Várad és Ady.
Nagyvárad és Ady Endre.
Várad a magyar irodalom kultikus helye volt. Nemcsak Ady miatt. Fölsorolni is szinte lehetetlen, ki mindenki kezdte vagy folytatta ott a pályafutását a Pece-parti Párizs falai között. Ha azok a falak mesélni tudnának!
Latinovits Zoltán azonban – legjobb tudásunk szerint – soha nem járt Váradon. Ady Endrét viszont annál inkább kedvelte. Mit kedvelte? Szerette, rajongott érte. Versmondásának középpontjába állította. Ismeretes az a többször elmondott és megírt história, hogy Őze Lajos medálként a nyakában őrizte a Latinovitstól kapott egyforintost, amit Az ős-Kaján elmondásáért kapott tőle.
Talán nem kockázatos kijelenteni, Latinovits Zoltán szellemi végrendelete a halála évében megjelent Ady-lemeze. (Ady Endre versei és írásai. Rendező: Török Tamás, Hungaroton, LPX 13735) A stúdiófelvétel élete utolsó évében készült, de a hanglemezcég kivárt a terjesztésével, csak a színész váratlan és tragikus halála után, szinte azonnal dobta piacra. Később persze utánnyomták, s a beköszöntő CD-korszakban is többször kiadták.
Nagyjából köztudott, hogy Latinovits a hetvenes évek elejére kiszorult a pesti színházakból. Legtöbbször ő mondott fel, néha már csak azért, hogy a munkáltatója ne fegyelmivel bocsássa el. Ennek messzire nyúló okai voltak, melyek ismerhetők a magyar színháztörténetben jártas olvasók előtt. Utoljára Veszprémben támadtak színházi sikerei: rendezett két darabot és játszott is fontos szerepeket. Alkotóerejének javát ekkortájt a vers- és prózamondásra, irodalmi estekre áldozta. Ezekről általában felvételek készültek, így versmondásának java része fennmaradt az utókor számára. Két határkő jelölhető ki: az 1969-es Egyetemi Színpad-i est, Az izgága Jézusok című produkció, valamint az 1976 februári, Fészek Klubban tartott estje, amely egyben búcsúja volt a nyilvános versmondástól. Ezeken az eseményeken is középpontban állott Ady Endre költészete. Olyannyira Ady-értőnek számított, hogy még egy évvel a halála után is szerepelt, igaz, csak a hangjával, a költő születési centenáriumára készült Ki látott engem? című játékfilmben.
Ki lehet jelenteni, hogy Latinovits Zoltán nemcsak Ady verseit szerette és mondta élőben, valamint stúdiófelvételeken. Ady prózája, pontosabban publicisztikája is izgatta, és összeállításaiban részleteket mondott el belőlük, legalább olyan ihletettséggel, mint a költő versei esetében. Az a Hungaroton-lemez, melyet a cikkem elején említettem, lényegében vers- és prózamondási etalonnak tekinthető. Nem véletlen, hogy váratlan halála után ez az album indított el egy jó értelemben vett kultuszt, a halott színész személye körül kialakuló felfokozott, utólagos érdeklődést, hiszen az Aczél György által irányított magyar művelődéspolitika felejtésre kárhoztatta. (Jelen sorok írójának Latinovitsról készített filmszínészportréja például csak hosszú várakoztatás után jelenhetett meg nyomtatásban 1981-ben.) Végül Latinovits győzött, nem a kultúrpolitika. Jöttek a hangfelvételek, előbb fekete bakelit-korongon, majd tartósabb ezüstös anyagon. Feltúrták az archívumokat, és piacra dobták a vele készült szinte összes hangfelvételt. Az elsősorban kereskedelmi célzatú „kiárusítás” jót tett a színésszel. Zseniális alakításairól túl kevés felvétel készült, s maradt fenn. Filmszereplései pedig meglehetősen vegyes benyomást gyakorolnak a mai nézőkre: nemcsak azért, mert mások a mozidivatok, hanem mert azok a művek a maguk idejében töltötték be hivatásukat, sok köztük a dramaturgiai selejt, a nem maradandó esztétikai minőség.
Latinovitsból – tetszik vagy nem – a versmondás lett a legmaradandóbb. Az utókor is így járt a legjobban. Nemcsak a tanulók, a diákok, a magyar szakos egyetemisták. Mert ki tagadhatná, hogy A walesi bárdokat az ő előadásában hallgatva, közelebb jutunk Arany János értéséhez, mintha csupán a nyomtatott szöveg feküdne előttünk. S akkor még egy szót nem szóltunk arról, hogy milyen színvonalú az illető vers előadása.
A versmondó színész szerepnek fogta fel a költő szavait. Többször nyilatkozta, le is írta, hogy úgy veszi ezt a feladatot, mintha magát a költőt kellene színpadon megjelenítenie. A felkészülése során talán feltört belőle, előbukkant személyisége valamely tárnájából építészi múltja. Megrajzolta a verset. Nem a költő arcmását, hanem gondolatainak struktúráját, a vers dinamikájának ívét vetette papírra. A halála után két évvel kiadott Verset mondok című kötetében nemcsak pontos és eleven verselemzései olvashatók, hanem mérnöki rajzok is, melyekkel elsősorban önmaga számára rögzítette egy-egy poéta, köztük Ady Endre költészetének belső titkait. Ezek a rajzok akkor is érdekesek voltak, ha a rossznyelvek szerint csak ő, Latinovits Zoltán értette a jelentésüket.
Szalay Zoltán fotóművész lemezborítóján egy haragos színész néz ránk. Jogosan haragszik, értünk haragszik, meg a kiközösítésért, a kizárásáért, vagy fogalmazzunk árnyaltabban, azért, hogy a magyar szellemi életben nem találhatott magának más otthont, mint a hanglemezstúdiót és a versmondó pódiumot.
Bibliás, zsoltáros hang zendül a hangszóróból. Latinovits Adyt mond – nem szaval, azt sosem tette. Ahogy kongeniális társa, Mensáros László is átalakította a versmondás addig elismert hagyományát, úgy ő is új idők új hangját hozta, felülírta a hagyományt, amit Ascher Oszkár vagy Básti Lajos más-más módon alapozott meg és hagyományozott ránk.
Tökéletes beleélés – így lehetne röviden leírni, amit a költővel csinál. Nem teremt, csak újrateremt. Megeleveníti az egykor élt poétát. De honnét tudja, milyen volt Ady (vagy akár József Attila)? Szerep-átéléssel fordult feléjük. Életazonosság keletkezett köztük. Legjobban e két 20. századi magyar poétával tudott azonosulni, mert leginkább az ő sorsukkal vállalhatott közösséget. A többiek csak művelődési élményt jelentettek számára, József Attila és főként Ady Endre azonban ősélményt, amit személyes útja és sorsa fedezetével hitelesített számunkra.
„Már akkor, a hetvenes években egyértelmű volt, hogy az Ady-lemez Latinovits versmondói pályájának összegzése, egyszersmind folytatás nélkül maradt csúcspontja. […] Aki az akkori Magyarországon Latinovitsot látta vagy hangját hallotta, az nem egyszerűen színészi alakítást látott vagy szavalatot hallott, hanem ezt egy közösség tagjaként tette.” (Márton László: Parlagi sas. Holmi, 2000. március)
Őrzőkké tett minket, akiknek vigyázniuk kell a strázsán. Aki egyszer hallotta őt, élőben vagy akár felvételen, nem szabadulhat ettől a kihívástól. És ha egyszer tudunk a feladat létezéséről, nem tehetjük meg, hogy ne próbáljunk megfelelni neki.
