Demény Péter: Zümmög a remény
„A kislány a montemayori Szűzanya tiszta fogadalmi ruhájában, gránátpiros szalaggal, s a láz meg a reménység hevétől áttüzesítve olyan volt, mintha angyal suhant volna a falun át, a déli mennybolt irányába.” Bevallom, Juan Ramón Jiménezről akkor hallottam először, pontosabban akkor rögzült a neve az emlékezetemben, amikor Gheorghe Vințantól megkaptam Összes művei IV. és V. kötetét. Lapozgatni kezdtem, s a fordításon egy olyan költő derengett át, aki mintegy folyamatos adventben él, már ha el lehet képzelni ilyesmit. Talán el lehet, hiszen a fenti bekezdés is valami ilyesmit bizonyít. A passzus különben a Platero meg én című, András László fordította „andalúz elégiából” való, és suhanásában valóban az Adventet őrzi és ígéri.
A költészetben egyébként is ez a legcsodálatosabb talán: hogy miközben megvalósulás, ígéret is ugyanakkor, a konkrétum rögtön köddé lesz, a gomolygásból mindig kiválik valami. Bármit, amibe beleszerettünk, milliószor ismételgethetünk magunkban, meg sohasem fejtjük semmiképp. Ez a kislány is ott is marad a szemünkben, meg át is suhan előttünk, örök megjelenő-örök eltűnő.
„Azon a télen nem akart megjönni a hó, néhány héttel karácsony előtt még feketében, fagyott göröngyöket didergetett a táj. Ebből a sötétségből jött elő az asszony, csecsemő fiát a melléhez szorította. Nem tudni, merről jött, azt sem, mennyi ideje állhatott kinn az ajtó előtt, mert nem kopogott.” Ez a pár mondat már Lázár Ervin egyik legszebb könyvéből, a Csillagmajorból, annak is Az asszony című novellájából való. Magyarázni sem kell, ki ez az asszony, és miért menekül, és miközben feszülten várjuk a történet végét, még meg sem lepődünk rajta. Hogyan végződhetne egy történet a gyermek Megváltóról?!
Talán ez az Advent titka: a kezdet reménye. A felnőttségnek, a végnek joga van rosszul végződni, nem is végződhet másként, noha igaz hitű barátaim bizonyára vitatkoznának ezzel. Vitatkozhatnak is; a kezdeten viszont én sem vitatkozhatom. Nem sok szebb pillanat van az emberiség sötéttel teli történelmében, mint amikor megszületik az, aki elhozza a reményt. És hol születik? Hát nem palotában. Mert a reménynek nem palota kell: nem a gazdagság a lényege. Jászolban születik, szalma és barmok között. Akárhol megcsillan, mert a csillogása nem a pénzé. Nem is a hagyományé, sőt. Minden kisded között egyetlen Megváltó van; minden születés között egyetlen Jézus.
És hogy ez évről évre megismétlődik, az mondhatni az emberiség „reménykezelése”. Minden karácsonykor körülállunk egy képzeletbeli jászolt. Minden születéskor azt reméljük, egy jászolt állunk körül. Nem is születik más, csak Megváltó – hogy ki nő fel, az már más kérdés.
„Majd eljön a karácsony is, a percek / elperegnek, az órák eloldalognak, a napok, / a hetek, a hónapok elhamvadnak: a zöld / levélből piros parázs lesz, őszi máglya, / majd a tél halotti leple beborítja, / és eljön a karácsony, a naptár lapja / közé zárt időzített öröm, az elmúló évet / megáldó, az elszáradt év-anyaméh újszülött / reménye, a hó alól csecsemősírás – / De most még nyár van, tombol, liheg / körülöttem, majd édesen elnyúlik, alig / lélegző boldogságban; tombolok, lihegek / s elnyúlok én is alig lélegezve, csak / a szívem rándul össze, csak a gyomrom / remeg, csak az agyam sajog tompán, / és koccanó foggal, hangtalanul így / fohászkodom: Adj, Uram, időt hitelbe, / majd megadom az örökkévalóságból!” Ez a Csukás István-vers az egyik legnagyobb magyar versek egyike, az adventi versköré is. Mint látható, itt az Advent előtti remény zümmög: az ember azt reméli, van még a nyarából, süt még a nap, mielőtt lehull a hó. „A hó alól csecsemősírás” – ez nem olyan lelkendező remény itt, puszta belátás csupán; a lírai én a tombolásra, lihegésre vágyik, földi boldogságokra és élvezetekre, a fiatalság örömös önáltatására, nem az időzített örömre. Kundera mondja, hogy az Örömódát vigyázzállásban kell végighallgatni, az igazi öröm azonban az, amikor egy Picasso-képen egy férfi dinnyeevés közben „lábát elmondhatatlan örömmel az ég felé löki.”
Az elmondhatatlan örömre éppúgy vágyunk, mint az időzítettre – így van az ember bekapcsolva. Jó lenne, ha az élet abból állna, hogy elmondhatatlan örömünket időzített örömök tagolnák. Ez persze nem így van; mindenesetre az Advent valami olyan várakozás, amely nem kötelező, mégis visszatérő. „Adventi fagyban angyalok” – mondja egy nagy magyar költő kötetének címe, s ebben a szintagmában talán éppen az rejtőzik, amiről olyan nagyon szerettem volna beszélni. Nem az Örömóda, hanem mondjuk Júlia áriája Gounod-tól.
Boka László: Örök advent
„Adventi fagyban angyalok“. E remek, kötetcímmé is emelt Kovács András Ferenc-sor zenéje és képisége elevenedik meg bennem évről évre, amikor a természet levedli végleg őszi színeit, s felkészül valamiféle téli álomra, megújulásra, titokra. Benne az angyalok a természet „fölöttit“ jelzik, pontosabban azt, amiről hajlamosak vagyunk olykor megfeledkezni, azt a teremtett nagy egészet, aminek mindannyian része(se)i vagyunk, lehetünk. Ilyenkor arra is gondolok, hogy az advent az a tél beköszöntét, a fagyok megjelenését is óhatatlanul magában hordozza tájainkon, s ez nincs másképp az adventi ünnepkör legkülönbözőbb irodalmi megjelenítéseiben sem. De vajon milyen lenne, milyen lett volna egy advent irodalmi formája, ereje, ha az nem a „Hargitán“ játszódik, sőt ha nem is itt a Kárpát-medencében, egyáltalán másutt, mint ezen az égövön? E két „fogadott marosvásárhelyi“ szerző megidézett munkái is a telet és a sötétséget, s mégis az abból kiutat jelentő reményt ragadják meg az adventi időben.
Közismert, hogy az advent a karácsonyt megelőző várakozás, a felkészülés időszaka. Maga a latin adventus ugyanakkor nem csupán a várakozásra, hanem már a megérkezésre utal. Várakozás – megérkezés: advent. Most talán többszörösen is hangsúlyos ez a kettősség világszerte, egy elhúzódó járványhelyzetben. Úton vagyunk, s meg szeretnénk érkezni valahova, fénybe, melegbe, biztonságba, egy újabb, igencsak rendhagyó évnek a végén. Hiszen évvége van, ugyanakkor az egyházi év kezdete is. Nem véletlen mindez. Az első a számvetést, az összegezést, a visszatekintést sugallja óhatatlanul, a másik az újrakezdés erejét és reményét jelzi, a fényét végső soron a mindennapok szürkeségén, monotonitásán, harcain és elcsüggedésein túl. A nyúló nappalok bizonyosságát, ha tetszik, a jelen sötétsége fölött. A Krisztus eljövetele, megérkezése előtti időszak és a téli napforduló ideje ráadásul alapvetően kapcsolódott össze ezen az égövön, éghajlati területen. Amikor még Vízkeresztkor kereszteltek, a keresztelésre szóló pár hetes előkészületi idő volt az advent, vagyis az is épp ekkortól, a téli napforduló környékétől indult.
Ma minderről hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Adventről is, angyalokról is. Türelmetlenek vagyunk, várni sem szeretünk, várakozni pláne, felgyorsult világunkban mindent azonnal akarunk. Most épp egy biztos dátumot, amikor vége lesz ennek az egésznek, egy hatásosabb vakcinát, bármit, ami megoldja helyzetünket, hogy élhessük tovább azt az életet, amit megszoktunk, de nem értékeltünk, természetesnek vettük vagy eleve elpazaroltuk, miközben kevéssé figyelünk befelé, önmagunk és létezésünk igazi valójára, értelmére, csodájára, s kevéssé tekintünk az égre. Pedig a várakozásnak áldásokat hozó, türelemre intő elcsendesedése igazi én-idő is lehet. Az Erdélyhez ezer szállal kötődő Jékely Zoltán ezért írhatott A várakozás zsoltára címen verset. „Még sok ilyen órát adjál, Istenem, / hogy várjak, s ők ne jöjjenek, / eső, szél verjen s csontjaimat hideg / járja át – / hadd ismerjem meg a vén Simeon alázatát”. Mert – ahogyan a verszáró sor mondja – „Amíg várok, el nem enyészem.”
A várakozás persze nem mindig virrasztás, és nem is mindig ígér automatikusan célba jutást. Ennek kapcsán írhatott egykor „Karácsonytalan advent”-ről Reményik, éppen Nagyváradon. Egy történelmi kataklizma után, érthető módon, de egyéni sorsát, betegségét is mérlegelve. Nem csupán a be-nem-teljesedettet értve a „karácsonytalan” szó, jelző alatt, hanem a hagyományos téli évszaktól elvonatkoztatott adventet, az örök várakozást is. Ezért is „őszi s tavaszi” adventről írt az enyhülést, gyógyulást keresve. A várakozás sejtelmes, remegő, reményt kereső időszakáról, s ebben a csöndes várakozásban, a ki nem mondott legbensőbb párbeszédről is a transzcendenssel. Bár „tán havasokat, tán tengereket / Mulasztottam miattad” szólította meg magát a várost, melynek falai közt egy új élet ígéretével élt rövid ideig, s bár utóbb belátta, hogy maradt minden a réginek, hisz nem az ő vágyai és tervei kell, hogy beteljesedjenek, mégis akkor, ott – nem utazva, nem mozdulva – „jó volt Messiásra várni”.
Ha fizikailag nem is, belül mindannyian úton vagyunk. „Most járok hóban és halálra váltan, / ám ez számomra boldog kínt terem; / a hófuvásban gyakran hirtelen / csak térdre hullok: Gyermeket találtam!” – ujjong a költő Dsida a hosszú, nehéz utazás végén egyik szép szonettjében (December: A gyermek dicsérete). Advent sötét hajnalain fáradtan, akár öntudatlanul is a jászolból áradó fény felé közeledünk. Csak olykor nem látjuk az úton levésnek a mindennél fontosabb lényegét, áldásait. „Ma még sirunk, / mert a mosolygás nem én vagyok. / Ma még sötét / van, mert nem jöttem világosságnak, / hanem hogy bizonyosságot tegyek a világosságról” – írja Dsida a Közeleg az emberfiában, majd hozzáteszi: „Már közeledik az éj, mely szüli a Hajnalt.” Éjszaka és hajnal, advent és ünnep. Szétválaszthatatlanok. Mondhatná persze komoran, akár Vörösmartyval borongva, hogy „most tél van és csend és hó és halál…” – a magyar irodalom egyik drámai, mégis legszebb sorával, vagy azzal a félelemmel, amivel ő maga is küzdött s együtt élt, hiszen gyermekkorától ismert volt komoly szívbetegsége, mely okán végül 31 esztendő adatott csupán neki e földi létben. És mégsem ezt tette. Pedig ismerte a sötétséget, egyik számomra örök kedvenc mestermunkájától A sötétség verse című költemény komor gondolatától és zseniális költői képétől (a kávéba mártott kristálytiszta kockacukor testébe ivódó, azt lassan legyőző, feloldó sűrű lé metaforájától) végül a hajnalt hozó biztos reményig, sőt bizonyosságig vezetett Dsida útja.
Ahogyan az éjszaka a hajnal születésének, úgy a hosszú tél a megérkező tavasznak is a „szülője”. A halál sem „jelen idő”, nem végső állapot – mondja ezt már a Dsidát is több ízben megidéző Markó Béla, egy újabb „fogadott vásárhelyi”, aki költőelődjét eleve úgy olvassa, mint olyan valakit, aki ugyan nem érhette meg a krisztusi kort sem, mégis jól ismerte a Koponyák Hegyét. Az élet és a halál antinómiáját feloldja hát ő is: nem a szentivánéji varázslat érdekli, nem a zenitjére ért fényünnep, hanem majd a leghosszabb téli éjszaka, a téli napforduló, mert az „sem csak jelen idő”, mondhatni abban van meg igazán az egyre több fénnyel telítődés, a megérkezés ígérete. Amíg készül a nyár, addig van remény, írja Markó a Napforduló soraiban, „utána már csak növekszik az árnyék a fényzuhatagban”. A fény – ezt már én teszem hozzá – meglehet el is vakít bennünket olykor. Télen viszont éppen a külső csend és a sötét rejti magában az újjászületést, a meditatív belső elcsendesülést, a befelé figyelést és a számvetést. A roráték csendjét. Adynál a Sion-hegy alatt maga az Úr is „Rórátéra harangozott”. A protestáns Ady, aki igen jól ismerte a katolikus szertartásrendet, megérezte ezekben az adventi hajnali misékben az „Isten-szagot”.
Amíg az azonnalit, a világit s abban a gyorsan fogyaszthatót, megszerezhetőt követeljük, vagy az út helyett eleve az út végi ajándékokat akarjuk türelmetlenül, addig nem értjük az idő, a várakozás és a saját, belső út lényegét. Azt, amit a 29 esztendős Dsida a legfőbb parancsról, pontosabban annak aktualizált és belsővé tett, interiorizált értelméről a Tízparancsolat című töredékesen fennmaradt verse bevezetőjében fogalmazott meg: „célod, hogy rálelj önmagadra.” A várakozásból így lehet valós megérkezés, s a fényben önmagunkra találás: igazi adventus.
