Pilinszky János Ravensbrücki passiójáról és Kertész Imre Kaddis a meg nem született gyermekért című regényéről[1] –
„Az írás lehetetlensége előtt, mely minden írót megbénít, és a zsidó lét lehetetlensége előtt, mely két évezrede gyötri ezt a népet, az író az írást és a zsidó a túlélést választja.” – írja Vincenzo Vitiello.[2] Ez a megállapítás rávilágít csend és beszédkényszer kapcsolatára: arra, hogy Pilinszky János Ravensbrücki passiójában és Kertész Imre Kaddis a meg nem született gyermekért (a továbbiakban: Kaddis) című regényében miként tematizálódik a csend és az írás mint kényszerhelyzet, mint létezési kényszer, amely egyszersmind túlélést jelent vagy annak a lehetetlenségét, hiszen mindkét alkotásban szorosan összekapcsolódik a szó, az írás és a csend a zsidósággal mint léthelyzettel. A továbbiakban tehát arra keresem a választ, hogy mit jelent ez a létmód a két alkotásban, milyen megértéshorizontok jöhetnek létre a két mű összehasonlító olvasása során, Vitiello szavai ugyanis arra utalnak, hogy eleve meghatározza a műveket a megírás szempontjából is.
A nyelvi jelek a meseszövés különböző módozataival képesek egy téma azonosítására.[3] Pilinszky verse a csend, Kertész regénye a leküzdhetetlen beszédkényszer révén artikulálja ugyanazt a témát, a zsidóságot mint léthelyzetet: ezek által akar megmutatni, elmondani valamit, a nyelv által a nyelven túlit, amely mégiscsak a nyelven keresztül juthat kifejezésre. Erre az elmondásra tett kísérlet mindkét mű anélkül, hogy feloldanák a kimondhatóság-kimondhatatlanság feszültségét.
Pilinszky János Ravensbrücki passiója a csendet tematizálja, a zsidó sors megfellebbezhetetlenségét, a végzet krisztusi fegyelemmel és öntudattal való eltűrését. A költemény címének első szava a fasizmus idején működő német koncentrációs táborok egyikének a neve, míg a második szó a szenvedés latin nyelvű megfelelője, amely a Megváltó, Jézus Krisztus keresztre feszítésének a történetét idézi meg. A cím krisztusivá avatja a 20. századi embert, kiszolgáltatottságából fakadó kínját.
A vers beszélője egy meg nem nevezett egyes szám harmadik személyű őről szól, aki: „Kilép a többiek közűl, / megáll a kockacsendben”. A csend a névtelen 20. századi Krisztus csendje, akinek a szenvedése nem hozhat megváltást, sem megváltódást, tehát értelmetlen. Jelzi ezt a díszlet: „mint vetitett kép hunyorog / rabruha és fegyencfej”. Amiben mégis Krisztusra emlékeztet a többi közül kilépő alak, az a szenvedése, az elhagyatottsága, a magánya és a csendje. Szenvedésének mértéke a csendet a kilépő terévé változtatja, a csend alakot ölt. A bezártság csendje ez, amely nem válhat szóvá soha.
Érdemes megfigyelni a vers képeinek filmszerűségét, amelyet már az első szakasz utolsó két sora is expliciten artikulál: „mint vetitett kép hunyorog / rabruha és fegyencfej”. A második szakasz pedig továbbviszi ezt a filmszerű megjelenítést: „Félelmetesen maga van, / a pórusait látni, / mindene olyan óriás, / mindene oly parányi.” A filmként való megjelenítést jól érzékeltetik a közelségek és a távolságok. Az egyik képen olyan közel van hozzánk, hogy a „pórusait látni”, a másik képen egy totál felvétel parányi részeként bukkan fel: „mindene oly parányi.” A halálraítéltség, a kiszolgáltatottság dermesztő filmfelvétele ez, amelyet egy némafilm kockájaként néz a felvételt készítő (és a befogadó), azaz a csendről szavakkal szóló tanú, aki egyszersmind túlélőnek is tekinthető, azért, mert szólhat, és aki emiatt a létet katarzisként élheti meg. Így válik a vers a létezés és a létezésből fakadó katarzis lenyomatává.
Ezeknek a megállapításoknak a függvényében az utolsó szakasz („És nincs tovább. A többi már, / a többi annyi volt csak, / elfelejtett kiáltani / mielőtt földre roskadt.”) legalább kétféle megközelítést tesz lehetővé. Úgy olvasható, mint a lágerben szenvedő zsidónak a halála bekövetkezte előtt való megszólalás lehetetlensége, és a halál csendje mintegy átszövi a vers egészét. Így a „kockacsend” nem csupán a szenvedés és a halál, hanem a vers terének a csendjévé is válik. Ehhez kapcsolódva jön létre a szakasznak, illetve a vers egészének egy másik jelentésrétege, amely a csend tematizálásával, annak problematikusságával van összefüggésben. Az „elfelejtett kiáltani” sor a csendről szóló költői megnyilatkozás lehetőségére-lehetetlenségére is vonatkozik, hiszen nem mondatik ki semmi – a textus lezárul, ugyanakkor nyitott marad: a földre roskadás pedig a szövegnek a csend megszólaltatására tett kísérlet felfüggesztése is.
Otto Lorenzre hivatkozva Schein Gábor úgy fogalmaz, hogy a csend olyan különleges jel, amely korlátlan jelentéspotenciállal bír, vagyis önmagában nem jelent semmit, és úgy alkotja meg értelmét az olvasó a nyelvi környezet intencióinak elfogadásával, hogy máshol adott információkat aktivizál az értelmezésben. A csend poétikájának interpretációjában azonban – teszi hozzá Schein – „a helyes értelemalkotás előzetes feltétele egyfajta beavatottság”.[4] Ebben az elgondolásban a be nem avatottak számára a csendet, a retorikai ellipszisek, az üres helyek kitöltését a zsidó népről és történelemről való tudásuk teszi megközelíthetővé. A szöveg csendjének szövegen kívüli információkkal, asszociációkkal való interpretációja magában hordozza ugyan annak a veszélyét, hogy az értelmezés vakvágányra fusson, de ha a vers szövegének utasításait követjük, akkor ez a beavatatlanok számára is hozzáférhető (könyv alapú) tudás úgy rendeződik el, hogy relevánssá válhat abban a befogadási kísérletben, amelyben a csend betöltésére való kísérlet történik, olyan értelmezői játék, amely a lehetetlennel próbálkozik – szóra bírni a csendet.
A csend szavak által jelenik meg Pilinszky költeményében, de paradox módon nem szólal meg, nem mondhatja ki önmagát. Lehetőségeket rejt magában: az artikuláció, a kiáltás előttiség állapota, előzménye, a létre nem jövő jelentések tere és ideje, amely körül az értelmezés is dadogássá, toporgássá válik. Valami titoknak kell itt lennie – a zsidó létből fakadó titkoknak, ami természeténél fogva kimondhatatlan, s így megfejthetetlen. „Van titok. Mindig beszélhetünk róla, ez nem elég ahhoz, hogy megszegjük – mondja Derrida. – A végtelenségig beszélhetünk, történeteket mesélhetünk róla, elmondhatunk minden beszélyt, amit felhasznál és minden történetet, amit szétválaszt vagy összefűz. (…) És a titok titok marad, néma, szenvtelen (…), idegen minden történettől. (…) Hallgat, nem azért, hogy tartalékoljon vagy visszafogjon egy beszédet, hanem mert idegen a beszédtől, anélkül, hogy megkülönböztetett szintagmaként kimondhatnánk, »a titok az, ami a beszédben idegen a beszédtől.« Egyébként nélküle semmiféle vita nem nyitható és folytatható. És akár tiszteletben tartják, akár nem, a titok szenvtelenül elérhetetlen távolságban tartózkodik.”[5] A francia gondolkodó rávilágít arra, hogy a titok nem tárhatja fel önmagát, hiszen kimondása a felszámolódását jelentené, csupán róla szóló diskurzusok képződéséről beszélhetünk. A zsidóság mint létezés is ilyen titok, amelyet a Pilinszky-versben a csend poetizál. Kertész Imre Kaddis című regényében ugyanez, a titok kimondhatatlansága beszédkényszert, szakadatlan mondást eredményez.
Míg Pilinszky Ravensbrücki passiója a csendet, addig Kertész Kaddisa az írást állítja a középpontba. A műben az íróság és a zsidóság sajátos ötvözetét kapjuk, amelyben a narrátor mint Auschwitzot megjárt és túlélt zsidó író (B. író és műfordító) íróként az írást választja, mint túlélő zsidó az írás révén a túlélés túlélését. Megszövegezi emlékeit, beszédkényszerrel válaszolva alkotóházi kollégájának: „leküzdhetetlen beszédkényszerrel válaszoltam, amitől mialatt beszéltem, mindvégig undorodtam”.
Az írás, a beszédkényszer traumát feltételez, amely kibillenti az egyént az egyensúlyából. A trauma itt Auschwitz poklának a megjárása és túlélése, illetve a túlélés túlélése. Innen vezethető le a mű központi kérdése: miért nem akar a narrátor-főszereplő gyereket? „A meg nem született gyermek alakja jelképes segédszála az életről, a saját életéről való gondolkodás menetének. Az alkotóházi kérdés, illetve a volt feleség kérdése – akarsz-e gyereket? – arra szolgál, hogy életelvét tisztázza. A világos válasz élete tudatos és tudattalan alakításának, alakulásának rendszerező elveit követeli meg.”[6] A Berkes Erzsébet által említett életelveket úgy tisztázza, hogy életét epikai nyersanyagként próbálja rendszerezni, kicédulázni. Élete tehát fikció a fikcióban: a regény egy másik regényre utalva igyekszik műalkotássá rendezni az elbeszélő-főszereplő életét.
Paradoxon, hogy a szabadságot, a létezést egyedül a munkában, az emlékezés- és beszédkényszerből fakadó mániákus írásban véli megtalálni: „ha írok, emlékezem, emlékeznem kell, bár nem tudom, miért kell emlékeznem, nyilván a tudás miatt, az emlékezés tudás, azért élünk, hogy emlékezzünk a tudásunkra, mert nem feledhetjük, amit tudunk”; „ha nem dolgoznék, léteznék, és ha léteznék, az nem tudom, mire kényszerítene (…), míg dolgozom, vagyok, ha nem dolgoznék, ki tudja, lennék-e”. A Kaddis narrátorának szavai Kertész Imre egyik interjúban adott nyilatkozata felől olvasva talán érthetőbbé válnak, fenntartva azonban azt, hogy Kertész Imre, a szerző nem azonosítható a Kaddis narrátorával: „szenvedélybeteg vagyok, munka-szenvedélybeteg. (…) Dolgoznom kell, írnom kell, hogy a puszta létezésből valahogyan kimentsem magam.”[7]
A túlélés puszta létezésként nem nyújt perspektívákat, csupán műalkotáslétként képzelhető el. A teljes létezés vagy annak illúziója csak alkotás közben, annak folyamatában valósulhat meg, amely az emlékezés alkalma, így a múltról szóló, elfelejteni lehetetlen tudás rendszerezése is. Mi az, ami a múlté? Mi ez a tudás? Auschwitz, amely az írás oka és célja. Oka, mert választ keres valamire, amit túlélőként tud, ki akar mondani, innen a beszédkényszere, de amit mégsem képes artikulálni. Célja a túlélés túlélése, tehát a tisztázás révén a feledés is, és egy imperatívusznak a megfogalmazása: ne akarni gyereket! Egy életelvet kíván ezzel megvalósítani. Hogy miért tartja elképzelhetetlennek az élet továbbadását? Lehetséges válaszok léteznek, de egyértelmű, egyetlen végső válasz nincs.
A Pilinszky-vers felől téve fel a kérdést, talán azért dönt úgy, hogy nem akar gyereket, mert a rabélet ugyan befejeződött a táborban, de a borzalmakat, a szenvedést, a kiszolgáltatottságot nem lehet elfelejteni. Ennek a tudásnak a birtokában a rabéletet folytatja a túlélő a lágerélet után is (ebben a vonatkozásban lásd az író Sorstalanság című regényét is), és úgy gondolja, ezt a tapasztalatot nem szabad továbbadnia a gyermekének. A vers érv arra, hogy miért nem lesz/lehet gyermeke. Ez a döntés tulajdonképpen önfeláldozás, hiszen a gyermek katarzist jelentene, de a könyvben felsorakoztatott érvek mind a gyermek megszületése ellen szólnak: „a te nemlétezésed az én létezésem szükségszerű és gyökeres fölszámolásaként szemlélve.” Ha a gyermek megszületne, akkor megszűnne a narrátor íróként létezni, maga a könyv számolódna fel, hiszen az alapkérdés és az annak alapján kibontakozó életelvek, azok tisztázása okafogyottá válna. A legfőbb érv természetesen a zsidóság, ami egy bizonyos sorsot határoz meg, ami a priori adva van, amin a zsidó, az ember nem változtathat. A gyermek meg nem szület(het)ésének egy másik magyarázata pedig az, amit Kertész Imre a már idézett interjúban fejt ki: „nem született meg a gyermek Auschwitz után, nem született meg a katarzis, nem született meg az, aminek morálisan meg kellett volna születnie a világban.”[8]
Katarzis hiányában a Kaddis születhet meg, megszületése pedig szükségszerűség. A gyászima (kaddis) a magyarázat keresésének alkalma, az írás, a túlélés lehetősége, és paradox módon az írás egyben halált is jelent: „golyóstollammal a síromat ásom” – mondja az elbeszélő-főszereplő. Ha van is magyarázat, hogy miért nem lehet gyereke, a válasz nem kielégítő. Nem tudjuk meg az igazi okot. Az ugyanis a beavatott titka marad, ha arra a részre gondolunk, amelyben Auschwitz létére keresi a magyarázatot, illetve, ha a feleségéhez való viszonyában próbáljuk megérteni a kérdést.
Egy könyvet idéz a narrátor-főszereplő, amely azt állítja, hogy „Auschwitzra nincs magyarázat”. Az elbeszélő ellenérve a következő: „azt magyarázza vele a szerencsétlen szerző, hogy Auschwitzról hallgassunk, hogy Auschwitz nincs, vagyis nem volt, mert csak arra nincs magyarázat, ugye, ami nincs vagy nem volt. Márpedig, mondhattam valószínűleg, Auschwitz volt, azaz van, tehát magyarázat is van rá, magyarázat éppen arra nincs, hogy Auschwitz nem volt, azaz nem lehetne magyarázatot találni rá, hogy Auschwitz ne lett volna, hogy ne jött volna létre, hogy »Auschwitz« nevű tényben a világállapot ne realizálódott volna”. A narrátor mint túlélő miközben magyarázatot keres Auschwitz létére, amely volt mint történelmi tény, és van mint létforma, saját létét, íróságát értelmezi, íróságára is magyarázatot keres. Auschwitz tehát úgy is megközelíthető, mint íróságának és egyben létének szükségszerű velejárója, illetve paradox módon annak ellenkezője, hiszen a gyermek nem akarása a borzalmak továbbadása elleni tiltakozás és az íróságnak mint az auschwitzi léthelyzet hozadékának a megtartására való törekvés is. Ezt a kettőséget, a túlélő titkát nem érti a feleség, akárcsak a befogadó, aki a szavakkal való vívódásával, harcával szembesül. Az elbeszélő nem tud valamit kimondani a szavak által, akárcsak Pilinszky csendje. Talán arról van szó, amit Lévinas így fogalmaz meg: „Az első szó magát a mondást mondja. Mégsem jelöl léteket, nem rögzít témákat, még semmit sem akar azonosítani. (…) Az első szó nem mond el egyebet, mint – minden létet és gondolkodást megelőzően – magát a mondást, amelyben a lét önmagát szemléli és tükrözi”. Mondott és mondás nem válnak egyenlővé, „mert a mondás, miközben önmagát mondja, minden pillanatban széttöri annak definícióját, amit kimond, és szétrobbantja az általa átfogott totalitást.”[9] A mondás nem juthat el a mondottig, az Auschwitz létére adható végső magyarázatig. A tökéletes, végső érveléshez nem lehet eljutni a könyv, a beszédkényszer, az írás által.
A zsidóság, a gyermek vállalhatatlanságának kérdése olyan kontextusban jön létre férfi és nő között, amelyben a férfi sorolja az érveket, a nő pedig ösztönösen ellenkezik. Így inkább monológról van szó, mint dialógusról. Nem azonos, nem lehet azonos a véleményük, mert két különböző generációhoz tartoznak: a férfi (a narrátor) auschwitzi zsidó, a nő viszont nem volt Auschwitzban. A férfi számára a tábori, a lágerélet válik meghatározó élménnyé, ösztönné, ami erősebb, mint a volt feleség gyermek iránti vágya: „ösztöneink ösztöneink ellen működnek, hogy úgyszólván ellenösztöneink működnek ösztöneink helyett.” Ami kialakítja az ellenösztönt, az a zsidó identitás, amelynek összetevői: egy kopasz nő ül a tükör előtt piros pongyolában; a lágerben mindenkinek önmagának kellett megásnia a sírját. Abszurd viszonyok, helyzetek, amelyek szintén elmondanak valamit a zsidóság mibenlétéről, de ezek is csak mondások, a mondandó lényege rejtve marad. A szöveget tagoló-tördelő, visszatérő NEM hangsúlyozódik, amely a katarzisnak, a felszabadulásnak a teljes tagadása, a gyermek nem akarása. Az életre mondott nem egyben az életre, a túlélésre, vagyis az írásra mondott igen és annak kudarca is: „az élet inkább vak, az írás inkább látó törekvés, és így másféle törekvés persze, mint az élet, talán azt törekszik látni, hogy mire törekedik az élet, és ezért, mert nem tehet mást, utánamondja az életnek az életet, ismételgeti az életet, mintha ő, az írás is élet lenne, holott nem az, egészen alapvetően, össze nem mérhetően (…), és így a kudarc, ha írni kezdünk, és az életről kezdünk írni, eleve biztosított.”
A regény szövege tehát mint élet, mint túlélés nem perspektivikus. Úgy értelmezhető, mint az életről szóló írás kudarca. Ha a narrátor-író a puszta lét elől a munkába, az írásba mint lehetséges túlélésbe menekült, azt sejteti, hogy eleve kudarcra ítélt vállalkozásról van szó. A szöveg esendősége ez, amely a sodró beszédben, a közléskényszerben mutatkozik meg, amely – mint az élet utánamondása – eszköz lehet a felismerések sorozatában, de a végső kérdés megválaszolására, valamiféle magyarázatadásra alkalmatlannak bizonyul. Talán nem is a végső kérdés megválaszolása a célja, hiszen a regény szövege megformáltsága révén (is) önmaga töredék voltára hívja fel a figyelmet.
Pilinszky Ravensbrücki passió című verse és Kertész Kaddis című regénye önmagunk tökéletlen voltát tudatosítják bennünk, az olvasás és a megértés töredékességét. Vitiello Edmond Jabés apofatikus teológiáját idézi: „Isten, talán azon akaratának kézzelfogható bizonyítékául, hogy az Ő Neve eltöröltessék, egy üres fehér könyvet bízott a zsidó népre.”[10] Ebben az összefüggésben pedig miként olvashatjuk ezt a fehérséget? A két mű mint töredék segít ebben: segítenek olvasni a „másik könyvet”,[11] a tökéletest, a szavakon keresztül a csendet, hogy megértsünk valamit a zsidó létről, magáról a létezésről anélkül, hogy a teljes titok feltárulna,[12] vagyis: „A totalitás kérdéseket tesz fel, és minden alkalommal a töredék válaszol, a töredék érzi magát kötelesnek a válaszadásra”.[13] Úgy értelmezhetők tehát ezek a művek, mint töredékek, amelyek alapján a befogadó megkísérelheti rekonstruálni a tökéletest, amiként a művek a tökéletesre irányuló allúziók. A rekonstruálás egésze, az egész rekonstruálása azonban nem lehetséges. Akkor lenne lehetséges, ha minden üres helyet be tudnánk tölteni hiánytalanul, ellenben akkor önmaguk funkcióját, játékát szüntetnék meg. Ez a játék, a tökéletes megragadására tehető újabb és újabb kísérletek adják ezeknek a szövegeknek létmódját, interpretációs terét, ezért élnek és hatnak.
[1] Az összehasonlító elemzés alapja: Pilinszky János: Összes versei, Osiris Kiadó, Budapest, 1998; Kertész Imre: Kaddis a meg nem született gyermekért, Magvető Kiadó Budapest, 1990
[2] Ld. Vitiello, Vincenzo: A töredék írása. Ford. Köhler Ágnes. Athaeneum, 1995/4., 205–225.
[3] Vö. Lévinas, Emmanuel: Nyelv és közelség. In: Uő: Nyelv és közelség. Ford. Tarnay László. Tanulmány Kiadó – Jelenkor Kiadó, Pécs, 1997, 113–131., itt: 113.
[4] Vö. Schein Gábor: A csönd poétikája Pilinszky János költészetében. In: Uő: Poétikai kísérlet az Újhold költészetében, Universitas, Budapest, 1998, 211–227., itt: 218.
[5] Derrida, Jacques: Szenvedések. In: Uő: Esszé a névről. Ford. Boros János et alt. Jelenkor Kiadó, Pécs, 1993; 9–51.; itt: 36–37.
[6] Berkes Erzsébet: Az esszészerű lét nyomorúsága. Kertész Imre: Kaddis a meg nem született gyermekért, Mozgó Világ, 1990/11., 65–68., itt: 65
[7] Csáki Judit: Sors és sorstalanság. Beszélgetés Kertész Imrével. Elhangzott a Magyar Rádióban 1991. december 11-én; még in: Kritika, 1992/2., 24–26., itt: 26.
[8] Uo.
[9] Lévinas, 132.
[10] Vitiello idézi Jabés-t, 207.
[11] Uo.
[12] Vö. Rosenzweig, Franz: Az építők. In: Uő: Nem hang és füst. Ford. Tatár György. Holnap Kiadó, 84–107., itt: 86.
[13] Vitiello idézi Jabés-t, 211.
