Gianina Cărbunariu: Hétköznapi emberek. UArtPress, 2020
Bevallom, jó ideje azon töprengek, hogyan kezdjek neki ennek a szövegnek. Gianina Cărbunariu: Hétköznapi emberek. Kiadja az UatPress, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Kiadója. A DramArt sorozat első megjelent drámakötete, 2020-ban. Célja a mai dráma népszerűsítése a fordítás segítségével. A kötetben olvasható öt drámát Csűrös Réka és Patkó Éva fordította Boros Kinga szerkesztésével. Kétszázvalahány oldal. Hát így kezdek neki e szövegnek. Kicsit szorongok, mert Boros Kinga előszavát egy az egyben ide is másolhattam volna, hiszen majdnem minden fontos tudnivalót, kísérő információt leír a szerzőről, a szerző munkásságáról, a drámák keletkezési körülményeiről.
Na de ebből még az olvasó, aki sosem tartotta kezében a kiadványt, nem fogja tudni, miről van szó. Gianina Cărbunariu 1977-ben született Piatra Neamț-on. Bölcsészetet, színházi rendezést és drámaírást tanult. 2017 óta szülővárosa színházának igazgatója. Ezek az alapok. Cărbunariu színházi munkáiról számos, magyar nyelvű print és online publikációs felületen (például Korunk, revizoronline.hu, Színház, Magyar Narancs, Játéktér, stb) megjelentek írások, ezek jegyzékét megtaláljuk a kötet végén is. Azonban nehézkesen lelhetünk fel publikált Cărbunariu szövegkönyveket, hiszen alkotói folyamatára jellemző a próbafolyamat során kialakuló, formálódó, és nem az előzetesen készre írt anyaggal való munka. Úgy is mondhatnánk, nem a szöveg hat a majdani előadásra, hanem az egész színházi közeg van hatással a témára, a szövegszilánkokra; a színpadi szöveg a színpadon éri el felnőtt – és mindig változó formáját. Ahogy Boros Kinga írja előszavában: [a szerző] azért ír, mert rendez.
És ahogy hat rá a játéktér, úgy hat témáira a szociális, politkai közeg, amelyben él. Mert ezek a drámák korlenyomatai annak a világnak, amelyben élünk, annak az egészen, nyomasztóan közeli romániai társadalmi légkörnek. És amely oly zavaró, mint belenézni egy megrepedt tükörbe. Ez a kötet repedt tükör. Aki belenéz, kísértetiesen ismerős alakot vél felfedezni, de ez az alak fragmentálja és széthasítja azt az elvárást, amelyet látni szeretnénk: így paradox módon valóságos körülményeket teremt. Ez történhet akkor, ha a dokumentarizmus találkozik a fikcióval. Akár írhatnám alcímként: bármely hasonlóság a valósággal csupán a véletlen műve – már amennyiben a véletlent szerzői szándékként értelmezzük. Hát értelmezzük így. Cărbunariu előszeretettel használja műfaji meghatározásként (A tigris c. darabban konkrétan is) a mocumentary-t (angol mock = kicsúfolni + documentary = dokumentumfilm szavak keresztezéséből).
Azért konkrétan kicsúfolásról nem beszélhetünk. A szerző nagyon jól ismeri a témáit, amelyek inspirálják alkotásait, utánajár, olvas, kutat, hiszen tudja, hogy akkor állíthatja élére hitelesen, ha ismeri a súlypontjait. Nem ítélkezik szereplői és a közegük felett, de bölcsen felmutatja sebezhetőségüket, korruptságukat, romlottságukat. Az igazságtalanságot. A kiszolgáltatottságot. A tehetetlenséget. A néző/olvasó csak ül és befogad, és ez a befogadói státusz szorongató, szűk, felháborító. A drámák szerzői-rendezői utasításaiból tisztán kivehető, hogy e szövegek látszólag interakcióra is hívják a (majdani) nézőt, de nem a lehetséges nézői reakcióra építik a cselekményszerű előadandót. Én, mint néző semmit nem tudok tenni annak érdekében, hogy az ábrázolt szituáció kedvezőbben alakuljon. Hiába vagyok empatikus és éleseszű, hiába indulnak be a fogaskerekek: ezek a szövegek megmutatják a problémát, de nem kínálnak rá megoldást. Nem is ez a dolguk, természetesen. A színházi térben még senki nem oldott meg szociálpolitikai ügyeket. De fontos, hogy ezek az ügyek nem maradnak a szőnyeg alatt. És irtózatosan vaknak és érzéketlennek kell lenni ahhoz, hogy az öt drámában felvázolt ügyek (mert mindet lehetne így is nevezni: ügy) ne legyenek élénken ismerősek, szinte hétköznapiak – akár olyannyira, hogy egy-egy replikát magam is folytathatnék, mert a civil valóságomban is tapasztaltam, hallottam már őket. Vagy ismerek valakit, aki ismer valakit, aki. Satöbbi.
Egyébként ezek a szövegek valóban kérik a színpadot, és olvasás közben is láttatják a színpadot. Ez nem csak a szerzői utasításokból derül ki, hanem abból is, ahogyan az egyes darabok szereplői is reflektálnak saját szereplőségükre, és ki-be lépnek (teszem hozzá, látszólag) szerepből színészbe és fordítva. Ezek a váltások a nézőt (ja, mármint olvasót) sem hagyják hátradőlni, a *dramatikus színház maradék illúzióját is elveszik. De bármely hasonlóság a valósággal…
*Kivétel a kötet első darabja, a mady-baby.edu (ford. Csűrös Réka) című szöveg, amelyben három szerep(lő) történetrészleteit követhetjük végig.
No de visszatérek az írásom elején megmutatott zavarhoz. A zavar voltaképp onnét táplálkozik, amelyet nemrégiben jeleztem: hogy mennyire ismerősek ezek az ügyek. Töprengtem, mivel tudnám párhuzamba állítani ezt a zavaró ismerősséget. Aztán rájöttem. Olyanok ezek a drámák, mint az Erős Pista. Kicsit csíp, jócskán egészségtelen, de a miénk. Otthonosan otthontalanok. Akár ha az első szövegre gondolok (mady-baby.edu – ford. Csűrös Réka), amely a végletekig naiv, vagyis inkább elképesztően buta Mădălina történetét mutatja be, aki egy szebb és jobb élet reményében bedől Voicunak, kiköltözik vele Írországba, ahol el is kezdődik virágzó és csúfos karrierje mint mindenre kapható prostituált; szükséges egybeesések folytán pedig az Írországba tanulmányai miatt érkező Bogdannal hármasban vágnak bele a házipornó-készítésbe. Senki nem erre az életre vágyik, még ha itthon elviselhetetlen is.
A tigris című szöveg szintén Csűrös Réka fordításában a nagyváradiak számára nem ismeretlen anyag: a Szigligeti Színház előző (2020/2021) évadában mutatta be az azonos című, méltán nagy sikernek örvendő A tigris című előadást Tóth Tünde rendezésében. A dráma valós hírből kölcsönzi anyagát: évekkel ezelőtt a nagyszebeni állatkertből megszökött a Mihaela nevű anyatigris, majd órákig sétált a városban, míg végül egy hivatásos vadász lelőtte. A szövegben ezt az esetet persze számos módon kifordítja a szerző, aki a dokumentumfilmekre jellemző eszközt használja: különféle társadalmi státuszokat, berkeket szimbolizáló szereplőket szólaltat meg, akik rendre elmesélik találkozásukat azzal a bizonyos Mihaelával. Ez a tükör nem csak törött, de görbe egyben. Ám azért szórakoztató is.
A Szolitaritás című szövegben csupa általánosított szereplő – tanácsosok, polgármester, hivatali alkalmazottak, férfi, nő, taxisofőr és taxisofőr rokonai stb – alkotja a szerepköreiket jellemző torzképeket. A dráma minden jelenete önmagában is megállja a helyét, mert különböző jelenségeket dolgoznak fel. Az egyik jelenetben a színházi negyedik fal válik párhuzamává a roma közösség többméteres fallal történő szeparálásának a városlakóktól. Egy másik jelenetben a szinte rabszolgasorsú fiatal külföldi dadusok kiszolgáltatott helyzete villan fel. A következőben az Eugenia Ionescu nevű elhalálozott színésznő temetése körül kirobbanó botrányt követhetjük figyelemmel a képmutatás és a pénzéhség kommentárjával. Ez, és a további két szöveg Patkó Éva fordításai.
Az Eladó/For Sale darab a régen minden jobb volt, főleg Ceaușescu korában, mert ugyan szenvedtünk, de legalább mindenkinek volt munkája retorikára épül; a kommunizmust követően a földjeiktől megfosztott kisemberek tanácstalansága, eszköztelensége és nosztalgiája kerül középpontba. Hány hasonló beszélgetést, sóhajtozást hallunk akármely hétköznap, reggel a villamoson, a buszon hazafele.
A kötet utolsó darabja a címadó Hétköznapi emberek, amelyben az úgynevezett whistleblower jelenséget járják körül az egyes jelenetek: mind megtörtént eseteket mutat be, a főhősök eredeti neveit használja Cărbunariu, és az egyes alanyokkal készült létező interjúkból is felhasznál szeleteket. Ők mind hétköznapi emberek, akik nem bírták szó nélkül hagyni a környezetükben, vagyis leginkább munkahelyeiken tapasztalt csalásokat, sikkasztásokat, visszaéléseket, kegyetlenségeket, és többéves harcba kezdtek a mindent eltussoló rendszerrel, munkáltatójukkal, a bírósággal, a sajtóval, az őket egy életre megbélyegző tömeggel.
Azért azt hozzátenném, hogy a szerző mindig árnyaltan fogalmazza meg a társadalomkritikát, és bár kényelmesebb lenne, de nem osztja Jóra és Rosszra a világot. Hiszen néha csak egy hajszál választja el az embert attól, ami megpecsételheti sorsának alakulását. És a körülmények, persze.
Szóval Erős Pista, mint ahogy korábban már megjegyeztem, ez a kötet. Nem hagy elkényelmesedni, és nem mondja azt, hogy régen minden jobb volt. Fontos szövegek ezek, emlékeztetők, vészjelzők, művészi dokumentumok.
Ha lesz második kiadása, remélem, javított változat lesz, mert van pár nem túl esztétikus szerkesztési/tördelési hiba a kötetben. És a borítón jól látható pixelekből áll össze a felhasznált kép, amely gyanítom, nem alkotói koncepció. No de, a legfontosabb a dráma, az pedig van a szövegekben, nem is kevés.
