Szeptember az iskolakezdés hava. Ilyenkor az jár az eszemben, hogy az iskola a jövő társadalmának felkészítője, de egyre több baj van iskolával is, társadalommal is. Egyik oka ennek az lehet, hogy eltűntek a férfiak az oktatásból. És hiányoznak onnan. Most arról tandemezünk, hogy miben más a férfitanár, mint a női? Mi lenne a feladata a férfitanerőnek? Megéli-e ezt a hiányt, s ha igen, hogyan a férfikolléga is? Vajon miért nem vonzó a fiúk számára a tanítói, tanári foglalkozás? És ami még fontos: hogyan lehetne motiválni a férfiakat, hogy válasszák a pedagógusi pályát?
(Magyari Sára)
Egyre többet beszélünk arról, hogy a ma felnövő gyerekek nem látnak férfimintát. A családokban vagy a válások miatt nincs jelen az apa, vagy olyan sokat dolgozik, hogy szinte alig találkoznak vele otthon. Ráadásul az oktatásból is eltűntek a férfiak. Valahogyan nincs presztízse a férfiak számára a pedagógusi pályának. Nagyon kevés óvó bácsit és tanító bácsit találunk, elvétve akad egy-két férfi az általános és középiskolában, de valójában nagyon elnőiesedett a szakma. Pedig a gyereknevelésben a férfiaknak nagy szerepük lenne. Kell a férfiminta, látni kell, hogyan működik egy férfi – ez modellértékű a fiúknak is, a lányoknak is.
Genetikailag másként kódolt egy férfi, mint egy nő. Vannak bizonyos alapprogramok, amelyek a nemünktől függenek. A kognitív képességeink például nem ilyenek: azaz nem lehet kijelenteni, hogy valaki azért intelligens, mert férfi vagy nő. Viszont a percepció már nemfüggő, például mást vesz észre elsőre egy férfi a térben, mint egy nő. Ebből mókás helyzetek szoktak adódni a párkapcsolatokban, de ez hadd legyen egy másik tandemezés témája. A kommunikációs képességekben is kimutathatóak a nemi különbségek: a nők részletesebben, színesebben mesélnek el történeteket, gyakran visznek bele érzelmi alapú leírásokat, a férfiak lényegretörőbben beszélnek, inkább eseményeket, tényeket sorakoztatnak fel. Megfigyelték tanórákon, hogy ugyanazt a fogalmat, jelenséget másképp magyarázzák a nők, mint a férfiak. Más a számonkérési technika is: sokszor a nők a részleteket is alaposabban ellenőrzik, míg a férfiak lazábban kezelik mindezt, inkább a globális rálátást díjazzák.
Úgy tűnik, a férfitanárok könnyebben fegyelmeznek, gyakran nem is kell fegyelmezniük, mert férfi mivoltukból fakadóan nagyobb mértékben sugallnak tekintélyt, árasztanak nyugalmat. Külön érdemes arról beszélni, hogy a szülők a mai napig könnyebben engedik el csemetéiket olyan kirándulásra, táborba, ahova férfitanár is megy felügyelőnek. Valószínűleg a fizikai erejüknek és a gyakorlatiasságuknak köszönhetően – mármint, ha ez megvan bennük, bár az is gyakori, hogy e tulajdonságokat csak beléjük látják.
Fontos lenne, ha egyre több férfi lenne pedagógus. Azok a látszólag apró különbségek, amelyek nemileg kódoltak, valójában sokat nyomnának a latban az identitás- és személyiségfejlődésben. Például másként motivál egy férfi, mint egy nő. Az előbbi keményebb, inkább teljesítményre lehetne ösztökélő, az utóbbi inkább elfogadóbb, elsősorban az együttműködésre lenne nevelő. Ma viszont gyakran az tapasztalható, hogy a nők férfias tartalmakat próbálnak működtetni nőies formában. Ebből aztán nem nagyon lesz semmi. Mert mikor ott van a 150 cm-es 45 kg-os tanárnő, és elüvölti magát a 12. osztályban, hogy csend legyen, a fiúk közül hangosabban – csendesebben valaki csak megjegyzi, hogy X már megint hisztizik, és nem lesz csend.
A férfitanárnak az lenne az egyik feladata, hogy olyan legyen, mint egy erős pillér: álljon rendületlenül, tartással. Ez egyszerre védelmező és korlátozó jelleg is. A férfiban futó védelmező program alapból ott van: ha elég erős, bátor jellemű, akkor a fizikai és lelki erejét védelmezésre használja, ha gyáva és gyenge jellemű, akkor rombolásra. Ezt nem csak kutatások bizonyítják, hanem a körülöttünk lévő valóság is. A korlátozás szintén védelmező funkciójú, ami inkább arról szól, hogy eddig és ne tovább, azért, mert ez szolgálja a kölyök érdekeit.
Környezetünkben nem vonzó a férfiak számára a pedagógusi pálya, egyrészt ennek anyagi okai vannak – alulfizetettek az oktatók. Másrészt nőies szakmának tartják, gyakorlatilag a férfi nemi identitását kérdőjelezik meg gyakran, amikor ilyen pályát választ – főként az óvodai és kisiskolai kollégákra gondolok. Így viszont ez egy ördögi kör lesz, mert minél nőiesebbnek vélik ezt a hivatást, annál kevesebb férfi áll bele egy ilyen foglalkozásba.
Pedig fontos lenne visszahozni a férfiakat az iskolákba, ennek egyik módja lehetne a történelmi hagyományok felelevenítése: rámutatni a tanító férfiak szerepére nem csak az iskolán belül, hanem a közösségszervezésben is. Ugyanakkor fontos az életpálya-modellek bemutatása is – olyan férfiak történeteinek a megismertetése, akik ezt a hivatást választották. És valahogy egyre jobban kellene tudatosítani: ha az iskolában, a nevelésben nincs jelen a férfiműködés, akkor a társadalomban sincs meg a maga teljességében, s ez visszaszüremkedik a család színterére is. Ahol nincsenek férfiak, ott valójában nincsenek nők sem. Ezt etológiailag értjük. És egy kicsit filozófiailag is – mert ahol magára marad az emberben az emberi, ott hosszú távon megszűnik az emberben az emberség.
(Covaciu Norbert)
Azon szerencsések közé tartozom, akiknek, még ha rövid ideig is, volt tanító bácsijuk. Ez nem azt jelenti, hogy a tanító nénimet, akivel három évig kötött össze a sors, kevésbé szerettem volna. De a tanító bácsi, az tanító bácsi. Más. Ritka. Manapság még ritkább. Az iskola, ahol jelenleg dolgozom, szerencsés, nem csak azért, mert van egy tanító bácsija, hanem azért, mert négy férfitanára van. A polgármester meg is jegyezte, nem emlékszik arra, mikor volt ebben az iskolában ilyen nagyarányú a férfitanerő. Az igazgatónő elmondása szerint nagyobb a fegyelem, amióta négy férfi van a tantestületben. Igaz, ehhez a koronavírus-járvány megfékezését célzó intézkedések is besegítettek – ez nem csupán férfimunka volt. De tény, ami tény: saját magam tapasztalom, hogy a diákok jobban tartanak egy férfitől, mint egy nőtől. Talán helyesebb, ha azt mondom, hogy egy férfinek könnyebb fegyelmet tartania az osztályban, mint egy nőnek. Valószínűleg ez egy olyan beidegződése a diákoknak, amit a családból, szűkebb szociális hálójukból – a társadalomból? – hoznak. A diákok máshogy viszonyulnak egy tanárhoz, mint egy tanárnőhöz, bár nehéz megfogalmazni azt, hogy miben nyilvánul ez meg, sokkal inkább érezni, átélni lehet az osztályteremben. Egy-egy hanglejtés, hangszín, a megválasztott szó és a diákok testbeszéde mind-mind árulkodhat arról, hogy tanár vagy tanárnő van-e az osztállyal.
Egy elnőiesedett szakmában a férfinak csak előnye lehet. Nemcsak az osztályteremben, a tanáriban is. A feletteseim mintha pozitívan diszkriminálnának, így volt ez, amikor egyedül voltam férfi a tantestületben, és így van most is, amikor négyen vagyunk. A felettesek, főleg, ha nők, talán jobban elfogadnak egy ötletet, tervet, javaslatot egy férfitól, mint egy nőtől, és ez nem azért van, mert a férfiaknak sokkal jobb ötleteik vannak.
A társadalom szereti azt gondolni a pedagógusokról, hogy hivatásból végzik a munkájukat, és csak abból lesz tanár, aki elhivatottságot érez magában, a pénz pedig másodlagos. Ebben lehet némi igazság, de az is igaz, hogy van az a pénz, ami alatt egy családfőnek el kell hagynia a hivatását, mert nem képes megteremteni az alapvető szükségleteit egy családnak. Az emberek alapvető szükségletei (mondhatnám inkább: igényei) egyre nagyobbak, mint ahogy a társadalom is egyre inkább kezd irigykedve nézni a tanárokra, elsősorban a fizetésükre, persze ők félreinformáltak, jól látszik ez, ha elolvasunk néhány kommentet egy-egy oktatással (tanárokkal, fizetésükkel, munkaidejükkel) foglalkozó cikk alatt.
Ismerek olyan kolléganőt, akinek a férje is pedagógus, már ami a végzettségét illeti, de egy napot sem dolgozott tanárként, kérdésemre, hogy miért, szó szerint ezt mondta a kolléganő: mert akkor nem tudtunk volna házat építeni, most kocsikat hord Németből. Természetesen ez nem panaszkodás, ezek a tények. Ugyanakkor az is igaz, hogy nem olyan rossz a helyzet, mint két-három éve. Viszont most három és fél évig biztosan nem számíthatunk semmi jóra, legfeljebb autópályánk lesz (ami fontos is), ha tönkre nem megy idő előtt.
Van még legalább egy oka annak, hogy miért nem választják a fiúk a tanári pályát: ez az iskola már nem az az iskola, ami tizenöt évvel, középiskolás koromban volt – nem beszélve arról, hogy milyen volt mondjuk huszonöt évvel ezelőtt. A diákok egyre kevesebb tiszteletet mutatnak a tanáraik iránt, ami nem csupán a tanórákon nyilvánul meg, hanem a szünetekben, iskolán kívül és a közösségi médiában is, és talán egy férfi kevésbé tűri ezt el, mint egy nő – de ez is, mint minden, személyiségfüggő.
Összegezve: nem gondolom, hogy az oktatást érintő problémák egyedüli oka a férfitanárok alacsony aránya, de meglátásom, tapasztalatom szerint a több férfitanár jelenléte a közoktatásban pozitív hatással bírna a nevelői tevékenységben.
Ha a vágyainkat és céljainkat a lehetőségeinkhez igazítjuk, akkor elég élhető manapság tanárnak lenni Romániában, de a ma fiataljának valahol az egekben kezdődnek a vágyai és az Isten tudja, hogy meddig nyúlnak.