A színpadra tribünt ácsoltak, ezen foglaltak helyet a megyei pártbizottság vezető munkatársai (a másik két titkár is visszaérkezett vidéki kiküldetéséből), továbbá a megye kiemelt termelőegységeinek és intézményeinek képviselői: téeszelnökök, üzemvezetők, illetve gyárak, iskolák és művelődési házak igazgatói. Itt kaptak helyet az ideiglenesen (ekkor immáron négy évtizede) itt állomásozó szovjet hadsereg helyi alakulatainak vezetői is. És persze úgy kellett a tribünt elhelyezni, hogy szorítsanak néhány négyzetmétert a megyei kamarakórusnak is, mely a beszéd után, illetve azt követően, hogy Magócs elvtárs a megyei pártbizottság nevében a felszabadulás tiszteletére kitüntetéseket és elismeréseket adott át a munkájukat legkiválóbban végző elvtársaknak, rövid énekműsorral kedveskedett az egybegyűlteknek. Hangsúlyosan röviddel, hiszen a türelem az emelkedettség ellenére is véges, a jelenlévők kezdtek fáradni, Becsei Árpádnak viszont arra is volt érkezése, hogy odafigyeljen, a repertoár ezúttal ne mozgalmi és partizándalokból álljon, hanem népdalokból és egy-két Kodály-kórusműből.
A nézőtéren ugyancsak válogatott nézősereg ült. Becsei Árpád meghívta rá az anyját is, mondván, itt a lehetőség, hogy Emma négy évtized múltán ismét betegye a lábát a színházba, ám amaz makacsul rázta a fejét, jelezve, hogy elszántan ragaszkodik hajdani elhatározásához. Klári viszont eljött, úgyhogy láthatta, amint a férje átveszi Magócs elvtárstól a megye kulturális életében végzett munkájáért járó elismerést. Ez Becsei Árpád számára is meglepetés volt, nem szóltak neki előre, így aztán nem kis elfogódottsággal fogadta az ünnepség utáni állófogadáson Magócs elvtárs köszönő szavait:
– Kiváló munka volt, Becsei elvtárs. Tudom, hogy már egyszer megköszöntem, de engedd meg, hogy megtegyem még egyszer.
– Én csupán a munkámat végeztem, Magócs elvtárs…
– Tudom. Hiszen mindnyájan a munkánkat végezzük. Ám korántsem mindegy, milyen minőségben. Ráadásul úgy, hogy közben te nem akartál előre nyomakodni benne. Hogy is szokás ezt nálatok, fiatalok körében mondani? Jövök neked eggyel, Becsei elvtárs.
Amaz hirtelenjében nem is tudta, meghajoljon-e, vagy elég volt, hogy elvtársiasan megszorította az eléje nyújtott májfoltos kezet.
– Igazából már megköszönted, Magócs elvtárs… Vagyis hát én tartozok ezért köszönettel – Becsei Árpád zavartan megtapogatta a hóna alatt szorongatott, elegáns, vörös mappába csomagolt kitüntető díszoklevelet. A dobozkát, amelyben a hozzá tartozó kis plecsni lapult, a zsebébe rejtette, bár, ahogy a többi kitüntetettet nézte, akár ő is kitűzhette volna a jelvényt zakójának gallérjába. – A feleségemmel talán még nem találkoztál…
Klári szerény mosollyal egyet előrébb lépett, és kezet nyújtott a nagyembernek:
– Üdvözlöm, Magócs elvtárs. Becseiné Klára vagyok.
A főtitkár úgy szorongatta a női ujjakat, mintha soha nem akarná őket elengedni.
– Végtelenül örülök, hogy végre személyesen is találkoztunk. Becsei elvtárs szokta emlegetni a kedves feleségét. Ugye, maga is szakmabéli? Már úgy értem, újságíró.
Becsei Árpád a homlokát ráncolta. Úgy emlékezett, hogy már ezt is említette Magócs elvtársnak.
Klárin viszont nem látszott, hogy bármit is nehezményezett volna:
– Ahogy a férjem annak idején, dolgoztam én is újságíróként, akkor ismerkedtünk meg, de jelenleg tanítok. Gimnáziumban.
– Ja, persze, persze – Magócs elvtárs arcáról egyetlen pillanatra se hervadt le az üdvözült mosoly. – Igen, a jövő nemzedékének nevelése rendkívül fontos dolog. És legalább ennyire szép feladat. Hamarosan ezen a területen is jelentős változások várhatók. Át kell tekintenünk a közoktatási intézmények vezetőinek állományát, Becsei elvtárs. Sokan nyugdíj előtt állnak, és különben is, ideje, hogy több teret adjunk a fiataloknak, lehetőséget, hogy megmutassák és bizonyítsák, mire képesek. Elvégre ők a mi gyermekeink, akiket már a népi demokrácia nevelt fel. Már úgy értem, hogy ti, Becsei elvtárs, hiszen ti, mai fiatalok is közibük tartoztok. Egyébként gyertek el valamelyik szombaton hozzánk. Tudod, van egy kis víkendházam a túlparton, a kanyar után. Nem messze a várostól, de már szép, nyugodt, csöndes környezetben. Tudom, hogy neked nem kenyered a vadászat, úgyhogy nem is akarom erőltetni, cserébe viszont látogassatok meg minket. Az asszonyok majd főznek valamit bográcsban, mi meg elbeszélgetünk. Egyre szebb és melegszik az idő, nézünk a naptárban valami közeli szombatot. Sofőrrel gyere, hogy tudjunk kicsit iszogatni is.
Magócs elvtárs kacsintott, majd elkezdett a tengelye körül megfordulni, jelezvén, hogy részéről ez a társalgás véget ért, egyre többen álldogáltak a közelében látszólag céltalanul, valójában arra várva, hogy pár mondatot válthassanak a megyei főtitkárral. Amaz azonban, mielőtt a teljes fordulatot végigvitte volna, még egyszer odaszólt Becsei elvtársnak:
– Mit is mondtál, holnap utaztok?
– Igen, Magócs elvtárs…
Becsei Árpád érezte, hogy a hátát egyszeriben elönti a verejték. Lehet, hogy mégse kerülhet rá sor? Netán Magócs elvtársnak kedve szottyant a következő napot is vele eltölteni, ezúttal Budapesten?
– És hova is?
– Hát, Bécsbe terveztük…
– Bécs… Hiszen az nagyszerű. A fiamék is készülnek oda, nem most, hanem a hónap második felében. Valami focimeccs lesz. De hát én is viszonylag sűrűn járok. Teniszezni. Nagyon jó teniszpályákat tudok neked mutatni Bécsben. Fedettek, fűtöttek, műanyag borítás, büfé, minden, ami kell. A pártiskola pályáját már próbáltad különben? Nemrég salakozták be újra. Elég jó lett. Na, kihívlak egy partyra. Még akár a bográcsozás előtt.
Magócs elvtárs ezzel végleg elfordult tőlük, nem mellesleg mintegy áldását adva a dologra.
Másnap tehát nekivághattak Bécsnek.
Ez volt az első alkalom, amikor nyugatra indultak, ahol még egyikük se járt. Még mielőtt a gyerekek megszülettek, Klári és Árpád tettek egy kisebb körutat Lengyelországban, a korabeli magyar értelmiség mekkájában, a frissen beszerzett bogárhátú Zastavával. Később, immáron családostul voltak Csehszlovákiában, egy évvel korábban pedig Bulgáriában, a bolgár testvérpárt egyik tengerparti üdülőjében. Ezen kívül Árpád a megyei pártvezetéssel a Német Demokratikus Köztársaságban is járt, úgymond hivatalos úton.
A nyugat most következett.
A határon tényleg hosszú volt a sor, hosszabb, mint amire Becsei Árpád számított. Úgy tűnt, mintha az egész ország a sógoroknál akarta volna megünnepelni a felszabadulás napját. Félő volt, hogy unalmukban megeszik az összes téliszalámis és májkrémes szendvicset, amiket Klári nagy műgonddal elkészített még az előző nap délutánján, mielőtt elindult volna a színházba a férje után, az ünnepi gálára. Ők nem is nagyon voltak éhesek, mivel a fogadáson degeszre ették magukat. Álmosak annál inkább. Nemcsak ők, hanem a gyerekek is. Hiába adták utasításba nekik, hogy feküdjenek le időben, mert holnap korán kell kelniük, a parancsot csak részben hajtották végre. Sári engedelmesen lefeküdt, ám az izgalomtól, hogy a szüleik még nincsenek idehaza, nem tudott elaludni. Marci is a szobájában volt és egy kalandregényt gyűrögetett a Delfin Könyvek sorozatból. Aztán mivel átestek a holtponton, alig bírtak elaludni. Amikor megszólalt a korai időpontra beállított vekker, mindnyájan úgy érezték, mintha csak most csukták volna le a szemeiket.
– Nem vagy fáradt? – kérdezte napjában többször is Klári, ami Becsei Árpádot nagyon idegesítette. De, természetesen fáradt volt, az előző nap után különösen az. A még odahaza felhörpintett méregerős fekete ideig-óráig segített, pár óra elteltével viszont elmúlt a hatása. Arra viszont nem akart gondolni se, hogy kipróbálja a híres bécsi kávét. A schillingek ki voltak porciózva, még úgy is, hogy kéz alatti vétellel valamelyest kipótolta a valutakeret. Egyszerűbb lett volna nekik is elhozniuk Emmát, de hát erre különböző okok miatt gondolni se lehetett.
Egyébként a kávét pótolta az adrenalin.
Elsőként mindjárt akkor, amikor az volt a kérdés, hogy a határon esetleg átkutatják az autót és észreveszik azt a kis pluszpénzt, amit Becsei Árpád nem akart különösebben rejtegetni, egyszerűen betette a Dacia kesztyűtartójába, mondván, ha megtalálják, akkor a lehető legegyszerűbb helyen fedezzék fel, és ne keltse azt a látszatot, mintha mindenáron dugdosni akarta volna.
Erre azonban nem került sor. Kilométerekkel a határ előtt megállította őket egy géppisztolyos katona, ám őt nem a kivinni szándékozott valuta mennyisége érdekelte, hanem az, hogy rejtegetnek-e valakit a Dacia csomagtartójában. A biztonság kedvéért a motorháztetőre is rácsapkodott, mintha azt gondolta volna, a román munkások gyárilag kialakítottak ott egy csempészüreget. Aztán amikor ténylegesen a határhoz értek, a határőrök föltehetően már annyira belefásultak a dömpingbe, hogy csupán az útleveleket ellenőrizték, és az autóba is mindössze annyira pillantottak bele, hogy megegyezik-e az utasok létszáma a kezükben tartott kékfedeles okmányok számával.
Bécs következett, a hajdani császárváros, alig száz kilométerre a határtól, mégis, egy merőben külön világ. Nem csupán azokban az években, amikor politikai és gazdasági értelemben egy másik világrendszerhez tartozott. Korábban is, hiszen már Mátyásnak komoly presztízst jelentett, hogy elfoglalta és élete utolsó éveiben odaköltöztette udvarát. Napóleon pedig ugyancsak szívesen időzött a Habsburgok palotájának hatalmas termeiben, aztán amikor keletnek indult, hiába futtatta meg Győrnél a nemesi felkelőket, a magyar ugar és a korabeli láptenger láttán inkább visszafordult.
Mindezek ellenére most tényleg mindenütt magyar szót lehetett hallani. A Mariahilfer Strasse tele volt mackónadrágos és Trapper farmeres emberekkel, akik Centrum Áruházak feliratú sárga nejlonszatyrokat cipeltek magukkal, és a bevásárlóutca padjain, a csillogó kirakatok előtt ették a házikolbászt, a zöldpaprikát és a kenyeret. A parkolókban Zsigulik, Skodák, Wartburgok és Trabantok sorakoztak, a legmeglepőbb azonban az volt, hogy a kirakati üvegekre is magyar feliratokat ragasztottak, emígyen tájékoztatva a keleti vendégeket a vásárlási lehetőségekről. Mint ahogy az üzletekben az eladók közül is sokan beszéltek magyarul. A jelek szerint az előrelátó bécsi kereskedők oly módon készültek a rohamra, hogy disszidenseket, azazhogy emigráns magyarokat alkalmaztak beugróként erre az egy napra, tudván, hogy a vevők nyelvtudására nemigen alapozhatnak.
Becseiék nem a Mariahilferen vásároltak, hanem egy távolabbi, félreeső utcában. Becsei Árpád az egyik volt újságíró kollégától kapta a címet – attól, aki nem mellesleg a pluszvaluta beszerzésében is segédkezett. Az üzlet elérhetősége kézről kézre járt. Arról volt híres, hogy a szokásosnál olcsóbban adja a műszaki cikkeit, mivel bizonyítani tudta, hogy külföldieknek árul, és ezzel megkerülte a forgalmi adót. Ötven év körüli, hízásnak indult, ám divatosan és fiatalosan öltözött magyar férfi volt a tulajdonosa és eladója egyben. Becsei Árpád úgy tippelte, ama őszi sajnálatos események idején hagyhatta el Magyarországot. Akkor lehetett húszéves – meglehet, fegyvert is forgatott –, ám nem ment túl messzire, és most egykori honfitársain igyekezett meggazdagodni.
– Ez a legfrissebb modell, kérem – magyarázta professzionálisan kivitelezett lelkesedéssel. – Commodore 16. Bármilyen tévékészülékre rá lehet kötni. Még akár egy Junosztyra is – ahogy kimondta a szovjet márka nevét, cinkosan kacsintott –, egyébként príma kis modell, nagyon szeretik, és nagyon viszik.
– És mi kell még hozzá? – kérdezte Becsei Árpád, miközben óvatosan megtapogatta a színes dobozt. – Vagy ez így önmagában is működik?
– Működik, ám a programok tárolására és betöltésére természetesen szükség van egy kazettás magnóra.
– Olyanunk van…
A disszidens elnézően mosolygott.
– Ez, kérem, nem olyan. Speciális. Hangot nem ad ki, a számítógéphez kell kötni. Kazettával működik, de igazából nem magnó, hanem háttértároló. És amennyiben szeretnének játékprogramokat is használni, ajánlott a joystick is.
– Hogy micsoda?
A férfi elővette azt is.
– Ez tudom, micsoda – szólt közbe Marci. – Láttam fényképen.
– Na, ha a fiatalember tudja, miről van szó, akkor helyben is vagyunk… A videomagnó mellé, gondolom, kazettákat visznek, nem tudom, hogy odaát mennyiért kínálják, de ha pakkban adom, darabja garantáltan olcsóbb. És ajánlhatok esetleg filmeket is?
– Miféle filmeket?
– Kérem, van mindenféle… Rocky, Rambo, Cápa, több részben mind. Vagy esetleg másfajtákat is? Egyéb témában is van választék. Igaz, azokat nem tartom a kirakatban, de ettől még van.
A férfi megint kacsintott. Becsei Árpád nem volt teljesen biztos benne, hogy miről van szó, de azért nagyjából sejtette.
– Rocky – válaszolta az apja helyett Marci. – És Rambo is.
Becsei Árpád bosszúsan ráncolta a homlokát.
– Ezek a filmek milyen nyelven vannak?
– Németül, természetesen. Esetleg angolul, német felirattal. De ha holnap vissza tetszenek jönni, kérem, szerzek magyar változatot.
– Szinkronizáltat?
A férfi fölényesen mosolygott:
– Szinkronizáltat odahaza tessék keresni, kérem, már persze ha tetszik egyáltalán találni. Rábeszélőst tudok adni.
– Rábeszélőst?
– Az olyan, kérem, hogy az eredeti hang fölött magyar nyelven tolmácsol valaki. Tetszettek már látni ilyet?
Becsei Árpád a fejét rázta.
– Holnap már nem leszünk itt. Különben is, tudunk a videomagnóra fölvenni filmeket a tévéből is. Üres szalagot pedig odahaza, a Skálában is lehet kapni.
– Értem, kérem. Szóval egynapos kirándulás. Az is jó. Április negyedike van, ugyebár? Azt még mindig megünnepeltetik Magyarországon a kommunisták? A jó édesanyjukat, hogy takarodnának már el a büdös francba…
Klári óvatosan hozzáért a férje hátához, hogy amaz ne szóljon semmit.
Pár pillanat csönd állt be.
– Na jó – mondta végül az eladó. – Akkor megvolnánk? Lesz a komputer és a VHS. Music centert esetleg?
– Music center?
A férfi sokadszorra mosolygott, hol elnézően, hol fölényeskedve. Rájött, hogy a vevői meglehetősen amatőrök.
– Új találmány. Egybe van építve a rádió, a lemezjátszó, meg a kazettás magnó. Kiváló minőségű, olcsó termékeim vannak. Mutassam?
Mielőtt Marci megint megszólalhatott volna, Becsei Árpád gyorsan megrázta megint a fejét.
– Köszönjük, van mindhárom odahaza. Rádió is, lemezjátszó is, kazettás magnó is. Amúgy is, ritkán hallgatunk zenét. Nem vagyunk egy zenebolond család.
Azt már csak magában tette hozzá, hogy a valutakeretből se futná.
– Ahogyan gondolni tetszik, kérem. De tudják mit? Ha már így összebarátkoztunk, akkor legalább ezt tessék elfogadni.
A férfi a pult alá nyúlt és kihúzott egy videokazettát. Nem gyárit, műsorosat, hanem egy bontott simát. Odatette a videomagnó doboza mellé.
– Rábeszélős. Egy Rocky, meg egy Rambo van rajta. Grátisz. Csak maguknak. A szép ünnep alkalmából.
Marci meg akarta kérdezni, mi az, hogy grátisz, aztán inkább, látván az apja egyre felhősebb tekintetét, hallgatott. Becsei Árpádnak közben az futott át a fején, hogy vajon amit holnapra ígértek, az hogyan lehet már most a pult alatt. Aztán inkább nem kérdezett többet. A fene se érti a profithajhász, kapitalista üzletpolitikát.
Nagyon ki volt centizve a schilling, de legalább elég volt mindenre. A parkolóautomatába is tudtak belőle dobálni. Igaz, Becsei Árpád mérgelődött, hogy micsoda kapitalista dolog ez, a parkolásért is fizetni kell. De hát ezen nincs mit csodálkozni, itt még kábé a levegővételt is megadóztatják.
A Hofburgot és a Ringet csak az autóból látták, ahogy a Stephansdom tornyait is. Schönbrunn felé sem kanyarodtak el, Becsei Árpád így is vért izzadt a forgalomtól. Különben se tudták volna leperkálni a belépő árát, Klári pár nappal korábban azt olvasta a Panoráma Útikönyvek Bécsről szóló darabjában, hogy még a kastélyparkba való belépésért is fizetni kell.
Hazafelé ismét belefutottak az ezúttal már keletnek tartó tömegbe. Az adrenalinszint megugrott megint, ám a határőröknek se türelmük, se idejük, se érkezésük nem volt számolgatni, hogy a bevásárolt holmi vajon futotta-e a törvényes valutakeretből. Különben is, miközben más autók majd összerogytak a tetejükön szállított hűtőládától, a Dacia csomagtartójában megbúvó komputer és videomagnó még szerény vételnek is számított. Némi tanakodás után a videomagnóra ütötték rá a vámpecsétet, jelezvén, hogy azt majd csak akkor lehet használatba venni, miután odahaza Becsei Árpád kifizette a vámot.
