állnak: Szilágyi Károly, Gálfalvi György, Farkas Antal, Sütő András, Varga Gábor, Kőrössi P. József, Tőke Csaba; ülnek: Gál Éva, Tüzes Bálint, Hajdu Győző és Szabó József, Ódzsa.
Talán az Ady-kör által bérelt mikrobusszal utaztunk csoportosan Vásárhelyre, megnézni a Harag György rendezte Az ember tragédiáját. Az is lehet, ez a valószínűbb, hogy összedobtuk a pénzt, az utat pedig Varga Gábor szervezte. Nagy szó ez akkoriban, 1975-ben, a buszbérlés. Nem is volt több ehhez hasonló felbuzdulás egy, Nagyváradhoz képest „vidéki előadás” miatt. Valamilyen évforduló lehetett, mert egyidőben Vásárhelyen és Váradon is volt Tragédia-bemutató. (Hiába nyomozok, az internet sem segít, nem volt kerek évforduló, pedig most, hogy megtaláltam ezt a képet, erre gyanakodtam.)
Harag óriási víziót rendezett, a saját vízióját, minden kirívó aktualizálás nélkül akkori és jövőbeni világunkról, a meggyötört történelmi emberről. Ma azt mondanánk, látványszínházat, de nem, nem csak az volt, hatalmas statisztériával Marosvásárhelyen, az új színházban. (A londoni színben legalább negyven sötét szemüveges, fehérbotos koldus jött elő a mélyből, mintha a sötét utcán jönnének veled szemben az éjszakában. Csodálatos volt, félelmetes, abban éltünk).
Szabó József, mindenki Ódzsája pedig egy oratóriumot, statikusat, igazi kórussal „görögösítve” az előadást, amelybe behozta Madáchot is (Czikéli László), aki a proszcénium bal sarkában ülve, szerzői eligazításaival vezette fel a jeleneteket: A paradicsomban. Középen a tudás és az örökélet fái. Ádám és Éva jőnek, különféle állatok szelíd bizalommal környezik őket. Az ég nyílt kapuján dics [glória] sugárzik elő, s angyali karok halk harmóniája hallik. Verőfényes nap.
Éjszaka, hazafelé a buszon óriási vita kerekedett. Ódzsa indulatosan ócsárolta a vásárhelyi előadást, mi, a többség viszont élveztük a Harag-féle rendezés látványát, eredeti bátorságát és politikusságát, aktualitását. Mellette érveltünk, nem a váradi előadással szemben, indulatok nélkül. De ő ezt nem akarta érteni.
Ma is meggyőződésem, hogy Ódzsa nem csupán tévedett, egyszerűen nem akarta beengedi Haragot a fejébe. Irigységre, pláne féltékenységre nem volt semmi oka. Ez a két előadás két alma volt: az egyik gránát, a másik jonatán, tél- és időtálló mindkettő. Legendás volt az ellentétük, mind a ketten korszerű színházat csináltak, talán ezért. Két dudás nem csak egy csárdában, nem csak egy országban, de egy kultúrán belül sem él meg békésen egymás mellett keserű időkben. Egy-egy nem csak emlékekben maradandó életművet hagytak maguk után.
Az előadás előtt az Igaz Szó folyóirat vendégei voltunk, a jobb oldalon látható fotó ekkor készült. A kép szereplőit elismétlem, némi magyarázattal.
Balról jobbra, állnak: Szilágyi Károly, az Igaz Szó adminisztrációs titkára, Gálfalvi György (máig egyik legjobb szövetségesünk), Farkas Antal költő, Sütő András író, Varga Gábor író, Kápéjé, Tőke Csaba újságíró. Ülnek: talán Gál Éva költő (fogalmam nincs hogyan és hol csapódott hozzánk, talán Bálinthoz), Tüzes Bálint (költő), Hajdu Győző (az Igaz Szó gengszter főszerkesztője, Ceauşescu vadásztársa), és Szabó József, Ódzsa.