1. A középkori Várad művelődési életének és peregrinációjának kérdése
Várad a középkori magyar királyság egyik legjelentősebb települése volt. Városiasodása a tatárjárást követően, főleg a 14. században gyorsult fel, majd a 15. században meghatározó jelentőségű egyházi, vallási, gazdasági centrum lett. Művelődése, írásbelisége, könyvkultúrája elsősorban egyházi intézményein keresztül formálódott, majd fejlődött tovább századokon át a protestantizmus térnyerésig. Bár ennek középkorias jellege a 16. század második feléig fennmaradt, belső vonásai sokat változtak. Öt évszázad alatt Várad a magyar Compostellától, a Körös-parti Athénig jutott, művelődése pedig a monasztikus rendektől a koldulórendekig, a skolasztika szellemétől a humanizmusig, a gótikától a reneszánszig fejlődött.
A virágzó városi élet tehát ugyanilyen szintű és értékű művelődési életet teremtett, amelynek egyik fő vonása a peregrináció, vagyis Várad papjainak, polgárainak külföldi egyetemjárása volt. Korabeli művelődési életének feltárása, a peregrinációra gyakorolt hatásának bemutatása nem könnyű feladat. Mindkettőről fájdalmasan kevés konkrét ismeret maradt fenn. A középkor, kora-újkor iratanyagát és könyvállományát két teljes (1241, 1660) és több részleges pusztítás nemcsak megtizedelte, de lényegében megsemmisítette. Feltárásakor a töredékes okleveles iratanyag és a még szórványosabban túlélt könyves emlékek mellett, leginkább hasonló települések (püspöki városok), hasonló egyházi intézményeinek (káptalan, szerzetesrendek), azonos kulturális jelenségeire (pl. épp peregrinációjára támaszkodhatunk. E párhuzamokkal a történeti kutatások ugyan közelebb hozták hozzánk e kor bemutatását, de részletgazdagabb, árnyaltabb képet nem tudtak kínálni.
A korabeli Várad művelődésével, egyetemjárásával mind az erdélyi, mind az anyaországi kutatások közvetve vagy közvetlenül sokat foglalkoztak. Ezek alapján a kulturális élet, a peregrináció fejlődésének főbb szakaszai, jellemvonásai, sokrétű egymásra gyakorolt hatásai meghatározhatóak. E kutatások nyomán megérthető, hogy a kezdeti szórványos, rendszertelen egyetemjárás, hogyan vált a 14. században mind jelentősebbé, sőt országosan is kiemelkedővé. Felvázolható annak az egyházi elitnek (püspökök, kanonokok, szerzetesek) a „kitermelődése” amely papi és világi karrierjét már egyetemi tanulmányainak, az ott megszerzett jogi ismerteinek köszönhette. Innen továbblépve megrajzolható e felsőfokú tanulmányokon alapuló művelődésnek a papi középrétegek – és feltehetően a városi polgári elit – soraiban tapasztalható szétterjedése. Megérthető a város etnikai arculatának – a német lakosság hiányának, illetve ha nem is állandóan meglévő, de folyamatosan újraszerveződő latin kolóniáinak – a kulturális élet fejlődésre és az egyetemjárásra gyakorolt hatása és általában is Várad városának a középkori magyar művelődésben betöltött helye és szerepe.
2. A középkor századai: a római-katolikus egyházszervezet kialakulásától a külföldi egyetemjárás kiszélesedéséig (1083-1409)
A 11. század első harmadának alapító, szervező munkájának okait és főbb fokozatait ismerjük. A vármegyék megalakulását jelentő államszervező és a püspökségek felállítását jelentő egyházszervező lépések mindenhol szoros kapcsolatban álltak egymással. Mivel a frissen felállított egyházi intézmények nem nélkülözhették a világi, állami támogatást, a kezdetben hatalmas ún. ősvármegyék területe gyakran esett egybe a velük párhuzamosan felállított püspökségekkel, és mindkettő egybefüggő uralmi területeken feküdt.
Az egri és az erdélyi püspökség közé ékelődött bihari esetében sok a bizonytalanság. Mindenekelőtt kérdéses, hogy valóban egy időben került-e sor a vármegye és a püspökség megalapítására, illetve nem egyöntetű az alapító uralkodó személyének megítélése sem. Bár eltérő formában, de a 19-20. századi történetírás (Pauler Gyula, Hóman Bálint, Győrffy György) szerint, mindkettő alapítása még Szent István korában megtörtént. Az eseményekre az egyes érvrendszerek függvényében a század elejétől Szent István uralkodásának utolsó éveiig szinte bármikor sor kerülhetett. Kristó Gyula és őt követően azonban mind többen azon az állásponton vannak, hogy az egri püspökségből kivált biharit csak 1046 körül, a Vata-féle pogánylázadás leverése után szervezte meg I. András. A korabeli egyházmegye püspökeinek nevét egyetlen kivételtől eltekintve nem ismerjük. Az 1064-ben megjelenő Leodvin (Li-eduinus episcopus Bichariensis) azonban ritka, becses kivételnek számít. Ami a vármegyét illeti, annak Szent István-kori alapítását megerősíteni látszanak korunk kutatásai, vagyis a két intézményrendszer párhuzamos alapításáról Bihar esetében feltehetően nem beszélhetünk.
A kiépülő vármegyerendszer és egyházi intézményrendszer központja azonban Biharra került. A döntés sokat elárul a 11. század eleji, közepi Várad alárendelt helyzetéről. Bár Váradnak már ebben a korszakban is léteznie kellett, megnevezése arról árulkodik, hogy valamely itt kialakult erődítménye legjobb esetben is egy kezdetleges földvár lehetett.
Egyházi intézmények, latin nyelvű írásbeliség
Várad alárendelt helyzete a 11. század végén alapvetően megváltozott. A középkori művelődés és egyetemjárása kialakulása szempontjából kulcsfontosságú központi egyházi intézményrendszer kiépítése krónikáink és egyéb írott forrásaink egyöntetű állítása szerint I. Szent László király nevéhez fűződik, és több lépcsőben ment végbe. Az első eseményre, vagyis a kezdeti formájában a bihari társaskáptalanaként megszervezett váradi káptalan felállítására feltehetően 1083-ban, a következőre, a bihari püspökség Váradra helyezésére 1091 után kerülhetett sor. A döntésben szerepet játszhatott a király kiváló helyismerete, illetve Bihar többszöri feldúlása (1068, 1091) után egyértelművé vált védtelensége. László erős, biztonságos, jól védhető, fejlődőképes egyházi központot akart, ezen a nem is oly rég még a pogányok lázadásától hangos vidéken, s ezt Váradon találta meg.
A kevés konkrét ismeret birtokában is jól látható, hogy az alapítás egy új kultúrtörténeti fejlődés kezdetét jelentette. Lényegét a nyugati keresztény kultúra, illetve a latin nyelvű művelődés kibontakozása adta, jogi értelemben pedig az egyház és a város szorossá vált feudális kapcsolata. Ez utóbbi terén meghatározó volt, hogy a káptalan majd a püspökség alapításakor a vár és a későbbi városnak helyet adó területek királyi adományként az egyház birtokába kerültek, melynek egyszerre óvó, védő de korlátozó és szorító öleléséből a protestantizmus térnyeréséig Várad nem is tudott szabadulni.
Az egyházi intézmények megjelenése a latin nyelvű írásbeliség gyors kialakulását vonták maga után, amit Szent István és Szent László király törvényei is elősegítettek. E törvények a püspökök feladatává tették a templomok felszerelését, a misékhez szükséges szertartáskönyvek biztosítását. Váradon az egyházmegye ellátására a 12. század elejétől megkezdődhetett a latin nyelvű, liturgikus könyvek másolása, gyűjtése, vagyis a városban már ekkor másolóműhelynek, scriptoriumnak kellett működnie.
A káptalanról, amely további társas káptalanok megalakulásával a 14. századtól mint székeskáptalan működött, nem sokat tudunk az első századokban. A prépostról csak 1199-ből maradt fenn említés, a kanonokokról (Benedek őrkanonok és Opus dékán) viszont a váradi zsinat kapcsán 1134-ből. A káptalan által életre hívott további intézmények legfontosabbika a 12. század során már működő káptalani iskola volt, ami fokozatosan az egyházi és laikus-jogi latin írásbeliség legfontosabb regionális központjává és a város egyik legnagyobb hatású szellemi műhelyévé vált.
Tevékenységéről az 1370-es éveknél korábbi információink nincsenek, de már a 11. századi zsinati előírások a püspökök számára kötelezővé tették megszervezését, mivel a lelki élet, az egyházi és világi adminisztráció fenntartása, valamint a klerikus utánpótlás biztosítása enélkül elképzelhetetlen volt. Ugyanakkor innen kerültek ki azok is, akik tehetségüknek, vagyonuknak köszönhetően már tovább tudtak lépni és egyetemeken folytatták legtöbb esetben római vagy kánonjogi tanulmányaikat. E tudás birtokában hazatérve, Váradon vagy szerte az országban már egyházi és világi hivatalokban helyezkedhettek el.
A 15. századig, a humanizmus térnyeréséig, a váradi káptalani iskola sem kínált igazán magas szellemi műveltséget. A középkori papi hivatás alapvető ismereteit kívánta átadni, vagyis célja a latin nyelv elsajátíttatása, az egyházi énekek megismertetése volt, illetve később nagy hangsúlyt helyezett a közjogi írásbeliség, vagyis az oklevélszerkesztés oktatására.
Ez utóbbi tudás birtoklására jelentős igény mutatkozhatott Váradon. László király szentté avatása, a tömegesé váló zarándoklatok, valamint székesegyházi sírjánál kialakult istenítéleti eljárások néhány évtized alatt az ország egyik kiemelkedő vallási, kulturális centrumává, ezen belül a latin nyelvű írásbeliség fontos központjává emelte Váradot. Az istenítéleti eljárások mellett – melyek lebonyolítása, a végzések írásba foglalása, kihirdetése, jegyzőkönyvbe vétele stb., természetesen a váradi káptalanra és káptalani hiteleshelyre hárult – a tatárjárást követően mind nagyobb számban, századokon át kiadott oklevelek sokféle egyéb tényállást (adományozás, szerződés, végrendelet, birtokjogrögzítés stb.) is rögzítettek.
Az egyházi intézmények megalapításával kialakultak az első könyvgyűjtemények. A legjelentősebb az iskola igényeit is kiszolgáló káptalané lehetett, mely még csekély számú liturgikus műből állhatott. A tatárjárás utáni gyűjteményről némileg pontosabb ismereteink vannak. A szertartáskönyvek mellett először jelentek meg olyan tudományos filozófiai munkák, mint Benedek püspök (1291) által birtokolt kézirat, melyhez talán padovai tanulmányai során jutott hozzá. Az itáliai eredetű kódex többek között Arisztotelész munkáit tartalmazza és Várad egyetlen Árpád-korból fennmaradt pergamenkódexe. Az Anjou-kori gyűjtemény összetételéről is keveset tudunk. Megítélésekor figyelembe kell venni, hogy az egyház vagyonosodásával, illetve a kanonoki hagyatékok, adományozások okán egyre nagyobb, színesebb gyűjtemény formálódhatott. A 14. századi egyetemjárás fejlődésének okait keresve számolni kell egy olyan gyűjtemény meglétével, mely már kellő előképzettséget adott a peregrinusok számára. Az állomány összetételének megállapítását nagyban nehezíti, hogy ez a gyűjtemény is teljesen elpusztult, sőt jegyzékei sem maradtak fenn. Nyilván sok mindent pótoltak, de azoknak a káptalani könyvtáraknak (Veszprém, Pozsony) a jegyzékei ahol ez szintén megtörtént, olyan állományról tanúskodnak, amelyek bár a kötetek számában nem, de korszerűségükben, változatosságukban, tudományos értéküket tekintve szegényesebbek azoknál a könyvtáraknál, amelyek alapításuktól fogva folyamatos fejlesztés alatt álltak. Ezek egyike épp az a zágrábi káptalani könyvtár, amelyet a váradival nagyjából azonos időben alapítottak és melyben a 15. századra megannyi teológiai alapképzést biztosító könyv mellett sok, más káptalani könyvtárból hiányzó, magas szintű, főleg természettudományos és orvosi munka volt megtalálható.
A középkor művelődésének és latin nyelvű írásbeliségének nagyon fontos elemeit jelentették a kolostorok, valamint a kolostori iskolák, könyvtárak és hiteleshelyek. Váradon vagy annak közvetlen közelében a 12-14. század során a bencések, premontreiek, ferencesek, pálosok, valamint ágostonosok alapítottak rendházat, illetve a női rendek közül a klarisszák.
Kulturális szempontból a 12-13. században a váradhegyfoki premontrei rendház játszott kiemelkedő szerepet. A II. István király által 1130 körül alapított, utóbb temetkezési helyéül is szolgáló rendház létrejötte egy újabb hiteleshely kialakulását jelentette. A prépostság fejlett írásbeliségéről, a rendtagok magas műveltségről, gyakorlott kezéről igényes kiállítású és szerkesztésű okleveleik árulkodnak, melyekkel 1241 után már nagy számban találkozhatunk. A 12.-13. században a prépostság a legjelentősebb rendi könyvgyűjteménnyel rendelkezhetett, ami a rend központosított vezetési rendszeréből is fakadt. A liturgikus könyveket, mint mintapéldányokat egyenesen a rend központjából biztosították. Miután III. Ince pápa megerősítette a rendi statútumokat, másolás és továbbítás céljából a magyar circaria számára készült példányt is a központba, Váradhegyfokra hozták. A rendszer állandó munkát adott a másolóműhelynek. Szerzeteseik folyamatosan látogatták a francia anyakolostort, ahonnan 1234-ben András szerzetes „hogy a premontrei egyházzal meglegyen (a liturgiában) az egyöntetűség, a lectionariumot, a teljes antifonás könyvet, graduálét, hangjegyes misekönyvet, a collectaneumot, martirologiumot, kalendáriumot és a szokások könyvét” hozta magával. Mivel a fennmaradt jegyzékek szerint egy monostorban legkevesebb 12-13 kötet állt a szerzetesek rendelkezésére a scriptorium tevékenysége mennyiségileg is jelentős lehetett.
A ferences rendház a 13. század közepén, az ágostonos pedig a következő század elején alakult meg. Utóbbi a 14. században élte virágkorát, de még 1539-ben is vett fel novíciusokat. Belső életéről semmilyen adatunk sem maradt, de analógiák alapján biztosak lehetünk benne, hogy a szerzetesek kimagasló műveltséggel rendelkezhettek. Ilyen lehetett az az 1358-ban a bolognai egyetemen Váradi Pálként bejegyzett ágostonos szerzetes, aki a feltételezések szerint még ugyanabban az évben a perugiai egyetem folytatta tanulmányait.
A rendi iskolák szerepe szintén nagyon fontos volt, hiszen a 14. században már virágzó kulturális, ezen belül oktatási életet teremtettek meg. Csekély fennmaradt okleveles információk és történeti párhuzamok alapján, ha töredékesen is, fel tudjuk vázolni az ágostonos, ferences kolostorok váradi oktatásban betöltött szerepét. Mindkét rend nagy hangsúlyt fektettett a művelődésre, kivált az oktatásra, amely során a rend tagjait a teológiai tudományok alapjaira oktatták, annak érdekében, hogy kellő elméleti és retorikai készséggel rendelkezzenek prédikációik során. Mivel az 1379-ben Esztergomban megtartott egyetemes rendi nagykáptalan Váradot önálló rendtartományi központtá emelte, biztosak lehetünk benne, hogy a városban rendi főiskolát (studium generale) szerveztek. Ezek esetében lectorrá vagy fontosabb tisztség viselőjévé csak az volt választható, aki külföldi egyetemet is látogatott.
A 14. században a premontreieknél már jelentősebb szerepet játszó kolduló rendi kolostorok könyvtárának állományáról nem maradtak fenn pontos ismeretek. Párhuzamok alapján csak feltételezhetjük, hogy az alapításkor létrejött könyvállományt tervszerűen gyarapították. Számos lehetett köztük a saját másolóműhelyeikben előállított puritán kidolgozású, egyszerű kódex és szertartáskönyv, amelyek csekélyebb anyagi értéket kép- viseltek. Talán ennek is köszönhetően nem mentették meg őket a pusztulástól, és ma már szinte teljesen ismeretlen a rendház könyvtári állománya. Kulturális, szellemi és hitbéli tevékenységük okán tartalmilag koruk legértékesebb, tudományosan legváltozatosabb váradi középkori könyvtárai közé tartozhattak. Ebből is fakadt, hogy a ferences kolostor pezsgőbb, és nagyobb szellemi hatást kifejteni tudó közösség volt, mint a bencések, a premontreiek vagy a Várad melletti Kápolnán a tatárjárás után rendházat alapító pálosok. Az ágostonos kolostorban is szinte biztosra vehető a másolóműhely léte, de egyetlen itt másolt kódex sem maradt meg, mindössze néhány kéziratról sejtjük, hogy a váradi kolostorban írhatták.
A 14. században indult fejlődésnek a középkori oktatási rendszer egy harmadik eleme: a plébániai iskolahálózat. A középkor végére a váradi plébániák száma 18-20-ra emelkedett, igaz, ezek között sok volt a kolostori templom, illetve a város vonzáskörzetében (Várad-hegyfok, Kápolna stb.) emelt istenháza. A plébániák mellett már korábban is szerveződhettek iskolák, de a század második felében jelentősebb oktatási tevékenységet is folytathattak. Ezek konkrét munkáját szinte egyáltalán nem ismerjük, és csak más települések – például az erdélyi városok – alapján beszélhetünk róluk. Az oktatást a plébános vezette – a pápai tizedjegyzékek többek nevét is megőrizte – vagy segítőtársa, egy fel nem szentelt klerikus, a scolasticus. A váradi iskolák diákjaikról maradtak fenn szórványos adataink. Ilyen Bölcsi Cudar Dénes fia, Sándor, aki 1347-ben, vagy László szeghalmi főesperes és váradi dékán rokona Kállai Imre fia, aki 1357-ben járt itt iskolába. A két nemesi család esete arról árulkodik, hogy a jelenség általánosabb lehetett, mint amennyire azt a töredékesen fennmaradt adatok mutatják.
Várad peregrinációja a 13-14. században
Ez a kulturális, oktatási közeg volt az, amely előbb csak szórványosan, utóbb már jelentősebb számban útra bocsátotta a nyugati egyetemeken tanulni vágyókat. Bár egyelőre hiányzott a tudatos egyetemre járatás, a váradi peregrinus sikerét egyéni tehetsége és magánvagyona mellett az állami és egyházi elöljárói ösztönzés is segítette. Jó szakemberekre ugyanis mindkettőnek szüksége volt.
A magyarországi peregrináció legelső központja a magas fokú teológiai képzést adó párizsi egyetem volt. A 13. század végére ennek fénye némileg megkopott, a fő cél a jogi képzés új fellegvárai, Bologna és Padova lett. A Bolognába érkező peregrinusok emelkedő számát jól mutatja, hogy 1265-től a magyar diákok már önálló nációt alkottak. A kutatások szerint 1221 és 1299 között mintegy 130 magyarországi diák kereste fel az egyetemet. Növekvő népszerűsége egyértelműen a tatárjárás után elterjedő írásbeliségnek és fejlődő közigazgatásnak volt köszönhető, amely minden fontosabb egyházi és állami intézmény élen jogvégzett, joghoz értő személyt követelt meg, de a tehetséges klerikusoknak is ez a fajta is- meret biztosította a leggyorsabb karriert. Nem véletlen, hogy a váradi, vagy Váradhoz köthető peregrinusok is nem a teológiai, hanem a jogi tanulmányok mellett döntöttek.
A középkori váradi egyetemjárás 14. század végéig tartó első korszakát a fentebbi folyamatok határozták meg. A 13. század püspökeinek jelentős része, főleg az olyan előkelő, vagyonos nemzetségekből származó, jelentős közéleti karriert befutó, világi hivatalokkal is rendelkező klerikusok, mint Elvin (1189-1200), Simon (1202–1218) Lodomér (1268–1279) Bertalan (1284-1285) vagy Benedek (1291-1296) püspökök már magasabb fokú, a század második felében egyértelműen egyetemi tanulmányokkal rendelkeztek. Elvinről tudjuk, hogy 1189-ben III. Béla küldte Párizsba, zenei tanulmányokat folytatására, Bertalan (Bartholomeus de Ungaria), valamint Lodomér püspök pedig az 1260-as években Bolognában végezték jogi tanulmányaikat. Benedek váradi püspök 1285-ben tanult a padovai egyetemen, ahol 1286-ban feltehetően tanított is. A Várad élére (is) kinevezett főpapok 13. századi peregrinációja jól mutatja az itáliai egyetemek növekvő népszerűségét, esetükben a római jogi, kánonjogi tanulmányok kiemelkedő jelentőségét. A 13. század második felétől az 1300-as évek utolsó harmadáig Várad esetében is ezek az egyetemek megőrizték jelentőségüket.
Ami a váradi peregrinusokat illeti, bizonyára nem az egyetlen, váradi származású fiatal volt az, akit a bolognai egyetemi évkönyv 1292-ben Andreas cantor Varadiensis-ként jegyzett be, de biztos, hogy az egyik legelsőként ismert. Személye feltehetően megegyezik a későbbi püspök Báthori András (1319-1323) személyével. Esetében is egy tipikus 13. század végi klerikus karriert láthatunk, mely sokkal inkább magas rangú jogi, mint teológiai tudásra épült. E kor peregrinációjának fontos alakja volt Telegdi Csanád (1280 k.– 1349), aki az Anjou-kori város egyik legnagyobb alakja volt. Váradon kezdte tanulmányait, majd egyházi pályára lépett és 1295 körül a káptalan sorai közé került, mint éneklőkanonok. A tehetséges, előkelő származású klerikus 1296-ban kezdte el itáliai tanulmányait, kánonjogi doktorátust szerzett, majd visszatérve Váradra, 1299-ben olvasó- kanonok lett. 1322-ben foglalta el az egri püspök széket, nyolc évvel később a pápa I. Károly király ajánlására esztergomi érsekké nevezte ki.
A váradi peregrináció 14. századi továbbfejlődése viszonylag jól bemutatható. A század közepéig előtérben maradt a jogtudomány és jogi oktatás két itáliai fellegvára. 1321 és 1360 között négy váradi vagy utóbb a városban egyházi stallumot kapott peregrinusról biztosan tudjuk, hogy itt folytatták tanulmányaikat. Ebből hárman Bolognában, egy pedig Padovában tanult. Bolognát kereste fel Tamás váradi főesperes 1321-ben, György fia László éneklőkanonok 1345-ben és Gergely éneklőkanonok, későbbi csanádi püspök, aki a doktorátust is megszerezve 1356 előtt érkezett a városba. Padovában 1354-ben kezdte meg kánonjogi tanulmányait Mihály (Michaelis de Zowath) kiskáptalani kanonok. Ezt követően az itáliai egyetemjárás lendülete megtörik, a század végéig már csak két esetről tudunk. Cudar Imre váradi püspök (1374-1376) 1371-ben a szabad művészetek mestereként Padovában tanult kánonjogot, illetve János váradi és boszniai kanonok, aki 1399-től járt szintén ide.
A váradi papi elit itáliai tanulmányai alapján elmondható, hogy a 13. század második felétől a váradi egyháznak fokozatosan jól működő kapcsolatai alakultak ki az itáliai egyetemekkel. Az itt végzett főpapok kiválóan ismerték az egyetemek képzési gyakorlatát, tudományos kínálatát. Az Anjou-kor bihari peregrinusainak száma országosan is kimagasló. Miközben a döntő többségében magyar ajkú váradi peregrinusok lényegében hiányoznak a német,francia vagy angol egyetemekről, Itáliába a 14. században csak Esztergom vármegyéből érkeztek többen mint Biharból. A korszakot ugyanakkor számos hiányosság jellemezte. Az egyetemlátogatás továbbra is csak egyházi személyeket érintett, illetve nem volt folyamatos, vagy tudatosan szervezett. A 13. századból alig találunk diákokat, de 1321 előtt, 1330 és 1341 valamint 1360 és 1381 között is ismeretlen váradi peregrinus. Egyelőre hiányzott a váradi egyház tudatos egyetemre járatása, a származás, a vagyon, az egyéni akarat döntötte el mikor melyik tanulni vágyó fiatal indult útnak, illetve egyetemet végzett klerikus került a váradi egyház kötelékébe.
Az 1350-es évek végétől lezárult a váradi peregrináció első korszaka, fokozatosan megváltoztak az egyetemjárás addigi szokásai, jellege. Az itáliai egyetemek helyét az újonnan alakult közép-európai egyetemek vették át, melyek közül az első 1347-ben alakult meg Prágában, majd ezt követte a krakkói, bécsi, pécsi és óbudai egyetem. Ezek az intézmények közelségük miatt nemcsak könnyebben elérhetőek voltak, de ezáltal olcsóbbá, egyszerűbbé és így folyamatosabbá válhatott látogatásuk.
A kedvezőbb körülmények hatására a század utolsó két évtizedében megugrott az egyetemeket felkeresők száma, szélesedett társadalmi bázisa. Az 1321 és 1400 közé eső időszak 17 ismert peregrinusa közül 13 fő 1381 után került egyetemre. Nagy többségük Bécsbe járt, többek között Lukács (1388), Pál (1389), Domokos (1391) kanonokok illetve Váradi István 1396-ban. Egyetlen prágai ismert, László kanonok, aki 1381-től tanult jogot. Az egyetemi átjárás is gyakoribbá vált: Domokos kanonok bécsi tanulmányai után Padovában szerzett jogi doktorátust, Váradi István pedig Prágában folytatta. Mivel a 13 diák közül csak 8 esetében jelezte bejegyzés a papi hivatalt, 5 esetben csak a nevet, eredetet mutatta, az első világiak, polgári, nemesi családok egyetemjárását is feltételezhetjük. 1386-ban a bécsi egyetemre beiratkozott Szalárdi Móric (Mauricius de Salart) személyében megjelent az első vidéki peregrinus is, akit még 1391-ben Geszti Mihály (Michael de Gezth) követett.
3. Művelődési élet és egyetemjárás a humanizmus korában (1409-1557)
Várad humanista műveltsége
A 15. század elejétől, a protestantizmus térnyeréséig terjedő közel másfél évszázad, Várad számára a középkori városiasodás és egyházi-polgári művelődés fénykorát jelentette. A 12-14. század viszonyaihoz képest, annyi sok finom, de folyamatos eltérés ment végbe, hogy a 16. század elejére egy a korábbitól már sokban eltérő művelődési élet alakult ki. A változások legmeghatározóbb vonása, az egyre több és változatosabb formában jelentkező nyugati kulturális hatások eredményeként megjelenő reneszánsz-humanista szellem térnyerése volt. Várad, a 15. században kivirágzó magyarországi humanista műveltség legkorábban kialakult központja lett, ahol a humanizmus világképe és a reneszánsz stílusa már maradandó nyomokat hagyott oktatásán, tudományos életén, művészetében.
A 15. század során ennek számos feltétele alakult ki ebben a városban: országos mércével mérve is magas intellektuális színvonal, az antik és világi kultúra iránti nyitottság, bőkezű mecenatúra, az ezt biztosító magán- és intézményi vagyonok, szerteágazó és mind elmélyültebb nyugat-európai kulturális-oktatási kapcsolatok, magasan iskolázott, művészet- és tudományt szerető, értő közeg és szakembergárda. Váradon már volt szellemi igény, megrendelő és kivitelező, valamint nem utolsó sorban pénz.
Ugyanakkor tévedés lenne azt hinni, hogy ez a művelődés az itáliai városokéval azonos lett volna. Váradé nyilvánvalóan erőtlenebb és felszínesebb maradt, illetve a polgárság anyagi, kulturális fejlődése ellenére sem lehetett laikus indíttatású. Sokkal inkább egyházi bázisra épült, a püspökség, a korabeli művelt papság és az általuk ide vonzott vagy a város szellemi vérkeringésébe bekötött világi tudósok és tudományosság munkálkodása, szellemi elkötelezettsége nyomán alakult ki. A váradi reneszánsz, már 15. század eleji kezdeteinél, de még inkább későbbi virágzásában elválaszthatatlan volt és maradt az egyház hagyományos, de fokozatosan új szellemi tartalommal telítődött intézményeitől.
A humanista-reneszánsz művelődés váradi fejlődésének íve jól felvázolható. A 14. század végének gótikus, részben már a születő reneszánsz hatása alatt formálódó művelődési korszakát 1400 után már a valódi reneszánsz kezdeteinek a megjelenése követte. A korszakot olyan olasz, dalmát származású püspökök határozták meg, mint Scolari András (Andrea Scolari) (1409–1426), Fráter János (Johannes de Curzola) (1435–1438) és Dominis János (Johannes de Dominis) (1440–1444). Egyházkormányzatuk során először találkozunk a képzett, humanista szellemű, mecénás főpap figurájával. Ők voltak az elsők, akik már tudatos pártfogói voltak a humanista szellemiségnek, az itáliai származású, vagy egyetemeket járt humanista szellemű tanult klerikusok felkarolásának. Jelentős érdemük volt abban, hogy a 15. század első felében itáliai – a kutatások mai állása szerint leginkább firenzei – értelmiségi kolónia szerveződött Váradon, amelynek országos szinten is jelentékeny szerepe lehetett az új szellemiség elterjedésében. Ez a kezdeti, idegen főpapok által megvillantott humanista műveltség a 15. század közepétől, második felétől fejlődésének új szakaszába lépett. Megjelentek az itáliai egyetemeken tanult, vagyis magasan képzett, alapos és elmélyült humanista szellemiséggel rendelkező hazai, magyar anyanyelvű humanisták, elsőként is a Váradhoz ezer szállal kapcsolódó Vitéz János püspök.
Vitéz János püspöki udvara, negyedszázados váradi tevékenysége a honi kultúrtörténet igazi fordulópontját jelentette. Már váradi egyházkormányzatának időszakában is, humanista szellemű mecénásként, egy egész nemzedéket indított el pályáján (Janus Pannonius, Váradi Péter, Várdai István, Garázda Péter, Handó György, Bajomi István stb.). Könyvszeretete, mely a magyar humanizmus első igazi magángyűjteményét hozta létre, a természettudományok iránti érdeklődése, szerteágazó kapcsolatrendszere a század közepén kiemelte Váradot a kor egyházi centrumainak sorából. Humanista hatásokkal ugyanis más egyházközpontok élén állók esetében is találkozunk, ám Vitéz ennél már tovább ment. Az 1440-es évek közepétől megszervezett püspöki udvara magyar földön elsőként, de Európában is még ritka kivételként, az itáliai tudós csoportosulásokkal rokon akadémiai kezdeményezés volt, mely a kor számos neves humanistáját kötötte Váradhoz, vagy vezette a városba (Aeneas Silvio Piccolomini, Johannes Argüropulos, Regiomontanus, Georgius Trapezuntus, Georg Pauerbach, illetve Pietro Paolo Vergerio, Filippo Podokataro, Nicolas Machinensis Szánoki Gergely, Petrus Gallicus, stb.). Tevékenységének elismeréseként Várad a kor szellemi vezéreitől új dicsérő jelzőt kapott: a Körös-parti Athén.
Vitéz csak az első volt a kor magyar anyanyelvű humanista műveltségű váradi főpapjainak sorában. Utódai mint Filipec János (1476-1490), Kálmáncsehi Domokos (1501– 1502), de kivált Szatmári György (1502–1505), Thurzó Zsigmond (1506–1512) és a tragikus sorsú Perényi Ferenc (1512–1526) méltó követőinek bizonyultak. A legtöbben nagyhatalmú főurak voltak, a királyi kancellária Mátyás, majd a Jagellók korában működő európai hírű humanista körnek tagjai (Dunai Tudós Társaság). Vitéz után ők hozták létre Várad második humanista mecénási körét, nagy hatást gyakorolt a korszak magyar művelődésére.
Püspökségük időszaka a váradi reneszánsz-humanista műveltség virágzásának tető- pontját és kiteljesedését jelentette. Mint minden humanista főpap, ők is rajongtak a könyvekért. Nagy példányszámú, változatos tartalmú könyvtárral rendelkeztek, melyeknek néhány példánya (breviáriumok, misszálék, római jogi művek, ősnyomtatványok stb.) fennmaradt, és amelyeket egyszerre rendelhettek itáliai műhelyekben, valamit Mátyás budai és a székeskáptalan váradi scriptoriumában. Könyveiknek egy részét Váradon, váradi püspökségük időszakában szerezhették be, vagy itt őrizhették, bár erről biztosat nem tudunk.
Mecenatúrájuk, illetve a korszak kiszélesedő humanista műveltségének kulturális hatását a váradi kötődésű, indíttatású humanisták hosszú névsora mutatja.
Az országos tekintélyű humanisták mellett, a 16. század elejére a váradi humanista hagyományokhoz a papi hierarchia olyan alsóbb, középső szintjein elhelyezkedő személyek is kapcsolódtak, akik nem futottak be nagy ívű pályát, vagy nem tettek szert tudományos hírnévre. A székes- és társaskáptalanok olyan átlagosabb egyetemi műveltségével rendelkező kanonokjairól és papjairól van szó, mint az 1517-ben említett Johannes Literatus, akik általában nem valamelyik előkelő nemesi családból származtak, hanem alacsonyabb, gyakran helyi, a püspökség területén élő családokból. Általában nem rendelkeztek kiemelkedő vagyonnal, nem bírtak gazdasági-politikai befolyással, és igazán magas egyházi hivatalokat sem kaptak. A legtöbben legfeljebb kanonokok lettek – például Baki Barabás (1507) és Magyi Sebestyén (1516) székeskáptalani kanonokok, vagy Lele Miklós kanonok, egyházjogász 1522-ből, de találunk köztük káptalani jegyzőt (Eperjesi Péter, 1509) sőt egyszerű áldozópapot is (Ferenc pap, 1517). Mivel közéleti szerepük korlátozottabb volt, kevesebbet tudunk róluk, de ezek az elnagyoltabb utalások is felvillantják humanista műveltségüket, és pontosan mutatják, hogy a 16. század elejére ez a műveltség már nemcsak a papi elitet, de annak alsóbb részeit is átitatta. Műveltségük leginkább könyvszeretetükben nyilvánult meg.
Egyes esetekben ismerjük a tulajdonukban lévő kisebb könyv-gyűjteményeknek egy-egy darabját. Ilyen Székely Miklós váradelőhegyi kanonok 1503-tól birtokolt „Bruno episcopus super libros Moysi et Isaiam prophetam” című 14. században Magyarországon (Váradon?) készült kódexe, vagy Haczi (Hatius) Márton kiskáptalani prépost, humanista költő feltehetően már jelentősebb magánkönyvtárának néhány darabja (Ptolemaiosz Geographia című görög nyelvű kéziratának 1454-ben Firenzében készített másolata, Plinius, Arisztotelész, Caludianus és Platon egy-egy műve). Gyűjtéseik szoros kapcsolatban voltak püspökeikkel, akik gyakran mintául szolgáltak számukra. A kanonoki magánkönyvtárak töredékei arról tanúskodnak, hogy a jogi vagy egyházi könyvek – vagyis a gyakorlati célokat szolgáló kiadványok – mellett, a humanista könyvtárakra jellemző módon számos igényes tudományos, sőt szórakoztató mű is megtalálható volt.
A század közepétől a város kulturális jellegének változásai erőteljesen hatottak mind a székeskáptalani, mind pedig a szerzetesrendi oktatásra. Mindezekről bár nagyon kevés adatunk maradt fenn, megérthetjük a változások lényegét. Az egyetemjárás kiszélesedésével, a püspöki mecenatúra erősödésével, valamint a szinte folyamatosan fenntartott humanista szellemű püspöki udvartartás kialakulásával, a 14-15. század fordulóján még javarészt idegen, főleg itáliai származású váradi humanisták helyét magyar nyelvű egyházi értelmiségi, tanári réteg vette át. Ez azt is jelentette, hogy a 15. század folyamán a humanizmus az oktatás terén is tartósan, egyre szerteágazóbban hatott. A székeskáptalan nagyhírű, képzett humanista klerikusai átformálták az oktatás addig javarészt hagyományos skolasztikus szellemét, utat engedve a klasszikus nyelveknek és a természettudományoknak, olyan szellemi óriásokat indítva el, mint Oláh Miklós esztergomi érsek.
Ami a város rendi oktatásának jellegét illeti a korszak egyik legfontosabb eseménye a rendtagok művelésére nagy hangsúlyt fektető domonkosok megtelepedése volt. A rendet 1493-ben Farkas Bálint püspök hívta meg Váradra. Belső életéről, tagjairól, elöljáróiról, könyvtáráról iratanyagának teljes pusztulása miatt szinte semmit sem tudunk, de sok minden kikövetkeztethető. Mivel a szerzetesrendek közül a domonkosok hozták létre a legmagasabb színvonalú kolostori iskolákat, joggal hihető, hogy legkésőbb a 15-16. század fordulójára Váradon is megalakult a rend iskolája (maior schola), amely az egyetemi tanulmányokhoz szükséges előismeretekkel látta el a rend tagjait. Ilyen egyetemet járt váradi domonkosokról több esetben is értesülünk. 1511-ben a perugiai egyetemen tanult, a forrásokban tudós teológusnak említett Tamás (Thomas conventus Varadiensis), valamint az 1512-1513 során a nápolyi egyetemen tanuló hasonló nevű váradi domonkos szerzetes (Thomas de Varadino). A töredékes adatokból is jól látható, hogy a rendház, késői alapítása ellenére, gyorsan fejlődő nagy jelentőségű szerzetesi közössége lehetett a városnak.
A 15. század ágostonos oktatásába Váradi János pályája nyújt némi bepillantást. Johannes Pannonius, olasz nevén Giovanni Unghero, illetve korábban használt neve szerint Váradi János (Johannes de Varadino) a Váradon született korabeli tudós klerikusok egyike volt. Alapműveltségét a város ágostonos iskolájában nyerte, majd 1449 és 1454 között a káptalani iskolában folytatta tanulmányait. A század közepére magas szintet elérő káptalani iskola és könyvtár olyan kiváló képzést biztosított számára, hogy a budai tartományfőnök előtt görög, latin nyelvből és filozófiából több hónapon át tartó vizsgáit sikeresen letette, majd a rend generálisától engedélyt kapott, hogy a firenzei egyetemen folytassa tanulmányait.
Az értékes intézményi (káptalan, szerzetesrendek) és magánkönyvtárak anyagából a 16. század második felére nem sok maradt Váradon. Az elhelyezett püspökök pazar könyvtárukat mindig magukkal vitték, a papság és a szerzetesi közösségek helyzetére pedig rendkívül kedvezőtlenül hatott a reformáció elterjedése, illetve az akkor már fél évezredes katolikus egyházi intézményrendszer összeomlása. Az 1557-es ostromkor Várad templomai, kolostorai kiégtek, az egyházszervezet felszámolása miatt elköltöző papsága pedig magával menekítette könyveit a Felvidékre, ahol az addig egységes állományok tovább aprózódtak, pusztultak. A még itt megmaradt művek és a káptalani levéltár rendkívül értékes anyaga fejedelmi tulajdonba került, de a török hódítás ezeket is nyom nélkül megsemmisítette.
Várad peregrinációja a 15. században
A kor humanistáinak pályája jól mutatja, hogy annak a szellemi körforgásnak melynek főbb állomásait az egyetemi képzés, majd hazatérve az elsajátított humanista szellemiség és látásmód jegyében elkezdett közéleti tevékenység, mecenatúra, oktató munka, illetve mindezek eredményeként egy újabb nemzedék útra bocsátása volt, kulcsfontosságú, meghatározó elemét jelentette a peregrináció. E téren a művelődési élet egészéhez hasonlóan, illetve azzal szoros összefüggésben lényegi változások következtek be. A magyarországihoz hasonlóan az 1400 utáni időszak váradi egyetemjárása a korábbiakhoz képest rendszeresebbé vált, minden addiginál több tanulni vágyót érintett, hatása pedig átfogóbban érvényesült.
Tonk Sándor az erdélyi peregrináció évszázadait feldolgozó kutatásai szerint 1400 és 1520 között Váradról, illetve a püspökség mai Bihar megyét érintő területeiről közel 160 diák kereste fel Európa egyetemeit, ami középkori mércével igen magasnak számít a történeti Magyarországon. Ebből 123-an Váradról, 32-en pedig vidékről érkeztek Európa egyetemeire. Ezek a számok megegyeznek a korabeli erdélyi (Kolozsvár, Temesvár) és szász városok ada- taival (Brassó, Nagyszeben, Segesvár), de a többi püspökség (Csanád, Gyulafehérvár) területéről származó diákok számánál jóval magasabb volt. Fontos jelenség, hogy a székváros mellett immár jelentős számban indultak peregrinusok a vidék urbanizálódó mezővárosaiból.
A peregrináció ritmusa nem volt egyenletes, hullámzása azonos az országos tendenciákkal. A növekedés 1400-1470 között töretlen volt, ha némileg váltakozva is, de folyamatosan nőtt az egyetemre járók száma, 3 főről 17-re. A korszakban 73 peregrinus származott Váradról, vagyis mintegy 60%-a a teljes váradi létszámnak, valamint további 21 diák vidékről indult tanulmányai elkezdésére, ami a váradiakhoz hasonlóan mintegy 55-60%- át teszi ki a vidék korabeli peregrinusainak. Az 1470-es években az addigi kedvező tendencia megfordult, és bár szintén hullámzóan, de az egyetemlátogatók száma folyamatos csökkenni kezdett, Várad esetében 4 fővel, a vidék esetében pedig alig 1-2 fővel az 1500-as években érve el a mélypontot. A korszak utolsó évtizedét ismét jelentősebb emelkedés jellemezte.
A számok változásainak összetett okai vannak. Egyrészt soha nem vonatkoztathatunk el a középkor általános viszonyaitól. A természeti katasztrófák vagy járványos megbetegedések például azonnal visszavetették az utazási kedvet. Ugyanakkor figyelembe kell vennünk a korabeli ország bel- és külpolitikai viszonyait is. Tudjuk, hogy a 15. század közepéig viszonylag járványmentes időszak volt, stabil belpolitikai viszonyok uralkodtak, illetve az 1450-es évekig nem kellett számolni a török fenyegetéssel. A 15. század közepén több kedvezőtlen esemény is bekövetkezett. Egyrészt a törökök átfogó támadást indítottak Magyarország ellen, amelyet ugyan Nándorfehérvárnál sikerült megállítni, ám a táborban kitört pestisjárvány a század addigi legnagyobb megbetegedési hullámát indította el az országban. A törökök a határok mellett az évtized második felében még be-betörtek az ország területére, illetve Mátyás trónra lépéséig állandó belpolitikai zavarok nehezítették az egyetemlátogatások addig gördülékeny folytatását. Országosan ekkor volt az első nagyobb visszaesés, de Várad esetében inkább csak kisebb megingásról beszélhetünk egyelőre. Annál is inkább mivel az 1450-es évek végétől Mátyás hatalmának konszolidálásától stabil politikai viszonyok alakultak ki, jelentős gazdasági fejlődés indult meg, illetve egyre szélesebb körben terjedt el az új humanista szellem, amelynek egyik első és legfontosabb központja épp Várad volt. A körülmények az országoshoz hasonlóan a peregrináció minden addiginál gyorsabb növekedését ígérték, ám mégsem lett így. 1470 és 1480 között a diákok száma drasztikusan csökkent, 17-ről, 11-re, és a korai Mátyás-kor magas számát soha többé nem is érte el. A korabeli ország nyugodt viszonyait ismerve ennek a nagyarányú visszaesésnek elsősorban helyi okai lehettek, mindenekelőtt Várad 1474-ben történt törökök általi feldúlása, és annak az egész évtizedre kiható következményei.
Ahogy a 15. századi város fejlődésének egészére, a peregrinációra is érvényes, hogy a váratlan pusztítás rosszabbkor nem is jöhetett volna. Az egyetemjárás lendülete megtört, és annak ellenére, hogy az 1480-as években még valamennyit emelkedett a külföldre utazó diákok száma, az 1490 utáni rendezetlen viszonyok hatására a száz évvel korábbi szintre esett vissza. Az utolsó évtizedben azonban még így, is a minden korábbinál erősebb humanista szellem hatására ismét 15 peregrinust küldött a város külhonba. Ezt követően az országos méreteket öltő anarchia és a reformáció elterjedése következtében ez a fajta egyetemjárás végleg megszűnt. A török pusztítás láthatóan a vidékre sem maradt hatástalan, mivel az 1470- es években a század egyik leggyengébb eredménye született. Ebben az évtizedben vidékről csak egyetlen peregrinusról tudunk, a Krakkóban tanult Petrus Joannis de Salard-ról, de ő is csak 1480-ban hagyta el az országot.
Nem kétséges a váradiak által is felkeresett európai egyetem közül messze a bécsi és a krakkói universitas volt a legnépszerűbb. Az okok nyilvánvalóak, ezek voltak a legközelebb, vagyis a leg- könnyebben elérhetőek és így a legolcsóbbak is. A középkor viszonyai között azonban még ezek megközelítése is veszélyes és bizonytalan vállalkozásnak számított. A taníttatás rendkívül magas költségei kapcsán pedig elég megemlíteni a váradi egyházmegyéből származó Ábrámfi János későbbi váradi őrkanonok esetét, akit, hogy apja taníttassa, 8000 forintért összes birtokát elzálogosította. Ilyen körülmények között nem véletlen, hogy a legtöbben ösztöndíjasként utazhattak külföldre. Több esetben váradiak voltak a magyar ösztöndíjasok (Bursa Hungarorum) vezetői, azaz szeniorjai. Ugyanakkor az itáliai egyetemek sem tűntek el, sőt a korábbiak mellett megjelent Firenze, Ferrarra, Nápoly és Perugia egyeteme is. E korban Prágában egyetlen diák sem tanult Váradról, de nem vagy csak alig látogatták a váradi peregrinusok a német egyetemeket. A kivételt egyetlen testvérpár (Lucas és Martinus Koppersmet de Waradin, 1454) jelenti nyílván nyelvi, kultúrúlis okok miatt választották a lipcsei egyetemet. A vidéki diákoknál Bécs és Krakkó fölénye még egyértelműbb, esetükben nem is tudunk egyéb egyetem látogatásáról.
Az 1400 és 1520 közötti időszakban a két legnépszerűbb egyetemen Bécsben és Krakkóban összesen 105 váradi peregrinus járt, a korabeli egyetemlátogatók több mint 85%-a. Ennek valamivel több mint fele Krakkóban, ami azt mutatja, hogy szinte egyenlően oszlott meg a két egyetem között a váradiak száma. Ha az arányokban nincs is látványos különbség, az egyes egyetemek felkeresésének ritmusában már nagyobb eltéréseket tapasztalunk. Jól látható, hogy a 14. század végén nagy népszerűségnek örvendő bécsi egyetem még a 15. szá- zad elején is messze látogatottabb volt, mint a krakkói. Ebben lényegi változás az 1450-es évekig nem is volt, ugyanis addig a Bécset látogató váradi egyetemisták száma minden esetben messze meghaladta a Krakkót látogatókét, egyes években 1400 és 1410, illetve 1431 és 1440-ben kizárólag ide érkeztek váradiak. Ugyanez még hangsúlyosabb vidéken, hiszen 1450-ig mind a 7 egyetemet járt bihari diák Bécsben végezte tanulmányait. 1450 után a kép teljesen megváltozott. A Bécset látogató váradi egyetemisták száma visszaesett, egyetlen évtized, az 1510-es évek kivételével a hármat már soha nem haladta meg. Ezzel szemben az 1450-es évektől a Krakkót látogatók száma ugrásszerűen megnőtt és az 1490-es évekig mindig magas számban, 8-10 diákkal voltak jelen. A század közepétől a vidékiek is egyre gyakrabban keresték fel a lengyel egyetemet, elsőként a diószegi Andreas Antony de Dyonzegh esetében tudjuk, hogy 1455-ben Krakkóban tanult. Az 1460-as évektől a krakkói diákok száma már minden esetben vagy meghaladta a bécsiekét, vagy azonos volt vele.
Krakkó népszerűségének oka nem csak közelsége volt, hanem a két egyetemjáró nemzet a magyar és a szász-német közötti különbségek is. A német ajkú városok ugyanis előszeretettel küldték fiaikat az azonos nyelvi-kulturális közeget biztosító bécsi egyetemre, a magyar többségű városok, mint amilyen Várad is volt, inkább Krakkót kedvelték. Mivel az egyetemi anyakönyvek a diák vagy szüleinek foglalkozását csak ritkán jelölte, nem tudjuk, hogy ezek a peregrinusok Várad mely rétegeiből érkeztek. Feltehetően sokan a növekvő polgárság soraiból kerültek ki, mesteremberek, kereskedők fiai lehettek. A vidéki diákok esetén, más területek párhuzamai alapján nem zárhatjuk ki a peregrinusok paraszti származását sem. Mindez azt mutatja, hogy a diákok számának emelkedésével párhuzamosan kiszélesedett a váradi és bihari középkori peregrináció társadalmi bázisa is.
Az elmúlt évek kutatási eredményei alátámasztották a váradi, bihari peregrináció itt felvázolt jellemvonásait, de több ponton árnyalták, finomították is azokat. Mindenekelőtt jelentős számban azonosított új diákokat. A Krakkóban tanuló váradiak száma 58-ról 66-ra, a Bécsben tanulóké pedig 47-ről 61-re nőtt. Ami az utóbbi egyetemet illeti ide a történelmi Bihar vármegye vidéki területeiről 1400 és 1525 már több mint 50 peregrinus érkezett, ebből 37 esik a megye erdélyi területére. A kutatások fontos eredménye, hogy olyan eddig be nem azonosított mezővárosok és falvak is egyetemre járató településekké váltak mint Adorján (2), Ant (1), Bors (1) vagy Püspöki (2). A történelmi vármegye mai Magyarországon található települései között megemlíthetőek Geszt (1), Báránd (1) vagy Told (1) községei. Prága a váradi, bihari családok számára továbbra is idegen maradt (3), akárcsak a távoli francia (1), német vagy angol univerzitások.
A bécsi és krakkói egyetem mellett nem szabad figyelmen kívül hagyni az itáliai egyetemeket sem. Az kétségtelen, hogy Váradról, még inkább Székelyhídról, Gesztről vagy Szalacsról nézve ezek az egyetemek nagyon távolinak és épp ezért elérhetetlennek számítottak. Nem véletlen, hogy vidékről egyetlen diák sem kereste fel őket, de Váradról is mindössze 15-en. Ha megnézzük a névsort, egyértelmű, hogy ezek az egyetemeket kizárólag a váradi szellemi-papi elit kereste fel. Szinte valamennyien nagyhírű humanista, tudós klerikusok voltak, a városi és országos ügyek köz- ismert szereplői. Jellegzetes példák erre az 1447-ben Padovában, majd Ferrárában tanult Várdai István váradi kanonok, későbbi kalocsai érsek, bíboros, főpohárnokmester, vagy az 1465-ben Bolognában tanult Váradi Péter kalocsai érsek, titkos kancellár. Több, a város humanista műveltségének megerősítésében jelentős szerepet játszó váradi főpap is Itáliában végezte tanulmányait, köztük Stolcz Miklós püspök, aki 1471-ben Bolognában járt, valamint több kanonok. Ilyen volt az egyetemi anyakönyvben Johannes de Ungaria-ként bejegyzett János váradi prépost, aki 1463-1466 között Bolognában, majd 1467-1468-ban Padovában tanult, és utolsó évében itt is szerezte meg doktori fokozatát. Megemlíthető még az 1468-ban Padovában végezett Handó Gergely váradi kanonok, az 1497-ben szintén Padovában tanult Somfalvai Miklós kanonok, az 1500-ben Ferrarában doktori fokozatot nyert Váradi János, az 1501-ben Ferrarában végzett Pannoniai, azaz Magyarországi Imre (Emericus Pannonius) kanonok, vagy Fülöp váradi főesperes, aki 1516-ban Bolognában folytatta tanulmányait.
A 15-16. századi egyetemlátogatások összességében azt mutatják, hogy a váradi és bihari peregrináció „tömegei” Krakkó és Bécs, elitje – ide értve a kanonokokat, az előkelő családokból eredő, utóbb sikeres egyházi, közéleti karriert befutó, vagy azt átmenetileg megszakító peregrinusokat, illetve mint láttuk a domonkos és ágostonos szerzeteseket – az itáliai egyetemek felé vette útját. Ez a főbb tendenciákat tekintve igaz, ám számos ellenkező példa is hozható. Tamás váradi vikárius (Thomas vicarii de Baradino) például 1471-ben Bécsben, Gergely kanonok (Georgius de Nyssa canonicus Waradiensis) pedig 1488-ban Krakkóban szerezte jogi képesítését.
Felhasznált irodalom
Monográfiák
Bunyitay Vince: A váradi püspökség története az alapítástól a jelenkorig. Nagyvárad, 1883. Fraknói Vilmos: A hazai és külföldi iskolázás a XVI. században. Atheneum Rt. Budapest, 1873.
Haraszti Szabó Péter – Kelényi Borbála: Magyarországi diákok francia, angol, itáliai és német egyetemeken a középkorban 1100-1526. Közreadja az Eötvös Loránd Tudományegyetem Könyvtára és Levéltára és az MTA ELTE Egyetemtörténeti Kutatócsoport. Budapest, 2019.
Hoffmann Edith: Régi magyar bibliofilek. MTA Művészettörténeti Kutató Intézet. Budapest, 1992.
Jakó Zsigmond: Bihar megye a török pusztítás előtt. Sylvester Nyomda Rt. Budapest, 1940. Köblös József: Az egyházi középréteg Mátyás és a Jagellók korában. MTA Történettudományi Intézet. Budapest, 1994.
Mikonya György: Az európai egyetemek története (1230-1700). ELTE Eötvös kiadó, 2014. Tonk Sándor: Erdélyiek egyetemjárása a középkorban. Kriterion Könyvkiadó. Bukarest, 1979.
Tarnóc Márton: Mátyás király és a magyarországi reneszánsz (1450-1541). Balassi Kiadó. Budapest, 1944.
Tüskés Anna: Magyarországi diákok a bécsi egyetemen 1365 és 1526 körött. ELTE. Budapest, 2008.
Varga Szabolcs – Vértesi Lázár: Egyházi társadalom a magyar királyságban a 16. században. Péc,s 2017.
Veress Endre (szerk.): Olasz egyetemeken járt magyarországi tanulók anyakönyve és iratai 1221-1856. MTA. Budapest, 1941.
Tanulmányok, értekezések
Balogh Jolán: Andrea Scolari váradi püspök mecénási tevékenysége. In: Archeológiai Értesítő. Budapest, 1923-1926.
Bánfi Florio: Ioannes Pannonius – Giovanni Unghero: Váradi János. In: Irodalomtörténeti Közlemények, 1968. 194. szám.
Draskóczy István: Tonk Sándor nyomában: erdélyiek középkori peregrinációja In. Bogdányi Zsolt – Lupescu Makó Mária (szerk.): Peregrináció és erudíció. Tanulmányok Tonk Sándor tiszteletére. Erdélyi Múzeum Egyesület. Kolozsvár, 2020.
Fábián Edit: Várad reneszánsz püspökei és reneszánsz emlékei. In: Hajdú-Bihar Megyei Levéltári Évkönyv, 2004. 30. szám.
Jakó Zsigmond: Iskola és művelődés a középkori Nagyváradon. In: Művelődés. 1977. február. Jakó Zsigmond: Várad helye a középkori könyvtártörténetünkben. In: Irás, könyv, értelmiség, Bukarest, 1976.
Köblös József: A Jagelló-kori egyházi középréteg egyetemjárása. In: Zombori István (szerk.): Az értelmiség Magyarországon a 16-17. században. Szeged, 1988.
Kristóf Ilona: Egy lengyel humanista Magyarországon: az elfeledett Szánoki Gergely. In: Acta Academiae Paedagogicae Agriensis Sectio Historiae XXXIII. 2006.
Kubinyi András: A Jagelló-kori értelmiség. In: Zombori István (szerk.): Az értelmiség Magyarországon a 16-17. században. Szeged, 1988.
Mihalovicsné Lengyel Alojzia: Magyar diákok az olasz egyetemi városokban 1220 és 1864 között In: Neveléstörténet, 2005. évf. 3-4. szám
Mihálykó Ágnes: Magyar diákok Bolognában In: Történelem MA, II. évfolyam 2013.
Prajda Katalin: Andrea Scolari váradi püspök (1409-1426) és firenzeiek a Zsigmond-kori Erdélyben. In: Táguló horizont. Tanulmányok a fiatal művészettörténészek marosvásárhelyi konferenciájának előadásaiból. Marosvásárhely-Kolozsvár, 2013.
Szögi László: A külföldi magyar egyetemjárás a kezdetektől a kiegyezésig In: Educatio. 14. évf. 2005/2. szám
Szögi László: A külföldi egyetemjárás és a magyar értelmiségi szerep kapcsolata In: Valóság, 51. évfolyam, 2008/4. szám
Varga Árpád: A váradi káptalan hiteleshelyi működése. In: Művelődéstörténeti tanulmányok. Bukarest, 1980.
Varga Árpád: Világi papság a középkorban Váradon. I-II rész. In: Partium, 1996. 3. szám. Tonk Sándor: Értelmiségi elit Erdély múltjában In: Korunk, III. évf. 1991. 9. szám.
Zsoldos Attila: Bihar megye korai története. In: Nagyvárad és Bihar a korai középkorban. Tanulmányok Biharország történetéből 1. Varadinum Kulturális Alapítvány. Nagyvárad, 2014.
Kormányos László helytörténész, pedagógus (Nagyvárad, 1975). A BBTE történelem szakán diplomázott, majd szerzett doktori fokozatot (2006). Legismertebb műve: Nagyvárad krónikája (HKE-Holnap-Varadinum, 2019). A Bihar megyei Székelyhídon él.