MEGOSZTOM

„Kényszersztárság” és világjárvány – Online színházi jelenség a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházban

Közeledünk annak brutális első évfordulóhoz, hogy színházat hellyel-közzel már csak konzervből fogyasztunk. Fanyalgunk is (nézőként) ehhez mérten, a színházak meg Erdély-szerte mindenféle áthidaló megoldásokat, élő vagy kevésbé élő formákat találnak ki arra, hogy pótolják a pótolhatatlant: színpad és nézőtér egyébre fel nem váltható közelségét. Legutóbb egy ilyen teátrális kényszertermékkel rukkolt el a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház is, amely színészportré-sorozatszerű online tévéműsorral kísérelte meg takaréklángon tartani azt az alkotói tevékenységet, amelyet derékban metszett el a járvány. De hadd tegyük még hozzá azt is, hogy az erdélyi magyar, ahogy egyébként a román színházak zöme sem talált az utóbbi időszakban sok fantáziát a produkcióik online közvetítésében, így hát az élő színházra „járványügyi” alternatíva jobbára nincs is (az első időszakban régi előadások felvételét tekinthettük meg, új termék online „kivéreztetésére” kevesebben vállalkoztak) .

Sepsiszentgyörgyön sem tesznek úgy, mintha lenne kínálat vagy megoldás a hosszú ideje húzódó kényszerpihenőre, inkább kitaláltak egy olyan online jelenséget (színházban is meg lehetett nézni moziszerűen, vetítve), amellyel némiképp be lehet tölteni egy olyan űrt, amelyet igazából a kulturális sajtó hagyott tátongani. Nem nevezhető ugyanis szokványosnak, hogy művészekkel valódi, kimerítő, játékos, ugyanakkor tartalmas beszélgetéseket készítenek, és jó értelemben sztárolják kicsit azokat, akik fennforognak egy-egy művészeti ágban. Gondolok itt arra a tömérdek alkotóra, aki letett már valamit az asztalra/deszkára, ezért időnként kíváncsiak is lehetünk az éppen aktuális tevékenységeire. Ilyen „emberközeli” műfajt hozott létre most az online előadás, amely éppen ezen mivolta miatt nem hat előadásként, illetve előadás mivolta miatt nem hat teljes mértékben tévéműsorként…


A műsor (I. rész)

Szereplők: Korodi Janka, Gajzágó Zsuzsa, Konya-Ütő Bence, Mátrai László

Filmes stáb: Bán József (rendező) , Lőrincz Loránd (vezető operatőr), Erős László, Miklós Albert, Molnár Ferenc, Toma Sorin (operatőrök)

A műsor című műsor formátuma illeszkedik is, meg nem is a bulvár tévéshowk által bejáratott keretekhez, hiszen Korodi Janka színész (az első színészportré-sorozat Fábri-zsánerű műsorvezetője) sztárokként konferálja be kollégáit, akiknek tagadhatatlanul „sztáros” az arcélük, de ez itt nem külcsín. E beszélgetések mögött évtizedek kemény szakmai munkája áll, amelyet nem éppen a befektetett erőfeszítéshez mért társadalmi elismerés koronáz. Ennek pszichoszociális okai alapvetően az erdélyi (most nem mondom azt, hogy „székely”, hogy ne minősüljön valamiféle sértésnek) társadalmi berendezkedésben keresendők, amelyben nem méretarányos a befektetett munka és a hozzá pásszítható szélesebb népszerűség. De nem látok hozzá ostorozni azt a világszemléletet, amely ebből a három „sztárinterjúból” kitüremkedik A műsor első részében, amelynek „meghívottja” Kónya-Ütő Bence, Mátray László és Gajzágó Zsuzsa. Azt elmondom még, hogy e nézet szerint a tehetséges, dolgos, a fején is átbucskázó egyénnek nálunk mérhetetlenül szerénynek is kell lennie, nem kell vágyódnia semmiféle elismerésre, sem pedig arra, hogy az ő „igazi valóját” bárki is látva lássa. Nos, erre szokták rávágni az angolszász társadalmakban, hogy „…which is bullshit”. Maradjunk tehát annyiban, hogy bár a Tamási Áron Színház A műsor című műsora dramaturgiai szempontból szerkesztett történetfűzér, maguk az alanyok valódibb sztárok, mint azok, akiket manapság sztárolnak üresben. Mindössze egy olyan művészet művelői, amelyben be kell érniük azzal, hogy a színpadon, előadás után megtapsolják őket (bár most még azt sem igazán kaphatják meg).


Korodi Janka (háttal) és Gajzágó Zsuzsa, Fotók: Tamási Áron Színház

Ebből a helyzetből indít ez a több részesre tervezett portréinterjú-sorozat. Igazából meg sem tudom állapítani, hogy azok, akik nem foglalkoznak hivatásszerűen színházzal, milyen tekintetben érzik élménynek ezeket a beszélgetéseket (a hangsúlyok más helyeken ugorhatnak ki esetükben). Egy dolog azonban biztos: három színes élettörténetről értesülünk itt, amelyeknek felvezetőjében, filmes bejátszásban a társulat rangidős művésze, Nemes Levente fejti ki véleményét mennydörgő hangján az éppen meginterjúvolt fiatalabb kollégájáról, miközben Kónya-Ütő Bence, Mátray László és Gajzágó Zsuzsa „az élet Révai Lexikonjának” egy-egy kötetével járul hozzá A műsor színesítéséhez: Bence egy idegesítően laza, de kicsit aggódós, „zsenigyanús” csellista-színész, László a székely gyökereihez mindig visszatérő, Budapesten pallérozódó, kalandozó művész, miközben Zsuzsa folyton tépelődő alkotókent vidéki kémiatanári tapasztalattal rendelkező „dirifeleség”. Az általuk elmesélt vicces, helyenként rekeszizmot próbára tevő történeteknek igen szűk közönsége lenne (valami kultúrműsorban lenne alkalmuk elmondani ennek töredékét), ha a világjárvány nem hozta volna elő ezt a műfajt. Úgyhogy azt is kijelenthetjük: a Tamási Áron Színház elmésen kitalálta, mit lehet és érdemes ebben az online színházi sivárságban produkálni úgy, hogy hasznos is legyen hosszú távon. A műsor zenei világát a Jazzpar Trió és a Perkucigó határozza meg (Fekete Lovas Zsolt, Gáspár Álmos, Gáspár Csaba és Vitályos Lehel), a végén pedig Kónya-Ütő Bence és Gajzágó Zsuzsa dala zárja az első adást, amely révén egész más alkotói megvilágításban látjuk a három színművészt, akik színpadi tevékenységét betéve ismerjük. Úgyhogy: nem is éppen olyan rossz ez a világjárványos „kényszersztárság”.

Bartha Réka