Itt dógoztak a fiamék egész délelőtt, de meg is érte ceperélni. Olyan igen meleg van, én meg nem bírom, nem is engedték, hogy kinn üddögeljek. Az unokám is itt vót, a fiam fia, az is dógozott rendesen, húzkodta a nagy ágokat. Megen esszeveszett a lánnyal. Pedig olyan egy jóravaló az a lány. Nem tudnak kivergődni a bajságbul, pedig mondom neki, hogy becsülje meg.
A fatörzset a fiam tragacson tóta el a ház mögé. Kivágta most végre a teljes nagy tuját. Mútkor csak lenyestette, de most már kivágta az egészet. Eddig nemigen ért rá. Máma reggel tudott gyünni megcsinyálni. Szépen kirendezték a fát, örülök neki.
Hónapra még melegebb időt mond. Meg köll pusztulni, nem bírom el ezt a nagy meleget. Enni sincs kedvem ilyenkor. Hiába mondják, hogy egyek, mind aszondja.
Mibe vótam én az éjjel! Úgy tudtam, hogy este kizártam a macskát, erre hallom éjjel, hogy nyihog, nyihog. Mondom, álom ez vagy valóság, de uramisten, a lábomat is megérintette, jaj, de megijedtem. Hát hogyan, hogy ez begyütt? Este kirezzentettem pedig. De megen csak nyihogott. Aztán látom, hogy nem az enyim, hanem az a nagy, piszkos, fekete bakmacska. Ami miatt vannak mindig a kismacskák. Az ablaknál majdnem lerángatta a függönyt, addig izélte a szúnyoghálót, míg be nem tudott gyünni. Kereste a Lujza macskámat. Fölkeltem, fogtam a botot, hogy jól megvágom vele, de akkor kiment.
A Lujza meg gyün ám utánam egész nap. Délelőtt is gyütt. Az unokám kérdezte, mér nyihog ez a macska, hova tűntek a kölkei? Aszondtam, nem tudom. Mer nem lehet neki megmondani. Nem tudom, nem tudom, csak ezt mondtam, pedig tudtam ám, hogy megdöglesztettem űket. Ez az anyamacska meg csak nyihog, keresi a kölköket. Rosseb, hát én vesződjek velük? Dehogyis.
Az a rohadt fekete bakmacska meg éjjel, lehet, hogy az az ördög! Mikor kiment, elimádkoztam az egész rózsafüzért, meg még annál többet, azután nagy nehezen valahogy elaludtam. Én nem tudom, kié lehet. Régen vót itt egy vörös bakmacska, azt tudtam, hogy kié, de ezt nem tudom. Mindenféle rám gyün, mindenféle baj.
Csütörtökön vertem agyon a három kismacskát, az anyamacska meg még mindig csak nyihog nekem. Biztos valamit csinyáltál, aszondja az unokám, hát hun vannak a kismacskák? Mondom neki, fogalmam sincs, lehet, hogy a bakmacskák megfojtották űket. De nem a bakmacskák fojtották ám meg. Ez az unokám annyira odavan az állatokér, reggel is nézte, van-e kajája az anyamacskának, táp vót, csak tej nem. Az meg erre már önti is neki. A drága tejet összeöntözi neki mindig.
Félek a börtönös nőtül, akit idevett magáho ez a hülye Somogyi. Hogy jut eszibe ilyen? Egy gyerekrabló nő. A kutyás Bori szerint a nagyfiát is idehozta magával, az meg mindjár első nap pálinkát lopott a bótbul, meg ilyen fojtott borokat. Nagyon kirafináltak. Félek, nehogy begyüjjenek hozzám. Mit akar ezekkel a Somogyi? Ezek majd megápolják? Inkább elteszik láb alul. Rájuk írta a házát? Öreg korára megbolondult az is? De ilyen még itt nem vót, gyerekeket rabló börtönös nő.
Aszondja a lányom, hogy a harmadik szomszédjuk elkódorgott. Az erdő felé látták menni, de sehol nem találják. Az otthonbul tűnt el. Berakták, mer a férje meghalt, meg mer az agya nem vót rendes, már csak bolyongni akart. Igen öreg férje vót. Aztán mikor meghalt, akkor ez a nő tizenkét kilót fogyott. Hát akkor előtte milyen kövér lehetett.
Én is vót ám, hogy mérgembe aszondtam, vigyenek el az otthonba. De ha mondtam is, nem tiszta szívvel mondtam. Oda csak akkor köll menni, ha valakinek az agya megbomlik. Azér imádkozom mindig, hogy nekem maradjon meg. Ellátnak mindennel a fiamék, ami köll. De azér én is járhatok még így. Ilyen ez az élet, az öreg élet.
Az magába nem olyan nagy baj ám, ha valaki öregebb, mint a felesége. A Magdus testvérem tizennyóc vót, mikor összekerült az urával, az tizenhárom évvel is több vót. Mikor a Magdus terhes lett, a sógoromat elvitték katonának. Akkor gyütt a háború. Mikor megszületett a gyerek, a Magdus azt már nem tudta megírni az urának. Mer az addigra meghalt a háborúba. Annyira szerette vóna az a sógorom a gyereket, mindig mondta, milyen jó vóna. Igen jó ember vót, csak az vót a baj, hogy rajongott a Magdusér, de a Magdus ki nem állhatta, nem szerette sehogyan se. Az Édes szokta pirongatni, hogy hogyan bánik az urával. De hát mér adták hozzá?
Az év, ha több is, nem számít, sok helyen van ez így. Csak az számít, hogy valaki jó ember-e. A Béla papa is idősebb vót nálam, aztán mégis megvótunk, milyen szépen. Csak a végire megpocakosodott. Juj, de nem szerettem azt. Fiatal korába sose vót kövér. Mikor megpocakosodott, mondtam neki, te olyan ronda vagy, hát hogyan bírod ezt a nagy pocakot? Nem szerette ám, mikor mondtam neki. Azér lett olyan, mer beteg lett, nem tudott mozogni, evőnek meg mindig jó evő vót. Megnőtt a hasa. Ülve segített mindenbe nekem még a végin is, mikor már nem tudott mozogni. De azér a szép szavai megmaradtak bennem, most is itt vannak bennem. Bár most is úgy lenne még, mint akkor.
Avval nem lehetett unatkozni, mer mindig vót beszélnivalója. Avval én sose unatkoztam. Ha valami nem tetszett is neki, haragudni nem tudott. Én elharagudtam vóna sokáig. Mer vót, hogy összemondogalódtam vele, elég sokszor, mer mondtam mindig, amit nem köllött vóna. Ez meg fordult egyet, aztán már semmi baja nem vót. Én meg még mindig haragudtam. Mindig a hülyeséget beszélte, meg káromkodott sokat, azt se szerettem, de engem úgy nem szidott.
A fiamtól se hallottam sose, hogy a menyemet szidta vóna. Viszont a lányom férje mondja ám a magáét, az anyád picsáját így meg úgy, aztán utána aszondja nekem, nem ám maga van ilyenkor eszembe. De a lányom is visszaszól neki. Egyformák.
Nem aszondom, hogy a Béla papa olyan nagyon féltékeny vót, de azér lehet, hogy vót benne valami. Mer mikor valahova elmentünk, pláne mikor fiatal vótam és a színdarabot játszottuk, és vót ott az a ruszki pilóta… Nem tudom, mint gondolt. Az uram észrevette, aszondja nekem, az a pilóta igen nyomul ám, igen, én nem tudok róla, de, aszondja, láttam, hogy te is igen szórakoztál vele. Az ilyenen aztán összemondogalódtunk. Mondtam neki, ha te elhiszed, hát akkor elhiszed. Aszondta, nem féltékeny, pedig az vót ám sokszor. Vót úgy, hogy összevesztünk.
Fiatal koromba vótak ilyenek. Ha lakodalomba mentünk, ilyen-olyan lagzikba, az idegenek mit tudták azt, hogy én asszony vagyok már, táncoltattak. Hiába vót gyűrű rajtam, talán nem látták. Eleinte nem bánta az uram, aztán hallottam, hogy valaki szót neki, te Bélus, mér nem figyelsz oda az asszonyra, hát mindenki táncoltatja. Akkor gyütt rá, hogy ez talán mégse jól van. Bizony, vótak ilyenek. Húsz-huszonegy éves vótam. Valaki egyszer majdnem megkérte a kezemet. Akkor megmutattam neki a gyűrűmet. Nem aszondom, hogy olyan nagyon szép vótam, vagy ilyesmi, de idább-odább azér megtetszettem. Elég az hozzá, sokszor vót min összeveszni. Csak aztán az én uram nem tudott mégse haragudni. Ha tudott vóna, az lett vóna a bajság.
A fiam nem olyan, az nem tud úgy hízelegni, meg könyörögni, mint a Béla papa, a fiamba ez nincs meg. Mindenhogyan énrám fajzik. Mer én nem tagadom el, hogy nem tudtam sose hízelegni. A menyem inkább hízelgős. Az is de sokat dógozott itt délelőtt, csinyálta az apraját, a fiam meg tragacson vitte a dógokat. A vastagabb törzset össze is fűrészelte, jó lesz tüzifának.
Hallom a nyihogást. Megen itt van a bakmacska? Begyütt vóna? Úgy tudnám a valagát szétverni a bottal, az lesz, biztos, ez a rohadt bakmacska. Még csak most potyogtak ki a kismacskák a macskámbul, de ez megen hajtja. Kurva élet! Nyitva van a konyhaajtó, biztos ott gyütt be, hogy a rosseb ette vóna meg a kurva anyját. Ki köll kepesztetnem, veszem a botomat, agyonverem a nagy, piszkos, rohadt fekete ördögöt.
