„Az Igazságot vagy az én igazságomat? Az én igazságomat. És ha az nem Igazság? Akkor tévedést, de az enyémet.” (Kertész Imre: Gályanapló) „ISZMÉNÉ: Te mernéd eltemetni őt, akit tilos?” (Szophoklész: Antigoné)
Thébában nem képezte vita tárgyát, hogy az Alvilághoz való jog a temetetteké. Míg Eteoklészt „az alvilágiak közt várja tisztelet”, addig a veszett ügyért életével fizető Polüneikész elhantolását királyi parancs tiltja. S mióta Kreón kiadta végzetes tilalmát, azóta halljuk újra és újra visszhangozni Antigoné panaszát. Nem kérdés, hogy a sorpárbajok zajában mely hangot érezzük magunkénak inkább: a Kreónét vagy az Antigonéét.
A halottat holtában is tisztelni kell, sőt, csak akkor illeti igazán tisztelet. A halál állapota elsősorban nem sajnálat után kiált. A halott sajnálata, önmagunk sajnálata. A halált, mint az önmagában létező halált tisztelet illeti, ahogy az életet, mint az önmagában létező életét is. Antigoné pontosan tudja az istenek parancsát, tudja az íratlan szabályokat, s e tudomány birtokában száll szembe a királyi paranccsal. Mielőtt azonban testvérének utat engedne a békés Alvilágba, elkerülhetetlenül szembesülnie kell a szörnyű valósággal, melyet elfogadni, sőt, kimondani is kénytelen: Polüneikész halott. Nem tudjuk, hogy történik ez. Fölé hajol? Megérinti az Eteoklész ütötte végzetes sebet? A halott bőr hidegét saját bőrén érzi? A férfiajak halott kékjét pillantja meg? Egy biztos: megbizonyosodik a halálról, kimondja a keserű tényt, majd cselekszik. Mert a holtakat el kell temetni. Az élők adósságát törleszti a holtakkal szemben, hisz ennyivel minden élő tartozik minden egykor élt ma már élettelennek: kihirdeti a halál tényét, s megadja a végtisztességet, hogy az élet, ezután a mindig szokatlan, pillanatnyi kényszerszünet után – mély lélegzet, friss lendület – folytatódni tudjon.
Albrecht von Haller a 18. század fiaként, Bern szülötteként és a modern kísérleti fiziológia megalapítójaként felismerte: ha tetemekből készített vizes kivonatot állatokba fecskendez, azok csakhamar belepusztulnak a mérgezésbe. Ma már tudjuk, hullaméreg nem létezik, de a halottak mégis mérgezők. A titok a lebomlás során keletkező lúgos hatású anyagokban, mérgekben és toxinokban keresendő. Kevesen tudják ugyanakkor, hogy ezek a mérgek csak akkor hatnak, ha nagy mennyiségben elfogyasztjuk őket. Testnyílásokon, sebeken keresztül az emberi szervezetbe szivárogva nem okoznak végzetes mérgezést. Fogyasztani kell a holt anyagból, hogy magunk is holt anyaggá váljunk.
Nem tudni, az intézményesült erdélyi magyar színjátszás mikor került a klinikai halál állapotába, vagy mikor lett a Brook-i értelemben vett „holt színház” állatorvosi lova. Egyet tudunk: tetemét fogyasztva a hullamérgezés kockázatát vállaljuk. Az intézményesült erdélyi magyar színjátszás halott. Mernénk-e eltemetni őt – kérdezhetjük Iszméné szavaival, de kérdésfelvetésünk sokkalta inkább így helyénvaló: mernénk-e egyáltalán megállapítani a halál tényét, mernénk-e felfejteni a halál okát?
Az intézményesült erdélyi magyar színjátszás halott, s az időről-időre felvillanó üdítő életkísérletek és tehetséges megnyilvánulások csak erősítik a szabályt, midőn a halott színház rengetegében kínálnak pillanatnyi, ám rendszerint hamisnak bizonyuló reményt. Az intézményesült erdélyi magyar színjátszás halott, s itt elsősorban a rendszerről, nem azt alkotókról beszélek. Mert a rendszer – a maga toxikus hagyományaival – önálló életre kelt: nincs arca, de vannak tettei. Érdemei nem őt illetik, hanem a keretei közt fogva tartott százakat. Az intézményesült erdélyi magyar színjátszás horizontján itt-ott felsejlő siker nem a struktúráé, a struktúra (miként más kontextusban a kapitalizmus) csak betölti a horizontot, hogy arc nélkül, egy konkrét agresszor megnevezése nélkül határozza meg végzetesen színházi kultúránkat. Nem az erdélyi magyar színházi alkotó halott. A struktúra halott, s halálra ítéli alkotóját, s a kultúrát, mely körbe fonja. Mi pedig gyávaságból, vagy mert egzisztenciák függnek tőle, vagy mert önnön magyarságunk megkérdőjelezését kockáztatjuk, ha intézményrendszerünk önmagában lévő értékét vitatjuk, estéről-estére újabb darabot kanyarintunk le a holt anyagból, hogy azt jóízűen vagy ímmel-ámmal elfogyasszuk.
Az elnyomás éveiben a színház egyszerre valós és illuzórikus szabadságot jelentett. Vannak, akik erre még emlékeznek. Ők őrzik az erdélyi magyar színjátszás utolsó nagy pillanatának emlékképeit. Ám a diktatúra díszletei leomlottak, maguk alá temetve az intézményesült erdélyi magyar színjátszást, mely elveszítve kapcsolatát közösségével, halott anyaggá, nemzetpolitikai szükségszerűséggé, az identitásmegőrzés eszközévé vált – az identitás újra definiálásának eszköze helyett. Az intézményesült erdélyi magyar színjátszás a kultúra „fagyott állapotába” került, s nem része többé annak a kornak, melyben nézői kemény munkával fenntartják. (Mert ne feledjük: a színházért nem a méltánytalanul alacsony jegyárakkal fizetünk, hanem befizetett adólejeinkkel, melyek egy súlyosan pazarló struktúra fenntartásának érdekében tűnnek el a bürokrácia korrupt labirintusában. Hogy miért? Mert az intézményesült erdélyi magyar színjátszás önmagában érték – gondolják sokan.)
Hányszor éreztük már egy-egy színházi estén, hogy amit látunk, csak silány illusztrációja egy elképzelt világnak? Hányszor untuk azt, ami szerencsésebb történelmi korokban vitára kellett volna sarkaljon bennünket? Hányszor mondtuk ki a „Milyen volt?” kérdésre felelve, hogy „Nézhető.” vagy „Egynek elment.”. Mára teljességgel sikerült interiorizálnunk a gondolatot, miszerint a színházi előadás nem kell szükségszerűen felkavarjon, lemondtunk a katarzis igényéről is, megelégszünk azzal, ha nyomokban szórakoztat, ha nem bánt nagyon, ha valamilyen, ha egyszer nézhető. E toxikus megelégedés miatt mi, nézők, nem vagyunk okolhatók. Ezek a hullamérgezés egyértelmű tünetei.
A színház elsődleges eszköze a jelenvaló pillanat. (Brook épp ezért nevezi önromboló művészeti formának.) A mi színházi struktúránk azonban mindegyre elszakad jelenétől, (félelemből vagy tehetségtelenségből) lemond a körülötte egyre nagyobb robajjal zajló világ elemzéséről, kiszorítja a párbeszédből nézőjét, csodálatot és halk befogadást követel, legtöbbször halott szerzők halott szövegtestét mozgatja estéről-estére, s hogy ezt megteheti, annak az ellenállás teljes hiánya az oka. Ha a színház tükröt tart önnön jelenének, akkor kijelenthetjük: olyan a színházi kultúránk, mint amilyen kultúrát az tükrözni képes. Ellenállás nélküli, feltűnést és vitát kerülő, az őszinte kérdezés és szembenézés radikális gesztusától tartózkodó kultúrát tükröz erdélyi magyar színházi struktúránk, s mert ezt tükrözi, ugyanezt szórja vissza ránk – végtelenítve a hullamérgezés folyamatát. Te mernéd eltemetni őt, akit tilos?
Színházba járni vidékeinken elsősorban társadalmi, nem pedig kulturális tett, s mert a színházi előadás csak a legritkább esetben zavarja meg a köz nyugalmát, képes betölteni társadalmi funkcióját, melynek köszönhetően széleskörű támogatottságnak, elismerésnek örvend. De ne vitassuk el: az együtt töltött idő, a találkozás öröme fontos, miként örömmel töltheti el nézőjét egy jó alakítás, egy tehetségesebb megszólalás. Továbbá (rövid távon, nem számolva a hosszútávú következményekkel: a hullamérgezéssel) még mindig a legkisebb rossz egy közepesen jó Csehov vagy Shakespeare-előadást megtekinteni. Amikor ez történik, a struktúra történik meg velünk, és rajtunk ez az új típusú kulturális jelenség teljesedik ki, melyet nevezzünk ezentúl így: közszolgálati színműjátszás.
Félreértés ne essék: a köz szolgálata fontos feladat, de legalább ennyire fontos különválasztanunk a holt anyagot az élőtől, a kockázatot nem vállaló közszolgálati színműjátszást a szabad és kockázatot vállaló színművészettől. Ha e különbségtételre képesek vagyunk, nagy lépést tettünk a tisztánlátás irányába. A halott struktúra nem vállal kockázatot, noha – az állami dotáció révén – az egyetlen fórum, melynek valódi lehetősége lenne rá. A mi színházi struktúránk szolgál, s e szolgálatban elveszti minden méltóságát. A struktúrába beilleszkedő – a közszolgálatiság szellemében – rendre megköthetetlen kompromisszumokra kényszerül. A struktúra rendszerint felfalja, megnyomorítja vagy kiégeti a vele szövetségre lépőt. A mi struktúránkban dolgozni kényszerült alkotó közszolgálati alkotóvá válik, s ezért őt nem megvetés, nem sajnálat illeti, hanem nyitottság a vele való, struktúrán kívüli munkára. Mert a struktúrán belül létező alkotó lehet nagy művész, pillanatnyi alkotása lehet szabad és kiváló, mégis mindannyiójukat összekötni a fokozott munkavágyból adódó extrém kompromisszumkészség, s legyen bármilyen kimagasló pillanatnyi alkotása, azt az egybefüggő struktúra egységes színvonala hatja át és gyilkos kontextusba helyezi: eltűnik az intézményesült erdélyi magyar színjátszás egyforma arctalanságában.
A megöröklött intézményi hálót cél, módszer és iskola hiányában halálra ítéltük, s abszurd módon e halált hazudjuk életnek, s ezt a hazug életet (létet) tartjuk önmagában való értéknek. A megoldás? Adjuk vissza erdélyi magyar színházainkat a valóságnak, legyen a jelen, legyen a vita és legyen az ellentétes vélemények terepe! Váljanak nyitottá intézményeink, s mindenki alkossa meg a maga Genti Manifesztumát! Vegyük komolyan saját kultúránkat, ne mutassunk engedékenységet a minőséget tekintve, ne az úgynevezett megmaradás szolgálólányai legyenek intézményeink, hanem a szabad gondolat műhelyei, melyeket folyamatos, megalapozott kritikával látogassunk. Legyünk könyörtelenek művészeti intézményeinkkel, mert ha nem tesszük, ők válnak könyörtelenné – kárunkra.
Talán még értjük, nem csak halljuk Antigonét. Talán még nem késő, hogy a közszolgálati színműjátszást felváltsa az „élő színház”. Talán még van annyi időnk, hogy megállapítsuk a struktúra halálának tényét és elföldeljük a holtakat, hogy ezzel újrakezdjük a visszanyert életet. Ha nem tesszük, a hullamérgezés visszafordíthatatlan következményeivel kell számolnunk: egy zsúfolásig telt színházterem kényelmes érdektelenségében ér utol a végzet.
