Tasnádi-Sáhy Péter rovatának vendége Tapasztó Ernő (Aradi Kamaraszínház) és Albu István (Figura Stúdió Színház)
A Trialóg rovat harmadik részében az erdélyi magyar hivatásos színházi világ két különleges intézményének – nem klasszikus karrierívet bejáró – vezetőit faggattam arról, milyen manapság az élet a kőszínházi lét határmezsgyéjének két oldalán.
Tapasztó Ernő, az Aradi Kamaraszínház alapítását megelőzően, szinte kezdetektől, az Új Magyar Szó országos napilap munkatársa volt Bukarestben. Mind a fővárost, mind az újságírást szívből szerette, az ott szerzett tapasztalatoknak, mint mondja, színházi emberként is hasznát veszi, hiszen a szoros határidők és a minőségi elvárások mindkét szakmában fontos kritériumok. Arról nem is beszélve, hogy a sportoldal szerkesztőjeként hivatalból részt vehetett azóta is emlékezetes Bajnokok Ligája mérkőzéseken. Amikor az ÚMSZ-től távozott, Tánczos Barna mellé került tanácsosként, aki abban az időben a Szállításügyi Minisztérium államtitkára volt, amire szintén hasznos tapasztalatként emlékszik, hiszen az államigazgatásba is belekóstolhatott. Mindez idő alatt a színház iránti szerelmét is táplálta, rengeteg előadást nézett Bukarestben és közben csendben érlelte az Aradi Kamaraszínház alapításának gondolatát. A folyamatot aztán csak gyorsította, hogy nagy fia, Péter, nem bírta a főváros poros levegőjét.
Albu István Sepsiszentgyörgyön született, eredetileg történelem-könyvtár szakra iratkozott be a Babeș–Bolyai Tudományegyetemre és csak a – jórészt már otthonról ismert – „rossz társaság” miatt nyergelt át színész szakra egy félév után. Harmadéven vált számára nyilvánvalóvá, hogy nem elég felszabadult a rivaldafényhez, rendezőként Mrożek Mulatságával debütált, az előadást egyetemen kívüli tevékenységként, a kolozsvári Diákművelődési Ház, közismertebb nevén Studház pincéjében próbálta, sokszor az egyetemi órákat hanyagolva, három színész és egy dramaturg barátjával. Az előadás jó pályát futott be, bejárta az erdélyi magyar színházakat és fesztiválokat. Diploma után az egyetemen volt alkalma több előadást rendezni, illetve később a Kolozsvári Állami Magyar Színházban is kapott erre lehetőséget, miközben volt ugyanitt világosító, ügyelő, technikus és rendező-asszisztens olyan nevek mellett, mint Tompa Gábor, Silviu Purcărete, David Zinder, Mihai Măniuțiu, Andrei Șerban, akik mind nagy hatással voltak színházi látásmódjára, ahogy a többi színházi munka egy másfajta, gyakorlati rálátást adott.
Amolyan átvezetésként felvetem, hogy van egy érdekes kapcsolódási pontja jelenlegi színházával, hiszen 1984-ben, a Figura Kísérleti Színház alapításának évében született. „Ez igaz, ennek ellenére szorosabb kapcsolatom a Figurával csak jóval később kezdődött, Czegő Csongor igazgatása alatt hívtak többször rendezni, és nagyon jó viszonyom alakult ki a társulattal. Majd amikor kiderült, hogy Csongor nem folytatja, megkerestek, vállalnám-e az igazgatást. Őszintén szólva először nem akartam, mivel nem volt a fejemben, hogy valaha színházigazgató legyek, az viszont, hogy az addigi munkák során megismert emberekkel folyamatosan együtt dolgozhassak, nagyon vonzott. Az egész stáb művészszemélyzettel, adminisztrációval, takarítónővel együtt összesen harminc fő, máshol színészből van ennyi. Ennyire kis közösség csak akkor tud működni, ha mind-mind jó emberekből áll össze, szóval ez itt egy pici csoda. Emellett a magánéletem is úgy alakult, hogy el kellett jönnöm Kolozsvárról, és – mondjuk egy tengerjáró hajó helyett – ezt választottam.”
Az Aradi Kamaraszínház múltja csak 2007-ig nyúlik vissza, de annál mozgalmasabb éveket tudhat maga mögött. Kellemes képzavarral élve, az alapító szándék nyitott kapukat döngetett: a város önkormányzata, azon belül is Bognár Levente alpolgármester határozottan pártolta a színházalapítást, a támogatást ugyan minisztériumi jóváhagyáshoz kötötték, de azt nem volt nehéz beszerezni, lévén Demeter András akkor is államtitkári posztot töltött be a kulturális tárcánál. Mivel az aradi hivatásos magyar társulatot 1953-ban Temesvárra költöztették, és az aradi magyar közösség évtizedekre saját társulat nélkül maradt, az Aradi Kamaraszínház alapítói komoly űr betöltésére vállalkoztak, jóllehet nem (kizárólag) a város nagy múltú polgári színházi hagyományát kívánták ápolni: „Kezdetben viszolyogtam a polgári színházeszménytől, mint minden fiatal alkotót, engem is kizárólag az új formák érdekeltek. Ma már azt mondom, az tud rendezni, aki egy klasszikus előadást is tisztességesen fel tud tenni a színpadra, persze azt ezzel együtt sem állítom, hogy a formabontó hév lecsillapodott volna bennem” – vallja Tapasztó Ernő.
„Kezdetektől az volt a terv, hogy saját előadásainkkal nem kötünk kompromisszumot. Szerencsére már az első kísérlet jól sült el, Harsányi Attilával megcsináltuk a Rudolf Hess tízparancsolatát, ami elég hamar jegyzett előadás lett, több fesztiválon díjazták, jó belépőnek bizonyult mind a szakma, mind a közönség felé. Hiszen ők is érzékelték, hogy itt valami fontos történik, azóta is követik és elfogadják a törekvéseinket. Viszont azt is tudtuk, hogy kizárólag a saját agymenésünket mégsem tolhatjuk le folyamatosan a polgári közönség torkán, ezért kezdetektől fogva az volt a terv, hogy félig befogadószínházként, a meghívott előadásokkal szélesebb közönségréteg igényeit célozzuk, változatos, minőségi programmal.”
Míg Aradon a jól megválasztott működési modell és a kezdeti politikai akarat – az elfogadottság szempontjából – viszonylag nyugodt működési körülményeket teremtett, Gyergyószentmiklóson a színház és a város viszonya Albu István kinevezésekor sem volt mentes a feszültségektől:
„Gyergyószentmiklóson időről-időre előtör valamiféle színházellenesség, amit a helyi politikum egy része is szeret felfűteni. Amikor 2016 decemberében idekerültem, a város költségvetését nem akarták megszavazni egyesek, a Figura – a színház szempontjából nézve egyáltalán nem túl bőséges – költségvetése miatt. Aztán szintén a politikum szólt közbe, magasabb szintről és simította el az ügyet. Azóta változott a helyzet, vannak barátaink, és a járvány előtt a nézőszám is szépen kúszott fölfelé, sok új arc jelent meg a színházban. Új arculatot építettünk, de nem csak ennek tudom be a pozitív változásokat, inkább sok szerencsés körülmény eredőjeként alakult így.
Többször az is előkerül a közbeszédben, hogy a gyergyói embereknek más kell, mint amit a Figura kínál, de a helyzet az, hogy a Zűrzavaros éccaka c. előadásunk sokkal több nézőt vonzott, mint a Hahota vendégszereplése, szóval ez nem igaz, illetve az ilyen kijelentések a város lakóinak burkolt lenézéséből fakadnak. Persze most ez nálunk csak elmélet, mivel nagyon alacsony errefelé az átoltottság, szóval a jövő teljesen bizonytalan.”
Mivel, mint a felvezetőben is írtam, két különleges intézmény vezetőjét faggattam, megpróbáltam mindegyiküktől valamiféle meghatározást kérni az általuk vezetett színházak művészi tevékenységére vonatkozóan.
A Figura Stúdió Színház esetében a jelző már adott, hiszen az alapító okirat szerint ez az erdélyi magyar színházi szcéna egyetlen kísérleti színháza, bár ez a megnevezés napjainkban Albu István szerint inkább korlát, mint kapaszkodó: „Egyértelműnek tűnik, legalábbis innen visszatekintve, hogy Grotowski idejében, vagy éppen a Figura alapításakor a kísérleti színház pontosan mit jelentett, de hogy ma mit jelent, sokkal nehezebb megmondani, mindig bajban vagyok, amikor ez szóba kerül. Az alapításkor ez a jelző fontos volt, ma viszont a Figura mégiscsak egy repertoárszínház, még bérletet is hirdetünk, jóllehet csak fiataloknak. Az alapvetés, hogy az ember minden próbafolyamattal valami újat, érvényeset keres, ami értéket képvisel, de ehhez nem kell jelző. Nekem bőven elég annyi: színház. Az ember is csak ember.”
Tapasztó Ernőtől könnyen kaptam választ a felvetésre, hiszen a kompromisszummentes saját projektek kirajzolta színháznak szerencsére már jelzője is akad: „Nem is mi fogalmaztuk meg, hogy mi ez, amit csinálunk, hanem a Bethlen Téri Színházban hallottam vendégjáték után kritikusoktól. Azt mondták, hogy ez minimál-szürreál élvezeti színház. Annyira élvezzük, amit csinálunk, hogy ez az érzés átragad a nézőre is. Egyébként hasonló visszajelzést kaptunk a Gdanski Shakespeare Fesztiválon a Rosencrantz és Guildenstern halott után. Azt mondta egy kritikus, elkezdte nézni, rájött, hogy ennek az előadásnak bizony se füle, se farka, aztán belelazult és azonnal elkezdte érteni, hogy mit is akarunk ezzel az egésszel.”
A két intézményben közös, hogy az egyik esetben állandó, a másik esetében változékonyabb társulat kevés tagot számlál, ami hatással van a működésre is, például sokkal kevésbé szerveződik hierarchikusan az élet, mint egy átlagos kőszínházban. Aradon a repertoárra kerülő előadások kiválasztása sem kizárólag igazgatói hatáskör: „Nagyon sok darabot olvasok, aztán jövök javaslatokkal, Harsányi Attilával legalábbis mindig így működik. Aztán Attila azt mondja valamelyikre, hogy csináljuk meg, erre én elkezdek valamiféle koncepciót felvázolni. Ezeknek a munkafolyamatoknak egy része elakad, mert Harsányi egy adott ponton azt mondja, mégse, és akkor kezdődik előröl, míg el nem jutunk valamelyiknél odáig, hogy nekiállunk. Általánosságban is nagyon fontos szempont nálam, hogy az adott színésznek, akivel dolgozni lehet, mire van szüksége. Azért erősek az előadásaink, mert a játszó színészek bármelyike képes lenne elvinni a hátán akár egyedül is. Mindegyik mindig úgy próbál és játszik, mintha az élete függene tőle. Én igazából játékmester vagyok mellettük, aki lefekteti a szigorú játékszabályokat, a keretet, aztán egy idő után elengedi a gyeplőt és hagyja őket dolgozni.”
A Figuránál, bár szintén kevesen vannak, lényegi különbség, hogy a társulat állandó, szerződött tagokkal működik, ami a bensőséges, közösségi működés lehetősége mellett rejt magában buktatókat is: „Az nagy előny, hogy a színház ügyeit közvetlenül meg tudjuk beszélni, nem úgy megy, mint egy nagy gépezetben. Viszont korlátokat is jelent, hiszen a repertoár kialakításában kötöttség, hogy kis szereposztással színpadra lehessen vinni az adott anyagot, továbbá korosztályban és a nemek arányában is megfelelő legyen. Viszont az is igaz, hogy nálunk nagyjából mindig mindenki dolgozik és mindenben benne van, vagy ha ki is marad, akkor az rotációs alapon, szándékosan történik, tehát színész nem ül kispadon.”
A két intézmény életében szintén közös pont, a források szűkössége, hiába az önkormányzati támogatás, a produkciós költséget mindkét színházban plusz források bevonásával kell előteremteni, bár az Aradi Kamaraszínház esetében ennek nem csak objektív okai vannak.
„Amíg a bábszínházzal voltunk szoros együttműködésben, a helyzet kifejezetten kellemes volt, aztán egyesítették az intézményeket anyagi okokra hivatkozva, miközben nekünk és a bábszínháznak is a költségvetés több mint felét a saját bevételek biztosították, ami kiemelkedően jó arány. Hivatalosan az önkormányzattól kapott támogatásokat fordíthatnánk saját produkciókra is, de a pénz a román színházon keresztül érkezik, ahol az igazgató csak a meghívott előadások finanszírozását hajlandó aláírni, tehát a saját projektekre kizárólag magunknak kell előteremteni a pénzt.”
Ennek forrását a magyarországi támogatások jelentik, melyek nem egy szakmán belüli vitának adtak már alapot a kikerülhetetlennek tűnő politikai dimenzió okán.
„Mi abban a speciális helyzetben vagyunk, hogy az Aradi Kamaraszínház nagyon sok magyarországi színészt, alkotót foglalkoztat, illetve sok a magyarországi szereplésünk is, szóval mi a magyar adófizetők pénzéből elég sokat visszajuttatunk. Úgy érzem, hogy több színház, amely szintén kap tetemes támogatást, ezt egy picit szégyelli vagy titkolja, pedig simán meg is lehetne köszönni. Mert ez egy gesztus, ami nem magától értetődő. Ennek elismerésétől még nem leszek semmiféle rendszernek a katonája, csak végezni szeretném a munkámat, és hálás vagyok, ha ebben segítenek. Mi a magyarországi támogatás nélkül lehúzhatnánk a rolót. És akkor az egyéb pályázati lehetőségekről nem is beszéltem, hiszen sok színház, köztük mi is, hozzáfér olyan pár millió forintokhoz, amik akár egy kisebb előadás produkciós költségeit is fedezhetik. Ezzel szemben Romániában nincs tisztességes pályázati rendszer, nagyon kevés a plusz forrás, nincs is igazán hova fordulni annak, aki hozzánk hasonlóan egyesületként működik. Nekünk a magyarországi támogatás létkérdés.”
A romániai pluszforrások szűkösségéről és a magyarországi támogatás hasznáról Albu István a fentiekkel egybecsengően beszél:
„Az önkormányzattól érkező támogatás a fizetésekre, illetve a fenntartási költségek nagyjából felére elegendő. A Kollokviumot tudjuk romániai forrásokból finanszírozni, az ezen felüli források viszont javarészt Magyarországról érkeznek. Több olyan fontos munkakör is van, amelyek fenntartását a magyarországi kormánytámogatás teszi lehetővé, és még így sincs kellékes, fodrász, öltöztető, ami egy kőszínházban természetes lenne, pedig bemutatók, illetve előadások számában nem maradunk el nagyban más erdélyi kőszínházaktól.”
A turnék és fesztiválmeghívások mind Aradon, mind Gyergyószentmiklóson kiemelten fontos részét képezik a színházak életének: „Belém apám erős versenyszellemet nevelt. Vannak barátságos mérkőzések és vannak a tétmeccsek, utóbbin mindig sokkal jobb a hangulat. Ahogy a sportoló, a színész is kap ilyenkor egy adrenalin löketet, ezért mindig várja a következő kihívást. Nagyon különleges élmény szinte minden hónapban más és más helyszínen tétmeccseket játszani.
Persze ebbe a körforgásba belekerülni nagyon kemény munka, és vannak olyan körök is, ahova látod, hogy akkor sem tudsz bejutni. A nemzetközi színtér megint egy másik ügy. Pont a pandémia előtt keveredtünk be a Shakespeare színházak nemzetközi körforgásába remek fesztiválmeghívásokkal, aztán ez a járvány miatt kicsit megakadt, reméljük legkésőbb 2023-ban folytatjuk, ahol abbahagytuk. Ott viszont nem lehet hibázni, egy bukással kiírod magad, de megéri a kockázat, illetve az ottani szakmai beszélgetésekből végtelenül sokat lehet tanulni” – mondja Tapasztó Ernő. Albu István szavai alapján a saját szűk közegen túli szélesebb nyilvánosság keresése a Figuránál is lényeges motiváció:
„Eleve egy kisvárosban vagyunk, ahol a potenciális nézők száma alacsony, így egy előadás hamar kifulladna, ha csak otthon játszanánk. Ez is az oka annak, hogy minden projektet legalább két évig tartunk műsoron, hogy a vendégjátékokkal kijöjjön egy tisztességes előadásszám. Van olyan előadás, ami majd öt éve megy, mert még mindig van rá igény. Szintén a kisvárosi létből eredően fontos számunkra, hogy megmutassuk a világnak mit is csinálunk, ezért éri meg ennyi energiát fektetnünk a sok kiszállásba, fesztiválszereplésbe. Az én igazgatásomat megelőzően is építgetett kapcsolatrendszert folyamatosan fejleszteni kell, illetve a társulatban is egyre több a családos ember, ami miatt kicsit nehezebb mozdulni, de a Figurához ez a sok kiszállás hozzátartozik. Persze a világjárvánnyal a sok utazással járó életforma is borult, néha úgy érzem, ezután egészen másképpen kell majd színházról gondolkodni.”
