Képes vagyok egy mogyoróban is meglátni a világegyetemet

Nagy Albert művei a Kolozsvári Művészeti Múzeumban és a Quadro Galériában

A nyár egyik legfontosabb erdélyi művészeti eseménye volt Nagy Albert műveinek kolozsvári kiállítása. A Művészeti Múzeumban szeptember 12-ig láthatták az érdeklődők a munkákat, míg a Quadro Galériában november 12-ig tekinthető meg. A Kolozsvári Magyar Napokon Székely Sebestyén tárlatott tárlatvezetéstmindkét helyszínen.

A kortársak közömbösségével szemben ma a művészettörténészek, a gyűjtők és a közönség is komoly érdeklődést mutatnak a 20. századi erdélyi művészet jelentős alkotója iránt. A kiállítást a legtöbb Nagy Albert képet birtokló Magyar Unitárius Egyház kezdeményezte a művész halálának 50. évfordulójára. A több mint száz festmény és három plasztika bemutatása előzmény nélkülien jelentős kiállítás, a művész életében sem volt példa hasonlóra.

Míg a Kolozsvári Művészeti Múzeum emeleti termeiben hagyományosabb elrendezésben, kronológiai és tematikai szempontból csoportosítva volt látható az anyag, a Quadro Galériában Székely Sebestyén és Boros Judit kurátorok a különböző alkotói korszakokból származó jelentős festmények mellé Nagy Albert leveleiből, írásaiból vett idézeteket, vázlatrajzokat helyeztek el, alábbi összeállításunkban a közzétett levelekből olvashatnak részleteket.

Ha visszagondolok eddigi életemre, úgy érzem, hogy mindig valami különös bizonyosság hajtott. Szerettem még „kis” dolgoknak is nagy feneket keríteni s a „lényegtelenségekben” roppant erőt sejtettem. […] S ez annyira lényemmé vált, hogy voltak egészen hosszú olyan időszakaim, amikor egyáltalán nem álmodtam (itt az éjszakát kell érteni…). De ha ez mégis megesett, tárgyi jelentéktelenségek, mondjuk pl. egy dióhéj látomása szórakoztattak alvás közben. Uram Isten, hol állt ez az ezeregyéjszaka meséitől, és sokszor elfogott a kétség, hogy művész vagyok-e? Van-e teremtő képzeletem? E tekintetben, ma talán már nyugodt lehetek, mert az atomenergiának éppen napjainkban való szédítő felszabadulása valahogy fedi festői álláspontom is…

Rózsikaédes!

(Levél Dr. E. R.-hez, 1945. december 6., Mikulás)

Elkezdettem halmozni tehát a „szilárd pontokat”, és ma ott tartok, hogy képeimen az utolsó festékatomnak (ott, ahol éppen van) is helyzeti és tartalmi jelentősége van; leegyszerűsítve ezzel azt akarom mondani, hogy a monumentálist még a bőr pórusában is meg kell látni úgy, hogy az megérződjön munkámon. Azt hiszem, egyik eszköz lehet ez arra, hogy a széles néprétegek is közelebb tudjanak férkőzni a művészet élvezéséhez…Rózsikaédes!

(Levél Dr. E. R.-hez, 1945. december 6., Mikulás)

Munkamódszerem hasonló az élő organizmus kifejlődéséhez: mag, rügy, levél, ág. Szóval nem a nagy vonalaknál kezdem, hanem az elemi jeleknél, s ezeket ragasztom egymáshoz úgy, hogy végül a képen a legtávolabb eső pontok is kapcsolatban legyenek egymással. A dolgok szintézisbe való kötéséről van szó. Ez tehát tényleg nem a „mit”, hanem a „hogyan”, amely azonban szinte kézzel tapintható reális létet kap; […]. Az bizonyos, hogy képeim így bizonyos merevséget kapnak, mert nem közvetlen benyomások és élmények eredményei. Én sem tartom ebben az értelemben magam festőnek. Egyszerűen arról van szó, hogy „valakinek” érzem magam, s ezt a magamat próbálom látható formába önteni. Még a szín sem úgy jelentkezik nálam, mint egy rendes festőnél. Nem a szemet „in medias res” izgató dologi tulajdonság ez nálam, hanem ösztönbe torkolló akaratommal keresem a kolorizmus törvényeit. Rózsikaédes!

(Levél Dr. E. R.-hez, 1945. december 6., Mikulás)

Állandó szokásommá vált a természettől kapott képeket magamban ellenőrizni; megnézek valamit (utcán vagy bárhol), ami „megragadja érdeklődésem” (más szóval: aminek ősképét egyéniségemen át realizálva látom), tovább megyek, s ha nem vagyok megelégedve a bennem maradt kép tisztaságával, újból visszatérek, ha kell, többször, hogy az lehetőleg véremmé is váljon. A kompozíció nálam a dolgok szünet nélküli egybefonása […] Rózsikaédes!

(Levél Dr. E. R.-hez, 1945. december 6., Mikulás)

Ott születtünk messzi keleten, hol ég és föld találkozik. Tán innen a varázs, mely annyira leköt, ha az alföldre gondolok. Mondja, Rózsika, vajon gyengeség jele, ha az ember mindenáron „feszíteni” akar, nincs bátorsága megelégedni a mindennap szűkös (?) korlátaival, s a látóhatár megetti végtelen titkok után kutat? Vajon nem bűn-e beleskelődni a Mindenható titkos laboratóriumaiba, ahelyett, hogy a Tőle ránk szabott utat minden okoskodás nélkül követnénk?… Rózsikaédes!

(Levél Dr. E. R.-hez, 1945. december 6., Mikulás)

Körülbelül 5–6 éves koromig tudom visszavezetni az anyagi világban rejtőző erőnek, szellemiségnek a magam részére való felfedezését, sőt ha lesz, aki elhiggye, hogy tán még csecsemőszámban lehettem, a szülői házban a konyhán fateknőben fürösztöttek; kint nagy hideg lehetett, mert vastag jégvirágok voltak az ablakon; fehér volt a világ, és bent ropogott a tűz. Most is beleborzongok abba a különös, végtelenül titokzatos érzésbe, amely akkor lepett meg először: bedugtam a füleim és a víz alá merítettem és gyenge ritmikus mozgással nyomogattam… Nem tudom, nem vagyok-e nevetséges, de nekem ez hatalmas élmény volt; ma már tudom, hogy abban a fülzúgásban először mutatta meg magát nekem az Univerzum…Rózsikaédes!

(Levél Dr. E. R.-hez, 1945. december 6., Mikulás)

A Firenzében eltöltött néhány boldog nap után […] Rómába és onnan rögtön Nettunóba (R-hoz 60 km) mentem egy barátommal. Ez három hónapi „nászutat” jelentett, ti. addig tartott a pénzem… Itt ismertem meg a tengert, s amikor visszagondolok rá, mindig valami hasonlót érzek, mint akkoriban a – fateknőben. Rózsikaédes!

(Levél Dr. E. R.-hez, 1945. december 6., Mikulás)

Tetszett nekem az a körülmény, hogy Olaszországban eltöltött időm utolsó napjáig sem tanultam meg tökéletesen olaszul, így sokkal inkább megőrizhettem magam számára a legegyszerűbb élmények transzcendens jellegét… Az emberi természet jó és rossz oldalát így világosabban meg tudtam különböztetni.Rózsikaédes!

(Levél Dr. E. R.-hez, 1945. december 6., Mikulás)

A képzelet, mit magamban érzek, nem fantazmagória, hanem a látott, hallott vagy tapintott dolgoknak pórusokig menő reális visszaidézése. Az a tény, hogy a dolgok vannak, világos pillanataimban a döbbenetig fokozzák

az élményt bennem. Rózsikaédes!

(Levél Dr. E. R.-hez, 1945. december 6., Mikulás)

A tapintás szenzációja is korán kezdett foglalkoztatni. Azt a képességet, hogy a dolgok tömegét agyammal is érzem, nagyon messzire tudom visszavezetni. A piktúrám illetőleg, mint lentebb látni fogja Rózsika, ez a döntő. Ezt az érzést annyira kifejlesztettem magamban, hogy képes vagyok egy mogyoróban is meglátni a világegyetemet. Rózsikaédes! (Levél Dr. E. R.-hez, 1945. december 6., Mikulás)

Így értettem meg hogy mi az anyai szeretet. Látni azt, hogy a testből lett test milyen formát öltött, kezdve az ujjbegytől végig a selymes tapintású rózsaszínű fülcimpáig, érezni egy rajtam kívülálló roppant szerkesztőerőnek részemre megoldott egyenletét, mindez a hiánytalan determináltság érzetét kelti bennem, és közelebb juttat a lét megértéséhez, ha szabad ilyen merész szót használjak. Hátha ehhez hozzáveszem az élő organizmusok mechanizmusát, mely az embernél maradva, a lélek legcsodálatosabb kifejezője; egy testtartás, kézmozdulat, az arc ezer játéka, a szemek végtelen titkokat sejtető fényben úszó akrobatamutatványai, melyeknek azért sohasem tudunk egészen a mélyére látni, a messzibe vesző telefonpóznák vég nélküli sorát idézik elém; már nem is vagyok a földön, az élő organizmus eltűnik a láthatatlanságba, és tán megértem, hogy a csillagokba merevült világ – az Isten, a megfellebbezhetetlen öröklét. Ezért óriás Beethoven; szimfóniáinak azok a bizonyos teljesen hangtalan pillanatnyi intervallumai hiánytalanul megmagyaráznak mindent…

(Levél Dr. E. R.-hez, 1945. december 6., Mikulás)

Az ember most hatol be az energiák vegykonyhájába; azt hiszem, hogy mi sem csinálunk egyebet: mindent felbolygató robbantásokat végzünk magunkban, melyek között szellemi tulajdonaink roppant táncot járnak. De ma talán éppen ez a tánc a megtartó erőnk, ez hoz létre bennünk új gondolatokat és – reméljük lökést ad a sokszor habozó akaratnak.

(Levél László Gyulának, 1948. október 24.)

[…] az ember gyenge és roppant indulatok fűtik, ha természetével ellentétes erőkbe ütközik. A legfőbb ezek között maga a halál, melyet gyakran a legkegyetlenebb és érthetetlen megalázásnak érzek… Hogy fogadja el az értelemből, húsból és vérből való ember azt, hogy az örök állandónak csak pillanatnyi visszfénye legyen?

(Levél László Gyulának, 1951. június 8.)

Kár, hogy nem vagy itt; milyen nagyszerűen diskurálhatnánk a szép és furcsa művészetről. Az atmoszféra is nagyszerű lenne hozzá, kint jeges, fehér hideg van, bent fűtve. Esetleg kisétálnánk és végigmennénk egy-két vacakabb kis utcán, és azzal szórakoznánk, hogy évtizedeken át és átfestett házfalak kopottságaiban ki tud nagyszerűbb színharmóniákat meglátni.

(Levél László Gyulának, 1951. június 8.)

Mindnyájan tudjuk, hogy az összes művészetek között a festészet az, amely leginkább az optika művészete. Ez a konkrétabb meghatározás már Leonárdónál kezdődik, ki – hozzánk hasonlóan – örömét lelte nedves falak absztrakt figurációiban… Viszont ugyanakkor első benyomáskor ilyesminek nyomát sem találjuk munkáinak szemlélése közben. Ha csak a penészes és az idő vasfoga falra ülepedett rétegeinek a „szintézise” és a leonardói mű „misztikuma” közé nem teszünk egyenlőségjelet… Hát ugye ez lehetetlen, hiszen alig van festő, ki több rációval és tudományos alátámasztással dolgozott volna, mint éppen Leonardo, pedig ő is a forróvérű olasz fajta szülöttje!

(Levél László Gyulának, 1967. március 12.)

Úgy érezzük, hogy a súlyos művészetpolitikai hibának elérkezett a felszámolási ideje, vagyis annak, hogy néhány komoly vagy komolyabb alappal és múlttal bíró embert viszonylag oly fukar segítségben részesítettek, ami majdnem egyenlő munkájuk lehetetlenné való tételével […]. Egyszóval nem vették figyelembe azt, hogy a középgenerációnak milyen hallatlan erőfeszítést kell tennie az egészséges szociálizmus művészi kifejezésében, hogy a szakértelem hiányára mutat az ezekkel szembeni türelem hiánya, hogy a művészet (mely a legélőbb élet) dialektikája be fogja bizonyítani, hogy csak és csupán ezeken az embereken át vezet az út a jövőbe, mégpedig azért, mert múltjukkal bizonyítható, hogy művészetük népi gyökerű, de ugyanakkor nem maradtak vakok az új kor lenyűgöző formái előtt.

(Levél László Gyulának, 1954. december 2.)

A „reálizmust” összekeverték a „témával”. Meggyőződésem szerint reálizmust csak igazi tehetség tud csinálni. Tehát csak az igazi tehetség fogja tudni megteremteni a művészetben a szociálista reálizmust; azok az emberek, akiknek a széles ölelésű humánum iránt letagadhatatlanul érzékük van.

(Levél László Gyulának, 1948. október 24.)

[…] a művészeti m[inisztérium]. küldöttei is itt jártak annak ellenőrzése végett, hogy a szerződéses művészek jól teljesítik-e hivatásukat. Az eredmény tűrhető; az én esetem már kevésbé; három munkám vittem be, az átdolgozott építési témát (ez túl nagy), a Józsát (ez rosszul van rajzolva), s egy elkezdett kisebbet (szegecselők), ez formalista; ráadásul azt ajánlották, hogy csináljak tájképet… Ez pedig nem kenyerem. Azt hiszem, hogy a hangsúly most nálam ezek után a játékügyön kell, hogy legyen […]; így a napnak egyik felében úgy dolgozhatnék, ahogy én látom jónak.

(Levél László Gyulának, 1950. július 9.)

Úgy mondják, szerencsés és termékeny a most elmúlt 1-2 évem; én is úgy érzem, ha mennyiségben nem is. Mégis ezalatt a rövid idő alatt jó néhányszor megkorbácsoltak az érzelmek és gondolatok mikrobái. Csak úgy szédültünk bele mi itt hárman Magdussal és Ernővel… De tán elnézi nekünk a Sors azt a makacsságot, amellyel igyekszünk szembeszállni a bajokkal, s amelynek legfőbb szellemi ereje a Magdus segítsége mesterségemben. Ő persze mindig leint, én azonban azt akarom, hogy ez az igazság fent maradjon. Ritka érzékkel tanult bele a művészet legkényesebb dolgaiba. Szóval Ő a „Múzsa”, mint ahogy némelyek mulatnak rajtunk

(Levél László Gyulának, 1962. május 28.)

A mikroszkóp megmutatta világ bonyolult geometriájától az ember abban különbözik, hogy ő az, aki a mikroszkópot megalkotta, és nem megfordítva… Így hát mindörökre számolnunk kell a tudat, sőt alkotó öntudat tényével is. Véleményem szerint a művészi munka csak akkor adhat hiánytalan élményt, ha a technikai izgalom alárendelt szerepet játszik a tényleges, konkrét kifejezés mellett. […] Legyen ez korlátoltságom: nem engedek az egészséges kifejezés roppant lehetőségeibe, és ennek értelmezésébe behelyettesíteni semmiféle „modern” agyafúrtságot, semmiféle mellébeszélést. A most elhalt W. Disney mintájára vallom, hogy a művészi munka (a lehetőséghez képest) élvezhető és érthető kell hogy legyen, mindenki által. […] alázatosan vissza kell térni a földi valósághoz.

(Levél László Gyulának, 1966. december 27.)

Sajnállak, mert ma peches napom van, a szokottnál ingerültebb vagyok, s így kitálalom, ami a begyemet nyomja már évek óta. Rajzi tudásom hiányosságairól van szó. […] Tudjuk, hogy pikáns műtörténeti példák bizonyítják, milyen bizonytalan talajon áll a jó rajz kritériumának az eldöntése. Én a kérdést brutálisan leegyszerűsítem, és azt mondom, hogy jó a rajz, ha van benne meggyőző kifejezés, ha tényleges életet szuggerál. Ha egy szem kifejezésébe a művész – hasonlóan az Úristenhez – éltető lelket tud adni. Ez az, amit nem lehet megtanulni. Ha ez megvan egy műben, minden egyéb bűn megbocsátható!

(Levél László Gyulának, 1966. december 27.)