A Centrul de Interes két kortárs kiállítása Kolozsváron
A XX. századi technológiai fejlődés és a harmadik ipari forradalom, a számítógép-vezérelte automatizált gyártósorok megjelenése oda vezetett, hogy világszerte számos nehézipari csarnokot és hatalmas gyárépületet ürítettek ki. Ezzel párhuzamosan az intenzív urbanizáció és a metropoliszok terjeszkedése miatt az egykor periférián lévő gyártelepek közelebb kerültek a városok főartériájához: ledózerolták, új lakóparkokat építettek helyükre, szerencsésebb esetben ipari műemléknek kiáltották ki, felújították és új funkcionalitással látták el, például luxuslakosztályokat alakítottak ki az egykori ipari fellegvárakban. Szerencsésebb konstelláció alatt nem a profitszerzés volt az új tulajdonosok célja, és alkotóközpontokat, kiállítótereket hoztak létre a hatalmas épületekben – talán ezek közül a legismertebb a Velencei Képzőművészeti Biennálé Arsenale nevű helyszíne, egy XII. században épült hajógyár.
Kolozsvárra is begyűrűzött az irányzat: a helyi önkormányzat parlagon heverő ipari csarnokokat adott át a helyi alkotócsoportoknak: 2009-ben több független művész és társulat költözött be az egykori ecsetgyárba, az itt kialakított terekben műhelyek, kiállítások, bemutatók, fesztiválok leltek otthonra és 10 év alatt felpezsdítették a kortárs művészet iránti érdeklődést. Hasonló szerepet kíván betölteni a Federatia Centrul de Interes nevű csoport, akik az ecsetgyári szövetségből váltak ki, és 2017-ben az egykori Tehnofrig épületét lakták be. Helyi (hazai?) sajátosság, hogy a szocreál betonkockákat nem próbálták kicsinosítani, korszerűsíteni, hanem abban az állapotban használták ki, amelyben átvették, illetve csak a belső kiállítóterek felszerelésére koncentráltak. A felújítás nyilván befektetéssel jár, és mivel a kolozsvári ingatlanok értékei folyamatosan emelkednek, a kortárs művészek közössége nem tudja felvenni a versenyt például az IT-szektorral, ha bérleti díjat kell fizetni az önkormányzatnak, így hosszú távon nem éri meg energiát fektetni a felújításba.
Az ötszintes betonmonstrumban, a Centrul de Interesben – talán Érdeklődési köz(ép)pontnak lehetne lefordítani – novemberben két kortárs alkotó egyéni tárlatát lehetett megtekinteni. Bár nehéz közös vonásokat találni Esterházy Marcell és a neves francia művésznő, ORLAN művei között, a hatalmas térben mégis egybefonódik a két egyéni kiállítás, a két különböző alkotói világ. Talán a legszembetűnőbb egybecsengés a személyesség, de míg Esterházy fehér-feketében, szerény méretű felületeken, minimalista eszközökkel dolgozik és elmélyülésre késztet, ORLAN harsány, színes, grandiózus, a festészet, a film és a kiterjesztett valóság eszközeit kombinálja és nyugtalanító.
Paralell Perception
A kolozsváriak korábban is láthatták Esterházy Marcell műveit a Centrul de Interesben, közös tárlaton. Idén a Bázis csoport szervezte meg Paralell Perception (Párhuzamos észlelés) címmel a Párizsban élő, fotómunkáiról ismert magyar alkotó első romániai egyéni kiállítását.
Esterházy újra meg újra visszatér a családi hagyatékban talált képanyagok és videófelvételek feldolgozásához. A kortárs irodalomban is egyre népszerűbb autofikció irányzatát követve kinagyítja, sokszorozza vagy a címválasztásával egy-egy részletre irányítja a befogadók figyelmét. Történelmi, irodalmi ismeretekre apellál, hogy érthető legyen a főnemesi család egy-egy szereplőjének története és az alkotó által tett kijelentés, a művészi parafrázis, a személyes kontextus. Például a Paralell Perceptionban is bemutatott Black and White című video-loopban egy, a nagyapjáról, Esterházy Mátyásról készült filmfelvétel néhány másodpercét ismétli a végtelenségig, egy vonaton zötykölődő, alvó, majd fejét felemelő férfit, majd lebukó, álomba szenderülő, felébredő és ismét velünk szembenéző szemüveges arcot. Ahhoz, hogy ezeket, egy játékfilmből kiragadott a képsorokat művészi alkotásként lehessen értelmezni, ismernünk kell Esterházy Péter Harmonia Celestis című regényét, amelyben édesapjának állít emléket, és a Javított kiadást, amelyben az idealizált apafigura ügynök-múltját tárja fel. Esterházy Marcell művészi gesztusa sűrítve, szavak nélkül teszi ugyanezt: szembenéz, fejet hajt az író apa és két regényre való életet élt nagyapa előtt, avagy úgy is értelmezhető, hogy beletörődéssel, szégyenkezve lehajtja fejét, miközben a vonat, a történelem, megállás nélkül halad. Pontosabban nem is halad, hiszen ez egy végtelenített pillanat.
Ugyanennyire „megdolgoztatja” a befogadót a Hermes és Erika című alkotás, két egymás mellé helyezett, bekeretezett írógép fotója. Az egyik az ügynök nagyapáé volt, a másik az apáé, a XX. század egyik legnagyobb magyar írójáé. Ugyanazon a felületen van kiállítva a Neon című alkotás is: Esterházy Péter rajza édesapjáról, amit fia, az által, hogy a reklámfények világító neoncsövével „írta” felül, átlényegítette valami más, amiben nem csak felmenői vonásait mutatja meg, hanem személyes viszonyulását is hozzájuk.
Az apa-nagyapa toposz mellett a család két másik tagját és az antiszemitizmust is megidézi a Paralell Percepcion kiállítás anyaga: Walsin áruló (kém) volt, kulcsszerepet játszott a Dreyfus-ügyben – a róla elnevezett alkotásban két, ellentétes irányba örvénylő, tiszti ruhás alak (Walsin?) örvénylik, zászlójukra egy-egy Madonnát tűzve (az egyik felismerhetően Raphael Esterházy Madonnája), és kis kutakodás után kiderül Esterházy Péter írásából (J’accuse), bár a nevüket viseli, nem mondható a főnemesi család tagjának. Az On the same day című alkotáshoz a kiállítás szórólapja szolgáltatja a történelmi hátteret: a két, egyazon napon fotózott lány közül egyiket, Horváth Erzsébetet 1944-ben deportálták roma származása miatt, a másikat, Esterházy Mónikát 1950-ben küldték per nélkül, osztályidegen származása miatt táborba Kistarcsára.
A Paralell Percepcion, a családi szellemi hagyatékhoz kapcsolódó alkotások mellett a történelem más fejezeteit is fellapozza. A plakáton is kiemelt My Name is Nobody korszakok és ideológiák váltását ábrázolja, munkások egyik semmitmondó (konkrétan üres) transzparenst cserélik egy másikra olyan helyszínen és olyan időben, ami akárhol lehetne a XIX. vagy a XX. században (az alkotó egy 1949-es fotóról törölte a feliratok szövegét. A Hands sorozat 20 politikai beszéd gesztusát örökíti meg, a Contact pedig bencés szerzetesek fénymásolt tenyerét helyezi egymás mellé. Személyesebb tónusú a Démonok, amelyben Rorschach-tintafolttesztre emlékeztető sötét (füst)felhők jelennek meg, az Untitled (t-shirt) alkotás pedig ugyanannyira sötét, borús és efemer bekeretezett ruhadarab sóból és porból.
Les Film de Sainte-ORLAN
ORLAN az akcióművészet felől közelít a személyességhez. Esterházy nem látszik alkotásain, míg a francia művésznő minden egyes alkotásán központi figura, minden csak róla, arcáról, testéről szól. Elhíresült performanszában dokumentálta és szemérmetlenül közszemlére bocsátotta például plasztikai műtéteit – ezek közül többet is megidéz kolozsvári kiállításán, a hatalmas, szinte fenyegetően a szemlélő felé dőlő óriásfestményeken. Ezek nem létező filmek gigantikus plakátjai is lehetnének, mindegyiken van egy-két, a filmiparból ismert név, mindegyiken kötelező módon megjelenik az alkotó alteregója és neve, de a címek kitaláltak. A kiállítás kurátorai egyébként forgatókönyvíró pályázatot is hirdettek néhány kiválasztott plakátból, a cím és kép által sugallt tartalomból kiindulva kellett visszakövetkeztetni a cselekményre.
Míg Esterházy esetében autófikcióról, ORLAN esetében autóhagiográfiáról kellene beszélni, hiszen szentnek kiáltotta ki magát, miközben fiktív identitást épít: saját testét, arcát deszakralizálja és formálja át képzőművészeti alkotássá. Az identitás, az önazonosság kérdése egyébként a személyesség és a karnalitás mellett a másik kulcs ORLAN művei felé: maszkokat ölt, létező, archaikus, népi és kultikus maszkoknak kölcsönzi saját vonásait, és nem éri be a festmény, fotó, kollázs, film eszközeivel, mindig a legújabb technológiákat vonja be az alkotófolyamatba, hogy a szemlélő figyelmét önmagára (mint alkotásra) irányítsa. A kolozsvári kiállításon egy kivételével minden teremben vetítés egészítette ki a kiállított képeket (plakátokat), a filmmentes terem azoknak szól, akik mindent az okostelefonjuk szűrőjén keresztül fogadnak be. A kiállításnak ezt a részét egy mobil alkalmazás egészítette ki, a képekre irányított telefonok AI – kiterjesztett valóság – eszközeivel idézték a portrék mellé ORLAN cigánykereket vető, a tanulmányozott képen megjelenő maszkot viselő, virtuális perszónáját. Igazi csemege lenne a digitális bennszülötteknek nevezett generációnak, de a Centrul de Interes lenyűgöző beszámolója az idei kiállítás látogatottságáról sajnos nem tér ki erre a részletre.
