A különböző nyelveknek, de a nyelvváltozatoknak, a nyelvi viselkedésnek is van gazdasági ereje. Hogy ez miként is működik, arról tandemezünk így augusztusban. Azt is boncolgatjuk, hogy a romániai magyar nyelv hogyan is áll ezen a téren, illetve hogyan kapcsolódik mindehhez a nyelvpresztízs kérdése.
A gazdaság és a nyelv közötti kapcsolat sokkal természetesebb, szerteágazóbb és mélyebb, mint az első látásra tűnik. A nyelv gazdasági szférában is alapvető eszköze a befolyásolásnak, alakítója a gazdasági kultúrának, az üzleti filozófiáknak, valamint a fogyasztói szokásoknak. Az üzleti életben használt márkák, az ún. „brandek” is alapvetően nyelvi születésűek, amelyek pénzben, profitban is mérhetők. És a nyelv roppant dinamikus kifejezője az identitásnak csakúgy, mint a hatalomnak vagy az ellenállásnak.
A nyelv gazdasági erejéről mindenekelőtt a gazdasági kultúra nyelvi megformálásai jutnak eszembe (beleértve a közmondásokat, szólásokat, illetve ezek újraértelmezéseit is) arról: mi a munka, hogyan kell dolgozni, miként kell a javakkal gazdálkodni, mi végre is az emberi igyekezet. Péntek János tanár úr fogalmazta meg, hogy a nyelv éppúgy szabályozza az emberi viselkedést, mint bármilyen más társadalmi intézmény. Ebben a vonatkozásban egy interjús kutatás eredményeire utalnék, amelyet Nyugaton dolgozó vagy onnan hazatért vendégmunkásokkal készítettünk, s amelyben egyebek mellett arra kérdeztünk rá, hogy melyek azok a családból, iskolából stb. hozott tanítások, amelyek eligazításként szolgáltak helytállni, előre jutni, sikereket elérni, akár itthon, akár külföldön. Az egyik interjúalany a székely nagyapja okítását említette, miszerint a legfontosabb „tanuld meg, fiam…”, hogy segíts magadon s az Isten is megsegít. S amikor ő visszakérdezett, hogy ugyan miért kellene ezt megtanulnia, hiszen ezt tudja, sőt, mindenki tudja, akkor jött a lényeg: mindenki tudja, de sokan elfelejtik a sorrendet! Tehát előbb tedd oda a magadét, amihez az Úr is hozzáteheti majd a magáét. Kétségtelen, hogy ezek formálják az életszemléletet, a gazdasági viselkedést, akár a vállalkozási stratégiákat is. És itt még kiemelem – mert ezzel személyesen is tudok azonosulni – a szép szó használatát a munkakultúrával összefüggésben (szépen dolgoztunk, szépen végigvittük, dolgozni csak pontosan szépen…), ami azért tetszik nekem, mert a jól elvégzett munkához hozzáadja még ennek az örömét is – nyelvileg.
De ha a székelyeknél tartunk, be lehet hozni ide a nyelvváltozatokat, például a gazdasági nyelvi tájképpel kapcsolatos vizsgálatok tükrében. Azt látjuk ugyanis, hogy a rendszerváltozás óta a gazdasági nyelvi környezetet két folyamat formálja: az egyik a gazdasági, üzleti nyelv nyugatiasodása, ami a nyugat-európai nyelvek (főként az angol) erőteljes befolyását jelzi a helyi nyelvek gazdasági regisztereire. A másik irány pedig a különféle lokális, illetve regionális sajátosságokkal piacosított termékek és szolgáltatások bővülése, amelyeknek marketingjében, üzleti kommunikációjában fontos szerephez jut a helyi, a hazai, a hagyományos mint hívószavak. Ez utóbbi modell egyfajta ellen-brandnak is értékelhető, például a kereskedelemben: azt üzeni ugyanis a vásárlóknak, hogy más, jobb minőségű termékeket forgalmaz, mint a nagy, globális hálózatban működő bevásárlóközpontok. Beszédes példa erre az Aprozar, régi szocialista zöldségkereskedés újrapiacosítása, vagy a Góbé termékmárka, amelyek címkéin esetenként népi vagy régies neveket is találunk (például hecserli, puliszkaliszt stb.).
Két- vagy többnyelvű környezetben a gazdaság és nyelv kapcsolata alapvetően azt a kérdést érinti, hogy a nyelvi szempontból nyitott kommunikációs stratégiáknak van-e az üzleti jövedelemben is kifejezhető haszna, a többnyelvű cégtáblák, nyilvános feliratok vonzanak-e több vásárlót, fizető vendéget, ügyfelet. A kérdésre a válasz helyzetektől függ, nem mindig egyértelmű, azonban a kulturálisan érzékeny marketing, amely a többnyelvűségre is épít, a nyitottság mellett bizalmat, professzionalizmust sugall, amit Erdélyben egyenesen divatba lehetne hozni. Miért ne lehetne a kreatív, két- vagy többnyelvű feliratozás és kiszolgálás menőbb, mint az egynyelvű? A gazdasági élet szereplői – a nyelvi opcióik révén – sokat tehetnek a kisebbségi nyelvek presztízséért. A feliratok ugyanis jelentős mértékben alakítják az adott közösségek nyelvhasználati normalitásképét, hatással vannak a szókölcsönzésre, a nyelvcserére, erősítik vagy gyengítik az adott nyelv használati értékét, s ezáltal a nyelvet használó közösséget.
A nyelvhasználatnak egyébként vannak olyan társadalmi funkciói, amelyek túlmutatnak a cégek szigorú üzleti szempontjain, és az adott közösségek önpozicionálásához kötődnek. Ez az identitásnak a terekkel kapcsolatos megközelítése: nem arra keresi a választ, hogy „Ki vagyok?”, hanem inkább arra, „Hol vagyok?”, teszem azt én XY, A ország B településén? Ez a hatalomviszonyok adott metszéspontját is kijelöli, amiben a nyelvhasználat kulcsszerepet játszik. Azt is mondhatnám, hogy ennek az önpozicionálásnak a nyelvhasználat az emocionális rendezőelve. Ha nem így lenne, aligha lenne értelmezhető, miért vannak ilyen szenvedélyes viták, indulatok feliratok miatt, vagy miért döntünk kedvezően egy termék, bolt vagy szolgáltatás mellett egy ékezet, esetleg írásjel miatt.
Nyár közepén jövünk-megyünk a világban, s ilyenkor meg is kell szólalni valamilyen nyelven, nyelvváltozatban. Nagyon érdekelne, hogy amikor bemegyünk itthon egy vendéglőbe, ki milyen nyelven szólal meg? És egy üzletben vagy a piacon? Évek óta, ha új helyre megyek, először magyarul szólalok meg – lesz, ami lesz alapon, még itthon, Temesváron is. És elég gyakran lesz is valami – kis magyar nyelv. Töredezve. Makogva. Próbálkozva. Olyan még nem történt velem, hogy rám szóltak volna, ne beszéljek magyarul egy-egy vendéglőben vagy üzletben, de ismerek olyan történetet, ahol ennek az ellenkezőjét mesélték. Most viszont maradjunk annál, hogy mi milyen nyelven szólalunk meg. Mert egy nyelv ereje a beszélőkben van. Mi, a magyar anyanyelvűek használjuk-e a nyelvünket? A gazdasági szférában ér-e valamit, ha magyarul is tudunk? Én azt tapasztalom, hogy igen sokat ér. Volt időszak, amikor évente 20-25 személy járt hozzánk magyar mint idegen nyelv tanfolyamra, s ezeknek nagyjából az egyharmada azért tanult magyarul, mert a munkahelyén szüksége volt erre a nyelvre. Ezen felbuzdulva avval piszkáltam a magyar üzlet- és cégtulajdonos ismerőseimet, ne csak románul hirdessék a munkahelyeket, hanem magyarul is, mert a nagy cégek csak angolul vagy csak franciául, németül hirdettek, az ország nyelvén nem. Magyaráztam nekik, mekkorát dobna ez a magyar presztízsén. Annyira nem voltak rá vevők, attól tartok, inkább félelemből, mintsem restségből.
Aztán mára egyre több vendéglátó-ipari egységben van már magyar menü is, esetleg a reklámok, cégérek is magyar nyelvűek – ezt mérjük fel, mikor nyelvi tájképkutatást végzünk. Azt szoktuk mondani, ha egy nyelvközösség anyanyelvén is vannak gazdasági feliratok, az azt jelenti, hogy a közösségnek van vásárlóereje is. Itt jegyzem meg, érdemes kimenni a Rulikowszki temetőbe Váradon (ahol 20% feletti a magyarság számaránya), és megszemlélni, hogy bezzeg a reklámok nincsenek magyarul, pedig a sírkészítők, sírgondozók jó része magyar nemzetiségű, de nem áldoznak a magyar nyelvű megmutatkozásra. Van ennek anyagi vonzata is: hiszen a kétnyelvű reklám, tábla kicsivel többe kerül, de a jó kereskedő tudja, a vevő nyelvén érdemes szólni (írni). Az országos szabályozások nem szólnak bele, hogy a magáncégek milyen nyelven kommunikálnak szóban vagy írásban, csak a könyvelés legyen meg az ország nyelvén.
Azért is fontos a kisebbségi nyelvek használata a gazdasági szférában, mert a kommunikáción túl fontos szimbolikus funkciót is betölt: egyrészt jelzi a beszélőközösség jelenlétét az adott földrajzi térben, másrészt megerősíti a kisebbségit – érdemes beszélni, írni-olvasni az ő nyelvén is, mert az a nyelv is jó valamire. Nemcsak arra jó, hogy otthon, a négy fal között a nagymamával magyarul társalogjunk, és nemcsak vasárnaponként a templomban prédikálnak azon a nyelven, esetleg nemcsak arra jó, hogy könyvet olvassunk azon a nyelven, hanem pénzt is lehet szerezni vagy költeni annak a nyelvnek a használatával. És ez nagy dolog – az átlagbeszélő számára. Halkan írom ide, összehúzott vállakkal – a bulizás nyelve is fontos lenne!
Valahogyan így van a nyelvváltozatokkal is. Kimondottan az udvarias, választékos változatra gondolok. Kutatások bizonyítják, több borravaló jár annak a pincérnek, aki udvariasan beszél és viselkedik. Az üzleti kommunikációban külön alfejezet, a meggyőzés technikáihoz tartozik a nyelvi etikett, ami szintén jócskán hozhat a konyhára.
A nyelveknek és a nyelvváltozatoknak is van gazdasági erejük. Ma a pénzcsinálás nyelve az angol. Ha angolul tudunk, akkor könnyebben találunk munkát, elboldogulunk a világ elég sok pontján. E mellett leginkább egy-egy ország hivatalos nyelvének van még nagyobb gazdasági ereje, területén belül a legtöbb gazdasági tevékenység ezen a nyelven folyik, ugyanakkor a kisebbségek nyelve szintén hozhat a konyhára, ha okosan használjuk. Nem egy olyan európai országot ismerek, ahol a piacokon nyelv- és nemzeti közösségek szerint csoportosulnak az eladók, és divat attól az árustól venni, aki olyan nyelven beszél, mint én. Megfigyeltem, Temesváron is a magyar nénike előtt főleg a magyarul beszélők tömörülnek. Gondolom, más is vásárol nála, mert mi azért elég kevesen vagyunk, de ha magyar szót akarok hallani, kibaktatok a piacra, beállok Rózsika néni asztala elé, és nem kell sokáig fülelnem.
Nagyobb távlatokban viszont akkor életképes egy közösség, ha az anyanyelvén nemcsak tanulni és imádkozni lehet, hanem dolgozni is, illetve pénzt költeni. A magyar a világ legszebb és legnehezebb nyelve hozzáállás ma már nem visz előre – valamilyen gyakorlatias, hasznossági mutatókon alapuló stratégia kell a nyelvmegtartáshoz, az identitásőrzéshez. Mikor ilyeneket mondok főleg a honatyák előtt – igen morcosan néznek rám. Én kibírom. A magyar közösségeink nem biztos…
