Hisztéria

Csak azt az állandó görcsöt a gyomra tájékából venné már ki valaki.

Életében akkor találkozott először a hisztériával, amikor az iskolából rendes időben hazaérve, a külvárosi tömbházlakásuk csöpp konyhájában találta az édesanyját, őrjöngve. Az alacsony növésű, szőke, vékony, törékeny testalkatú asszony ebben a helyzetében még kisebbnek tűnt. A konyha fehér, kopott kockacsempéin, dülledt szemekkel, torkaszakadtából üvöltötte, hogy: „egy kurváááát, idehoztad a kuuurvádat!” 

A liftből kilépve már a lépcsőházban hallotta a kétségbeeséstől földöntúlivá torzult hang foszlányait, és nyomban tudta, hogy nagy baj van, nagyon nagy baj. Apja a konyha sarkában állt. Szótlanul figyelte felesége tombolását. Egyikük sem vett tudomást arról, hogy egyetlen gyermekük a lakásba lépett.

Édesanyja a konyha után a nappalit és a szobákat is egyenként végigüvöltötte magából teljesen kifordulva, poharakat tört, párnákat és takarókat dobált, bizonytalanul lépdelt, itt-ott a fehérre meszelt falakba kapaszkodott. Hirtelen feltörő újabb és újabb vádjai, úgy tűnt, soha nem érnek véget. Most az lett mindennél  és mindenkinél fontosabb, hogy a kurvaság tényét bizonyítsa, hogy ez a kurvaság megkérdőjelezhetetlen legyen bárki számára. Apja ritkán szólt közbe, akkor is erőtlenül. Nem szeretett volna beismerni semmit, de nem is tagadott. Egy idő után a tehetetlenség örvénylő sodrásába beleszédülve anyja öngyilkossággal fenyegetőzött. Ezután feltépte a bejárati ajtót és kikiabált, hogy a szomszédok előtt se maradjon ismeretlen az a gyalázatos esemény, ami vele megtörtént, hogy az ő otthonát bemocskolták és megszentségtelenítették.

Mindez akkor ért véget, akkor állt be a csend, amikor az apja váratlanul egy óriási pofont kevert le feleségének, akkorát, hogy a szőke tincsek repültek, a koponya pedig  az ajtófélfának ütődött a lendülettől. Nem először ütötte meg, és nem is utoljára.

Ő akkor 9 éves volt. A félelemtől a szemgolyói önkéntelenül jobbra-balra kezdtek rángatózni, becsukta a szemét, összeszorította őket, érezte, nagyon kell pisilnie, de tartotta, tarotta.  Az egész jelenetből legélesebben arra emlékezett, hogy a konyhaasztal fényes, fehér vinil-terítőjén a könnyezőpálma árnyéka mozdulatlan volt, és hogy egy tál lassan romló fasírt várt sorsára az asztal közepén. A félelem, amit akkor érzett, soha többé nem múlt el.

Második találkozása a hisztériával szintén felkészületlenül érte. Egy házibuliban vettek részt vőlegényével, és egyszercsak arra eszmélt, hogy artikulálatlan hangok kíséretében üti, karmolja, csapkodja vőlegényét, sőt a nyakát is megharapja. A jelenet annyira meghökkentő volt, hogy még a zenét is leállították. Feszültség ült a teremre, a vőlegény véres nyakkal kért egy sört.

A férfit az egyik közös ismerősük a buliban, a szeme láttára csábította el, sikeresen. Arra még emlékezett, hogy néhány perccel a kínos kirohanása előtt az a bizonyos közös ismerős és a vőlegénye vágyakozástól elhomályosult szemekkel lassúzott a táncparkett közepén, mint az egymástól tiltott Rómeó-Júlia, ő pedig – mint a vágy beteljesülésének aktuális akadálya – eleinte az egész romantikus jelenetet a táncparkettet övező székek egyikén ülve figyelte. A friss szerelmeseket az ő jelenléte mintha még jobban feltüzelte volna. Azt még fel tudta idézni, hogy ő, a néző, a körmét rágva ül a széken, és figyeli a lassúzó pár arckifejezésébe kódolt elszántságot, és a friss rajongásra jellemző csillogást, és csöpögő vágyakozást, de egyszercsak elsötétült a világ. Arra eszmélt, hogy üvölt és üt, és karmol. A barátaik döbbenten nézték a jelenetet, ugyanakkor legtöbbjük örült annak, hogy végre valami izgalmas  is történik, és hogy a szégyen másé. Néhány óra múlva rettenetesen megbánta, amit tett, nem is értette hogyan történhetett ez meg vele, hogy veszthette el a fejét, miért bőgött le ilyen látványosan. A megbánás és szégyenérzet idővel kopott, de teljesen nem múlt el.

Most ül az irodai széken, a pulzusát tapogatja, és minden erejével arra koncentrál, hogy ne legyen semmi baj. Nincs jó bőrben, és mégcsak azt sem tudja megmondani mi viseli meg. Öt évvel azelőtti emlékezetes kirohanása óta retteg, hogy minden előjel nélkül, egy bármilyen szokványos helyzetben, újra lekapcsol benne valami biztosíték, és derült égből fölöttébb kínos helyzetben találja magát, felébred egy borzalomra. Ül a fekete textillel borított irodai széken, és csak arra koncentrál, hogy önuralma ne hagyja cserben. Kézben kell tartania jelenét.

Már legalább 5 perce van bent a főnök irodájában, és még mindig nem világos, hogy mit akarhat tőle. Kérdőre vonni, megdicsérni vagy kirúgni? Előbb főz egy teát – mondta a főnök, mikor 5 perccel azelőtt belépett az üvegfalakkal leválasztott helyiség ajtaján, és azóta is a teával piszmog. Kirúgni talán mégsem – feltételeztem– , hiszen az a folyamat nem gyümölcsteával kezdődne. Ha elbocsátásról lenne szó, akkor a főnöke igyekezne minél előbb szabadulni tőle, rögtön a tényállás közlése után. Mennyire hülyén mutatna, miután elbocsájtották, hogy még meg kell várnia ameddig kihűl a tea, hogy elkortyolgathassa.

Nemrég két hét betegszabadságot vett ki, azóta úgy látta a főnök morcosabb. Mintha az eddiginél is közönyösebben menne el mellette, de az is előfordulhat, hogy csak képzeli az egészet. Apró megjegyzések, szúrós tekintetek, ki tudná megmondani mi a valóság, és mivel színezi ki a lelkiismerete, hiszen nem volt beteg, csak szüksége volt egy kis levegőváltozásra.

Nyugtalanító,  mindkettőjük jelenlétét felerősítő csend telepedett az irodára. A főnök letette maga elé gőzölgő teáját, egy másik forró csészét kistányéron vigyázva, hogy ki ne löttyenjen, enyhén remegő kézzel, óvatosan elé helyezett. A csésze a levegőben belecsördült kézremegésbe, ettől ő összerezzent. A férfi rövid kutakodás után előkotort a fiókjából egy cukros tasakot és rövid mosolyban kifejeződő pillanatnyi elégedetséggel a kistányér mellé tette.

Nem lett volna szabad elfogadnia a teát, kár, hogy nem volt bátorsága elutasítani – gondolta – , most itt kell ülnie legalább addig, míg a tea ihatóra hűl.

Nyugtalanul fészkelődött, csak semmi hisztéria, bátorította magát. Remélte, nem kell bólogatva átnéznie még egy színes táblázatot, mert nem biztos, hogy azt most ép ésszel kibírná.

– Tudod, mióta szabadságon voltam – kezdte volna a puhatolózást, de rögtön megbánta, nem kellett volna a szabadságot belekeverni, miket beszél…

– Khhhümmmm – hümmögött a főnök, tenyerét a szája elé tartotta, takargatva megsárgult fogait.

Rosszat sejtett, mi ez a hümmögés, mit akar ezzel mondani, a hümmögés nem jelenthet jót.

– Na, hogy érzed magad mostanában? – ebbe a semmitmondó kérdésbe torkollt végül a hümmögés, de ez legalább valami konkrét.

– Jól, köszi. Hogy érted? – francba, nem kellett volna visszakérdezni sem, mindegy.

– Csak mert – elővette textil zsebkendőjét, hangosan szörcsögve belefújta zöld, bő taknyát  – tudod, voltak panaszok…

Megvan! – könnyebült meg végre – panaszok. Biztos a patkány kollégái. Édesanyja törékeny alakja tolakodott az emlékeiből elő az irodába, ahogyan azt mondja neki, este az ágya szélére ülve, könnyek közt: „ne hagyd magad”.  Jobb, ha gyorsan elmondja a történetet az ő szemszögéből, még mielőtt védekezésre kényszerülne. Így hát mandzsettáját morzsolgatva belefogott:

– Az az igazság, hogy nem én tehetek róla, vagyis kicsit de, de azért mégsem. Én másokkal, te is tudod kikkel, ellentétben nem hárítom a felelősséget. És Zolinak a részlegről nem volt joga jelenteni, igenis nem volt joga, mert ő is pont ugyanolyan sáros a dologban, mint én, ha nem sárosabb, és ha felelősséget vállalna, akkor ez az egész meg sem történt volna, ha tudná mi az a felelősség, én most nem lennék ekkora bajban. Mert Zoli ugyanúgy hibás, mert Zoli fogdosott, és próbált megcsókolni, amikor a mosdóból jöttem kifelé, egyáltalán nem én kezdeményeztem, tudod a kék folyosón, vagy a sárgán, már nem tudom. És az embereket nem lehet csak úgy felzaklatni, és megbolygatni minden következmény nélkül, ezt Zolinak is tudnia kellene, és ideges voltam akkor, vagyis a szabi után, de a szabinak semmi köze ehhez, és miután ott a folyosón… én azt hittem, hogy a Zoli…

Hirtelen nem tudta zabolázni a gondolatait és a lendülettől a szája sarkaiban összegyűlt nyál kifröcskölt.
– …de kiderült, hogy nem, egyáltalán nem. És akkor nekem elborult az agyam, de én nem tehetek róla, mert van egy ilyen állapotom. Mert Sári vihogott, és mikor meghallottam a vihogást…, hidd el nyerített, mint egy vadló, na akkor… de őszintén bánom az egészet. És Zolinak sem lett komoly baja, csak az a kicsi, gennyedző seb maradt az arcán, amit esetleg otthon kell kimagyarázzon, de semmi egyéb, semmi súlyos. Úgyhogy nem is kéne ügyet csinálni belőle, és őszintén szólva patkányság ez Zolitól is meg Sáritól is. Megmondom neked őszintén Zoli meg Sári már nem szimpatikusak, habár azok voltak régebben, sőt a barátaim voltak, de már nem azok, és most már azt kell feltételeznem, hogy ezek ketten rosszindulatú emberek.

Csend lett az apró üvegkalitkában. A főnök kerek szemekkel, riadtan nézett rá. Felállt, tett két lépést jobbra, aztán két lépést vissza, az asztalra támaszkodott, majd, mintha meggondolná magát, felegyenesedett. Halkan mondta, hogy semmit sem tud Zoliról vagy Sáriról. Azért hívatta az irodába, mert a részlegvezető szólt neki, hogy mostanában gyakrabban hibázik, ami nem volt eddig jellemző rá. Mert ő remek munkaerőnek tartja, és csak tudni akarta, hogy minden rendben van-e vele. Rövid, félszeg ácsorgás után még hozzátette, hogy nem is akar tudni arról, ami most elhangzott, és most menjen inkább vissza a részlegre. Ja és Zolit meg Sárit jobb lesz, ha mindketten nagyon gyorsan elfelejtik.

Felállt, kiment az irodából. Majdnem nekiment a folyosó fényesre kopott, rikító, indigókék falának, és azt a kékséget látva úgy érezte, hogy mégiscsak jobb lett volna, ha most kirúgják.