„A jó könyv ugyanis végül mindig elolvastatja magát. A színével is hat rám, a szagával is; fizikai, anyagi valóságából vonzerő árad. A rossz írót viszont elárulja a nyomtatott oldal képe, a »tükör«, a szedés is. Talán a bekezdések aránya, a mondatokat jelző és elválasztó nagybetűk elhelyezése, a központozás, a kötőjelek vízszinteseinek rejtett összhangja is fontos, amiről mit sem tudunk. Talán a rossz író, egyáltalán, más betűket használ – több effet, kevesebb emmet? –, mint a jó, s ezért olyan sivár, barátságtalan művének már a látványa is. A rossz könyv élettelen tárgy: ha a kezembe veszem, bizonyos, hogy semmiféle izgalmat nem érzek. A jó: tüstént megdelejez, személyes kapcsolatot teremt velem. Mit beszélnek ezek itt, a hetvenhetedik oldalon? Kettőt visszalapozok. Nem azt találom, amit vártam. Mik az előzmények? Már lapozok, járkálok benne, előre-hátra, keresem a neveket, tájakat. Az elejét utoljára olvasom el, a végét a közepén, a közepét háromszor esetleg. Ezzel a gyalázatos módszerrel mégis mindent megtudok, de csak a jó regényből.”
Én valahogy ugyanígy vagyok a filmekkel. Sétálok bennük, mint Ottlik a könyvekben, ráklikkelek véletlenül valamelyikre, megnézek néhány jelenetet, vagy ha kedvem van, az egész filmet. Most a Grace – Monaco csillagát, most A tolmácsot, máskor Az órákat. Nem láttam az egész Nicole Kidman-életművet, de így is sejtem, hogy nagy színésznő.
Mert végül is mi egy nagy színész? „Rátesznek egy orrot, és tökéletes Virginia Woolf” – mondta egy ismerősöm. Ami azt jelenti, talál az az elképzelés, amely bennünk él, ahhoz, amely megjelenik a képernyőn. De talán még többet jelent: azt, hogy ezentúl úgy képzeljük Virginia Woolfot, ahogy Kidman eljátszotta.
Ami azért fantasztikus bravúr. Mert mi egy bravúr? – csak hogy folytassam a tudálékosságot, ha már belekezdtem. A bravúr az, amikor előítéleteink lebomlanak. Többször mondtam már, noha éppen azok a rendezők nem hallották meg, akiknek „üzentem”: Scorsese egyik legzseniálisabb húzása az volt, amikor a bérgyilkos szerepét Joe Pescire osztotta a Nagymenőkben. Egy töpörtyű csak nevetséges lehet – gondolhatnánk; és korántsem.
Nos, Nicole Kidman sem csak a „gyönyörű szőkeség”. Az orrnak mint kelléknek tán ez is a szerepe, azon túl, hogy megteremti a hasonlóságot a színésznő és az írónő között: megbontja az arcot, eltávolítja szokott szabályosságától. Azért nem mondom, hogy „elcsúfítja”, mert Woolf egy másféle szépséget képvisel, mint Kidman, s abban a pillanatban, amikor a színésznő megkapja a Mrs. Dalloway szerepét, nem is önmagát kell képviselnie. Igaz persze, hogy Grace Kellyként közelebb kerül önmagához, ahhoz a babaarcú szépségideálhoz, amelyben az egykori dívával osztoznak, ám Monaco csillaga másként bontja le az előítéleteket, egy sprődebb primadonnával, mint akire készültünk.
És ez az igazi színészet titka szerintem, az igazi művészeté. Óhatatlanul megrajzolunk magunkban egy arcot, amelyet „Nicole Kidmanként” azonosítunk, és amellyel kapcsolatban nincsenek is kétségeink – amíg aztán mégis elkezdenek működni. Hol van a ragyogás Az órákban? Egészen máshol, mint szellemi lustaságunkban. Abban a replikában, amelyik szerint az őrülteknek is jól esik, ha meghívják őket valahova. Abban a végletes lemondásban, amellyel Virginia a folyóba indul. Abban a magányban, amely végig látszik az arcán.
Itt egy hasadás is megfigyelhető. Gyermekkoromban a szépséget szépségnek használták. De már az a társadalom is azt nevezte nagy alakításnak, amelyik kibújt a mátrixból. Vitályos Ildikó gyönyörű nő volt, legemlékezetesebb szerepe mégis Böske a Sánta angyalok utcájából, az a szerep, amelyben a szépségnek nagyon bonyolultnak kellett lennie. Kele Brigitta nem pusztán attól vonzó, hogy királynői jelenség, hanem attól, hogy használni tudja a szépségét, él a színpadon. Kézdi Imolához kapcsolódó legnagyobb élményeim a Wozzeck Marie-ja, az Alkoholisták főszereplője, a Három nővér Másája. Milyen komplex szépség Meryl Streep, Glenn Close vagy Anne Hathaway, milyen összetett nő Marozsán Erika!
És Alain Delon, egy másféle álom! A Rocco és fivéreiben az a sebzett törékenység, az a konok angyalság! Vagy Bányai-Kelemen Barna Székely Csaba rendőrjeként! Marcel Iureş, a náci tiszt a Hart háborújában!
Azt hiszem, az a nagy színész és színésznő, aki nem „fekszik rá” a szépségére; aki attól szép, hogy éppen abban a pillanatban szép tud lenni, nem a szabályos arca vagy a modelling révén és szempontjából, hanem a szerep érdekében és segítségével. Michael Caine azt mondta Charlie Rose-nak, filmsztár az, aki ha kézhez kapja a forgatókönyvet, azt keresi, hogyan olvashatná magára, míg filmszínész viszont az, aki azt kutatja, hogyan azonosulhat a figurával. De senkit nem érdekelnek a filmsztárok.
