A 2021-es esztendő fontos változásokat hozott a Bihar megyei kulturális élet, így a nagyváradi múzeumi hálózat számára is. A gazdaságosság jegyében történő leépítéseket folytatva, ugyanakkor a Nagyváradi Városi Múzeum dolgozói által írt, az intézményvezetés szakmaiságát és transzparenciáját bíráló, az év elején közzétett nyílt levéltől (vélhetően) nem függetlenül, 2021 áprilisában megyei tanácsi határozattal összevonták a Körösvidéki Múzeumot és a városi Múzeum Nagyváradi Várban található filiáléját. A tisztavirág életű Nagyváradi Városi Múzeum tehát megszűnt, a hozzá tartozó további filiálék pedig – az EU-s rekonstrukciós pályázatok határidejének lejártáig – a Bihar Megyei Műemlékvédő Alapítvány adminisztrációjába kerülnek.
A cikk címe következésképpen máris javításra szorul: a 2021 októberében felavatott Szabadkőművesség Temploma ugyanis kiállítóhely, illetve turisztikai látványosság, nem pedig múzeum. Gesztusértékű, hogy az önkormányzat is elhagyta ezt a státuszjelzőt az intézmény nevéből – így látogatásom alkalmával ehhez próbáltam igazítani a szempontrendszeremet is. Sajnos, ez nem mindig sikerült, a legnagyobb zavart pedig az okozta számomra, hogy a Szabadkőművesség Temploma mind múzeumnak (vagy kiállítóhelynek), mind pedig turisztikai látványosságnak meglehetősen kevés.
Ennek legfontosabb oka, hogy az intézmény víziója és missziója nem tisztázott. Minden, a közönségforgalmi útvonalak kialakításától, a látogatói tájékoztatókon át a kiállítási koncepcióig a félbehagyottság benyomását kelti. A kiállítóhely leleplezi a szabadkőművesség tárgyi kellékeit, anélkül, hogy annak lényegére, a rendszerben elfoglalt helyükre, jelentőségükre rámutatna. Ezért az intézmény diskurzusa megmarad a szabadkőművesség populáris értelmezésének regiszterében, és nem is kísérli meg felülírni a titkos mozgalom köztudatban élő kétes megítélését.
Az épületről
A László király szabadkőműves páholy új székhelyét 1902. február 2-án avatták fel. „Az ünnepség szigorúan a hagyományos rítus szerint ment végbe profánok kizárásával és így annak részleteivel nem számolhatunk be” – olvasható a Nagyváradi Napló másnapi cikkében.
A szabadkőműves székház érdekessége, hogy főhomlokzata ablaktalan. Talán ennek feloldására, egyben a főtengely kiemelésére a középrész elé enyhén kiugró portikuszt emeltek. Két szélén egy-egy görög pillér, míg középen két dór fejezetű, kannelúrázott oszlop támasztja alá az architrávot. A felette levő fríz triglifsorral díszített. A portikuszt timpanon zárja le, orommezejében egykoron a háromszögű istenszemmel. Az épület sarkait szfinxfigurák díszítik.” (Péter I. Zoltán)
Mindenekelőtt, sem tematikai, sem belsőépítészeti szempontból nem tisztázott a látogatói útvonal. Az egyes terek elkülönülnek egymástól, ezt a széttartást pedig felerősíti az épület zegzugos kialakítása. Ebben a felállásban csupán két terem rendelkezik egy kiállítótér adottságaival – az egyik, amelyben a szabadkőművesség tárgyi környezetét mutatják be, a másik maga a rekonstruált szentély. Ezeken kívül még két helyiség látogatható: a páholyvezető korhű bútorokkal berendezett irodája, illetve egy vélhetően multimédiás tér, amelyben a szabadkőművesség tárgyi környezetét vizuálisan bemutató, narráció nélküli, semmitmondó videót nézhet meg a látogató.
Kérdésemre, hogy a kiállítótérben közzétett anyagok milyen arányban tartoznak az intézmény saját gyűjteményéhez, és milyen arányban a származnak a bukaresti Nemzeti Levéltárból időszakosan kölcsönkapott állományból, a jegypénztáros hölgy nem tudott válaszolni. A kiállításból ugyanakkor szinte teljesen hiányoznak az információs panelek, így a Darvas–La Roche-házhoz, illetve az Aachvas Rhein zsinagógához hasonlóan, itt sem tisztázott, hogy mi képezi az intézmény saját gyűjteményi állományát.
A tárgyak hovatartozásának, a gyűjteményezési stratégiának kérdése azonban másodlagossá válik. Egyrészt, mert maga az intézmény (sajnálatos módon) nem múzeumként pozícionálja magát, másrészt sokkal égetőbb az a probléma, hogy a nagyváradi szabadkőműves páholy megalakulásáról és működéséről semmi olyan információt nem kapunk, ami meghaladná egy felületes internetes böngészés eredményeit. Ez azért kár, mert a levéltárból származó, magyar nyelvű levelezések, újsághírek és egyéb dokumentumok a páholy gazdag tevékenységéről számolnak be – anélkül, hogy ezek egységes diskurzust képeznének.
Az intézmény ugyanakkor turisztikai látványosságként sem képes funkcionálni: egyrészt a frissen felújított, modern belső tereken túl nem tudja felmutatni, miért fontos a város számára a szabadkőművesség bármilyen szintű tematizálása. Másrészt, a turisztikai látványosságként értelmezett szabadkőműves templom cserben hagyja a városba látogató nemzetközi turistákat, vagy éppen a városlakó más nemzetiségű személyeket, mert a rendszertelenül elhelyezett tárgymutatók és az egyetlen információs panel is kizárólag román nyelvű tájékoztatást nyújt.
Csak remélni tudom, hogy az intézményvezetők folytatni fogják a minden bizonnyal határidők szorítására abbahagyott munkájukat, mert a váradi szabadkőműves páholy tevékenységének történeti feldolgozása új perspektívákat nyithat a várostörténeti kutatásokban.
