Február huszonhatodika, az év leghidegebb napja, Terka mama még előző nap hallgatta az időjárásjelentést, országszerte megdőlt a hidegrekord. Jelentőségteljes pillantást vetett Vezérre, mire Vezér bólintott, és behúzódott a vackára. Elsőbbsége volt a többiekkel szemben. Ő adott jelt. Terka mama kikapcsolta a tévékészüléket, intett neki, ő elvonult, a többiek pedig néhány másodperc elteltével követték.
Odakint csikorgó hideg. Még reggel nyolc óra sincs, Terka mama már készenlétben várakozik a kapuban. Tulajdonképpen indulhatna is, de Vezérnek még van egy feladata, oda kell mennie hozzá, és egy pillantással jelezni neki, hogy kezeskedni fog a rendért a házban, amíg vissza nem jön. Vezér most néhány másodpercet késik. Hátul az udvarban még ki kell tessékelnie az óvatlan kismacskát, ráadásul meg is kell értetnie vele, hogy a többiek között akad néhány forrófejű, és nem lesznek vele ilyen elnézőek mint ő, aki már harmadjára figyelmezteti, hogy a kerítés természetes határt képez a birodalmuk között.
Terka mama türelmesen vár, tudja, hogy Vezérnek dolga akadt, ok nélkül nem várakoztatja meg. Az orgonabokrot nézi, ráfagyott a hó a bomlani készülő rügyekre. Hiába, a világ már érzi, hogy itt a tél vége, csak a tél nem akar tudomást venni róla. Egy vörösbegy ugrál a földön, a madáretetőből kiszórt magok közt válogat. Terka mama fölemeli tekintetét az etetőre. Mire visszajövök, egy szem se marad benne, gondolja, aztán sóhajtva megtapogatja a pénztárcáját a zsebében, botját átveszi a jobb kezébe a karjáról, ahol a pihenés ideje alatt tartotta a bevásárlókocsi fogantyújával együtt, majd átnéz a válla fölött, és ebben a pillanatban érkezik is Vezér. Hiába, rend a lelke mindennek, állapítja meg magában. Gondoltam rá, hogy jöhetne már, és lám, nyomban itt terem. Vezérre mindig számíthatok.
A kaput be kell zárni utána, ez is Vezér dolga. Nem nagy ügy, csak a reteszt kell rácsukni, kívülről valahogy nehezebben megy. Terka mama az utóbbi időben ezt is rábízza. Vezér egyre ügyesebb, neki meg egyre jobban fogy az ereje, úgyhogy örül minden apró feladatátvállalásnak.
A beszerző körút első állomása nincs messze, éppen csak át kell mennie a patak deszkahídján, aztán le a domboldalon, el a rókalyuk előtt, ami persze már rég lakatlan, csak maguk között ők nevezik így, aztán már lenn is van a falu első házainál. Az övék a legtávolabbi, egészen kiesik, utána már csak a présházak jönnek, de azok is jóval távolabb, a szőlőskerteknél, köztük van még a kiserdő meg egy kukoricás. A faluig nincsen tőlük rendes járda, jó ötszáz méterrel távolabb zúzott kővel leszórt ösvény vezet a présházaktól a kukoricáshoz, ott aztán varázsütésre megszűnik, majd Terka mamaék előtt folytatódik a jól kitaposott ösvény. Látszik, hogy sűrű használatban van, pedig rajtuk kívül más nemigen jár rajta, csak akinek náluk van dolga, mert a túlsó oldalról aszfaltozott út vezet egyenesen a présházakig
Most tél van, nem látszik, milyen szép a domboldal tavasszal, főleg májusban, amikor teljes pompájában virágzik a napraforgó a kukoricás fölött a domb túloldalán. Terka mama most is önkéntelenül megáll, elnéz arra, de gondolatban már azt számolgatja, mennyi húst vegyen, mi hiányzik még a spájzból a mai ebédhez, vacsorához, meg persze az se ártana, ha holnapra is maradna valami az éléstárban.
Ez így megy minden áldott reggel, Terka mama fölkel, Vezér az első mozdulatára kiparancsolja a többieket, majd odaáll Terka mama mellé, és figyelmesen végighallgatja a napirendet, ami persze nagyjából mindig egyforma. Amíg ő távol van, senki a házba a lábát be nem teheti, pláne nem idegen. Mi sem természetesebb ennél, Vezér tudja, mi a kötelessége, erre nem kell külön figyelmeztetni, csupán néhány apró instrukcióra van szüksége, hogy mi az, amit nem ártana elvégezni a kertben vagy a ház körül, mire Terka mama visszajön. Most persze erre semmi szükség, hó nem esett az éjjel, ami lefekvésidőre esett, azt eltolták, közben elállt a havazás, úgyhogy a rendfenntartáson kívül Vezérnek más dolga mára nincs a ház körül arra az időre, amíg Terka mama távol van.
És ez így ment jó darabig. Az utolsó időben Terka mama nem állt le beszélgetni senkivel a faluban. Eleinte, amikor idekerült, néha előfordult, hogy dél is elmúlt, mire hazaért. Minden utcasarkon megállt, üdvözölt mindenkit, akit meglátott a háza előtt vagy a kertjében, amint gyomlált, palántázott vagy éppen havat söpört az utcán, de most már esze ágában sincs megállni. Végigszalad a falun, amilyen gyorsan csak tud, bevásárol, viszonozza a köszöntéseket, aztán megy is tovább, irány haza.
Mikor megjelent a faluban, érezte a falubeliek érdeklődő tekintetében az őszinte kíváncsiságot, úgyhogy őszinte volt ő is. Elmondta, hogy meghalt a férje, megelégelte a városi létet, úgy gondolta, nyugdíjas éveire visszatér a falusi életmódhoz, amit gyerekkorában annyira szeretett. Igaz, sokat kellett dolgoznia, tavasztól őszig kapált, az aratásnál is segédkezett, még egész kislány volt, amikor már markot szedett. Elég volt a városi jövés-menésből, most már nyugalmat szeretne. Nem fél majd ott fönn egyedül?, kérdezték tőle, ő meg csodálkozott, mitől kellene félnie, ember ott fönn éjjel nemigen jár. Ha munka van, nappal dolgoznak a szőlőben, legfeljebb a vaddisznók meg az őzek jönnek le az erdőből, vagy a rókák, azok pedig jobban tartanak az embertől, minthogy neki kelljen tőlük félnie. Az asszonyok ilyenkor kissé megütközve hátrább léptek, mintha szeretnék pontosan bemérni a távolságot, hogy kellőképpen tudjanak az arcára, a tekintetére fókuszálni, kiolvasni belőle, hogy komolyan gondolja-e, amit mond, vagy csak a bolondját járatja velük, elvégre ha minden kötél szakad, az emberrel talán szót tud érteni, a vadállat viselkedése viszont kiszámíthatatlan.
Ha elmondják a kétségeiket, Terka mama rögtön megcáfol minden ellenvetést. Tudja ő nagyon jól, mire számíthat embertől, állattól egyaránt. Szerencsére az asszonyok nem szóltak semmit, csak magukban gondolták, amit gondoltak róla, Terka mama pedig megmaradt a hitében, hogy elfogadták a magyarázatát, meg őt magát is talán, esetleg kissé hóbortosnak találják. Mosolygott magában, lám, ők is, mint az arab mondás, óvakodj az asszonytól, aki az erdő szélén lakik, mert az a dzsinnekkel barátkozik.
Idővel aztán már csak az idegenek bámulták meg. Terka mama hozzátartozott a faluképhez. A háta mögött nevezték így. Megjelent a somfa botjával, amit vágott magának, aztán ha elhagyta, vágott helyette másikat. A finnyásabbak elfordították a fejüket, olyan vadszaga van. Vadszaga éppenséggel nemigen lehetett, legfeljebb télen kicsit füstösebb, mert gyakran előfordult, hogy visszavágott a füst a kéményből, főleg amikor belesütött a nap.
Öreg Morzsa kutyája a kapuban várta, amíg haza nem ért. A férje volt az igazi gazdája, Terka mama csak afféle gazdapótlék. Morzsa nem is húzta sokáig, hamar elment a gazdája után. Morzsa halála után Terka mama egy darabig csak ténfergett zavarodottan a háza körül az udvarban, mire rájött, hogy a Morzsa távozása miatti hiányérzetét csak egy másik kutyával pótolhatja, és a sors segítségére is sietett egy szép napon.
Üldögélt a veranda előtt a lépcsőn, élvezte a májusi napfényt, miközben behunyt szemmel a lába ujját cirógatta egy fűszállal, amikor egyszer csak arra lett figyelmes, hogy valaki megáll a kapu előtt. Nem hallott semmit, látni sem látott, mert csukva volt a szeme, inkább csak érezte, mint amikor az erdőben megérzi az állati jelenlétet. Elsőre nem tudta volna eldönteni, ember-e vagy állat, akit érez, de nem is tűnődött rajta, hiszen azonnal kipattant a szeme, és a kerítésléceken keresztül meglátta Vezért, ahogy áll ott a kapuban, mint aki bebocsátásra vár. Lógott a nyelve, az erdő felől jöhetett, Terka mama legalábbis erre gondolt, amikor beengedte és inni adott neki, a bundájában az a rengeteg bogáncs, meg a sár, minden arra utalt, hogy napok óta kóborolhatott odafönn. A faluban szinte minden kutyát ismert, legalábbis amerre az útja nap mint nap elvezetett, azért is gondolta, hogy Vezér az erdő felől érkezhetett. Miután ivott, Vezér ránézett, mintha azt mondaná, köszönöm, hogy innom adtál, most pedig bemutatkozom, Vezér vagyok, olvasd el, itt lóg a nyakörvemen a nevem. Terka mama pedig le is hajolt, maga felé fordította a sárgaréz bilétát, amire rá volt gravírozva egy telefonszám, a másik oldalon pedig Vezér neve.
Isten hozott, Vezér, pihenj meg, addig én fölhívom a gazdádat, biztos már nagyon keres. Vezér alig érzékelhetően bólintott, legalábbis Terka mama így látta, pedig ha jobban figyel, akkor azt is észreveszi, hogy Vezér szemében egy pillanatra fölvillan a rémület szikrája, aztán hamar meg is nyugszik, nem tart sokáig, mindössze annyi ideig, amíg rádöbben, úgyis hiába hívja. Ha fölveszi is valaki azt a telefont, úgysem jönnek el érte ide a hetedik határba.
Vezér gazdája meghalt, a gyerekei hamar megegyeztek, a házat eladják, a kutyára nincs szükség, ők nem érnek rá kijárni etetni, úgyhogy a szomszédra bízták. Az kénytelen-kelletlen vállalta, de miután látta, hogy a kutya nem fogadja el gazdájának, inkább szélnek eresztette. Vezér pedig elindult, gondolta, világgá megy, ennél rosszabb már úgysem történhet vele ebben az életben. Így vetődött el az erdőn keresztül Terka mama kerítéséhez.
Terka mama elhűlve tette le a telefont, mikor a halott gazda menye elhadarta a mondókáját. kiment, behívta Vezért, leültette magával szemben a kályha mellé, amibe persze akkor nem volt befűtve. Már szinte nyár volt, május, odakint javában virágzott a hársfa, csak úgy dongott körülötte a sok rovar.
Mostantól ez lesz az otthonod, mondta Terka mama Vezérnek. Az Isten küldött, magában ezt is hozzátette, miközben Vezér nézett rá okos kuvasz szemével, majd az ajtó felé pillantott, tekintetével a vizesedényt kereste. Terka mama elsőre nem értette meg, csak amikor lihegni kezdett, és jelezte, hogy szeretne kimenni.
Ne búsulj, Vezér, jól elleszünk majd egymással, mondta neki, és Vezérnek efelől semmi kétsége nem volt, miután bevacsorázott, és búcsúzóul visszanézett az ajtó felé, ahol Terka mama állt még egy darabig a küszöbön, és nézte, ahogy Vezér elfoglalja helyét a friss szalmán.
Vezér volt az első kutyája, aztán nemsokára jött a többi, de ezt inkább maga Vezér mesélhetné el, hogyan is történt.
Onnan kellene kezdeni, hogy Vezér nagyon kemény, karakán, rendíthetetlen természetű, a kuvaszok minden erényével megáldott jószág. Hatalmas termetét meghazudtolón lágyszívű, bátor és megértő, így fordulhatott elő, hogy behívta az utcáról azt a kis szálkásszőrű tacskót, aki a hajtás után harmadik napja kóborolt étlen-szomjan, törött bordájával az erdőn, ahol egy vaddisznó kis híján keresztülgázolt rajta.
Vakarcs, mert így hívták, holott egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki az alom leggyengébb egyedeként megmaradt kicsinek, fürge volt, mint a gyík. Oldalról kicselezte a disznót, és mire az megindult volna feléje, Vakarcs már megint a hátsó lábánál csaholt. Hosszú volt a hajtás, Vakarcs addig üldözte a disznót, annyira eltávolodott a hajtóktól, hogy rájött, nincs értelme saját nyomain visszamenni, mert amire visszaérne, már réges-rég hazafelé tartanak dzsipjeikkel a hajtók, úgyhogy inkább hagyta a disznót, és a falu felé vette útját, pontosabban amerre szimatával a falut sejtette, aztán meggondolta magát. Az éjszakát egy korhadt tölgyfa lábánál töltötte, valahogy úgy érezte, jobb lesz, ha reggel folytatja útját, akkor majd eldönti, próbálkozik-e visszafelé a saját nyomán, hátha a szórónál lesz valaki, akihez hozzácsapódva visszatalál a gazdájához.
Éjjel egyetlen egyszer ébredt föl, rókát szimatolt, de nem eredt utána, miután magában megállapította, hogy ott van, jó százötven-kétszáz méternyire, visszahajtotta fejét, és aludt tovább. Vakarcs nyolcéves múlt, ha fiatalabb lett volna, talán meggondolatlanabb, és hajtja a vére, de már megtanulta, hogy nincs értelme, fölösleges erőpazarlás, játékból rókát nem üldözünk, éppen elég a vadat hajtani, amikor amúgy is munka van. A ház körüli macskakergetés az más, de az erdőn a vadász parancsol, ha meg nincs itt, akkor a megszokás az úr.
Három nap, harmadik éjjel vándorolt, mire elvetődött Vezér birodalmába, ahol ő már korlátlan úrnak érezte magát, és amikor meglátta Vakarcsot, egy vakkantással jelezte neki, eddig, ne tovább. Vakarcs épp csak a fejét dugta be a kerítésléc alatt odafönn, a telek erdő felé eső végénél, mire Vezér rögtön ott termett, és értésére adta, ez itt az ő területe, vigyázzon, ha kedves az élete. Persze, Vakarcs sem vette komolyan az intést, tudta, ez csak amolyan kötelező, kuvaszos intés, sokkal komolyabb lesz majd, amit a kan jelez majd a szukának, abból fog kiderülni, hogy valójában mire számíthat.
Terka mama összecsapta a kezét, amikor reggel az ablakból meglátta, hogy Vakarcs összegömbölyödve ott fekszik Vezér ólja előtt. Első pillanatban azt se tudta eldönteni, ez most micsoda, macska, patkány vagy valami mókusféle kis rágcsáló, annyira csapzott volt szegény. Mikor kinyitotta az ajtót, Vezér sietett elé, lihegve magyarázta, hogy Vakarcs az éjjel érkezett. Megitatta, megetetni sajnos nem tudta, a vacsorájából semmi nem maradt, úgyhogy alkalmasint nem ártana, ha ismerkedés után meg is etetné. Terka mama hol Vezérre nézett, hol Vakarcsra, és nem tudta, sírjon vagy nevessen, annyira szánalmas, ám egyszersmind komikus is volt, ahogy a két kutya ott ült előtte. A hatalmas fehér kan kuvasz, meg a kicsi fekete vékonyka szuka.
Vakarcs után jött Bogár, Bogár után Csöpi, Csöpi után Sajó, Sajó után Pamacs, Pamacs után egyszerre a három fehér pulitestvér, Bujtár, Rozi és Borcsa, utánuk Titi, majd Titi után hamarosan Báró és Negró, a két fekete németjuhászféle, végül a kéknyelvű Csibész, akinek a teste németjuhász, a feje meg egyértelműen chow-chow volt. Csibész után már csak Léna, a kaukázusi szuka érkezett, és ezzel tizennégyre emelkedett Terka mama családjának létszáma, őt magát persze nem számítva.
Száz szónak is egy a vége, minden Vakarccsal és Vezérrel kezdődött. Terka mama maga sem gondolta volna, hogy ilyen népes családdal búcsúzik majd az élettől, azt pláne nem, hogy öreg napjaira ez a kutyatársaság lesz a legnagyobb támasza. Pedig így történt.
Vezér után Vakarcs olyan pezsgést hozott a házba, hogy Terka mama maga is úgy érezte, visszafiatalodott. Képes volt órák hosszat dobálni a labdát Vakarcsnak, aki a szálkásszőrű tacskók minden furfangját bevetette, hogy Terka mamát levegye a lábáról. Hozzá kell tenni, nem is volt nehéz. Vakarcs háromszor megpördült maga körül, alaposan meghempergett a fűben, és ebből Terka mama is megérezte, hogy Vakarcs mennyire elégedett a tacskólétével.
Vezér már az elején aggódva figyelte Terka mama erőfeszítését, hogy nap mint nap le kell járnia a faluba élelemért, aztán ahogy szaporodtak, ez az aggodalma egyre csak nőtt. Tizennégy kutya, mégiscsak nagy feladat, nem szabad ebben magára hagyni, úgyhogy Vakarccsal elhatározták, amit lehet, átvállalnak tőle. Először is, rend a lelke mindennek, a családon belül a feladatokat osztották ki. Ha mindenki pontosan tudja, mi a dolga, minden ezerszer könnyebben megy.
Meg kell tanulnunk bevásárolni, csekket befizetni, ez a legfontosabb, mondta Vakarcsnak azon a csütörtök reggelen Vezér, mielőtt eligazítást tartott volna a többieknek. Vakarcs vállalta. Termetre még mindig ő a legkisebb a tapasztaltabbak közül, fürgének is elég fürge, a többiek vagy nagyobbak, vagy fiatalabbak nála, őrá hárul majd a postai ügyek intézése. Vezér lesz a bevásárló, így ketten elintézik a faluban a dolgokat. Vezér oda is állt az ötlettel Terka mama elé, mikor az megjelent az ajtóban, hogy üdvözölje őket.
Terka mama először rázta a fejét, szó sincs róla, hogy képzelitek, mit szólnak majd a faluban, így is bolondnak néznek, hát még ha egy szép napon megjelenik helyettem egy kutya! Vezér és Vakarcs érvei hallatán azonban beadta a derekát.
Már egészen megszokták a faluban, hogy a két kutya Terka mama ügyintézője. Telefonon bejelentkezett, személyesen pedig a két kutya képviselte. Nem is a bevásárlás meg az ügyintézés okozott igazán gondot nekik, mert azt hamar rutinból végezték, inkább távollétükben a rendfenntartás, főleg miután Terka mama ágynak esett.
Mégsem járja, hogy mi ketten mint rangidősek tartsuk örökké a frontot! Meg kell szerveznünk az utánpótlást, mondta egy napon Vezérnek Vakarcs. Vezér be is látta, hogy Vakarcsnak igaza van, de jobban bízott benne, ha kettejük kezében futnak össze a szálak. Sok bába közt elvész a gyermek, mondta, aztán végül mégiscsak ráállt, hogy állítsanak föl vezetőséget. Két helyettes irányító és egy ügyintéző, ez a legfontosabb, mondta Vakarcs, két erős és egy okos, mint én, ezt még önelégülten, és persze kellő öniróniával hozzátette. Helyettem mindenképpen a terrier kell, fűzte hozzá gyorsan, mielőtt Vezér mást jelölne ki a feladatkörébe. Helyetted pedig két erős, mint Báró és Negró, esetleg Csibész, bár ő még túl fiatal, maradjon ő a tartalék. Szóval helyettem Pamacs lesz, még rímelünk is a welsh terrierrel. Bujtár a ház körüli önkéntes ügyeletes, Csibésszel a háta mögött. Csibész csak akkor szalad, ha Bujtár tényleg komolyan jelez, egyébként pedig a háttérből figyel. Igen, jó lesz ez így, zárta le a kérdést Vakarcs, Vezérnek csupán annyi dolga maradt, hogy rábólintson. Nem hazudtolod meg magad, ezt megjegyezhette volna, de nem tette, csak mosolygott a bajsza alatt, lám, ha akarod, ha nem, kiütközik belőled a szálkásszőrű tacskó véred!
Nem telt sok időbe, mire fölállt a csapat. Rend lett, mindenki tudta a dolgát, flottul ment minden, csak akkor támadt egy rövid időre fejetlenség, amikor Terka mama ágynak esett. Vezér gondban volt. Órákon át törte a fejét, gondolatait még Vakarccsal se osztotta meg, mint máskor, a többieket meg végképp nem terhelte aggodalmával. Kicsit zavarodottabban ugyan, de mindenki tette a dolgát. És ekkor megint Vakarcs oldotta meg a kérdést. Mi lenne, ha szólnánk Jutkának?
Jutka az utolsó utcasoron lakott, közvetlenül a szőlős meg a Terka mama háza felé vezető ösvény alatt, és talán ő volt a faluban az egyetlen, aki fenntartás nélkül el tudta fogadni Terka mama tizenöt fős családját. Vakarcs ránézett Vezérre, és már szaladt is, csak úgy lobogott a füle utána. Ha Vezér nem kutya lett volna, hanem ember, talán sokadszorra is megjegyzi magában, hogy ezek a szálkásszőrű tacskók utánozhatatlanok. Fut, hogy a lába se éri a földet, a füle meg lohol mellette a nyelvével. Csakhogy Vezér kutya volt, így egyszerűen tudomásul vette, hogy Vakarcs fut, és futás közben a tacskó ilyen. Vagy talán még ennyit sem tett. Vakarcs egyszerűen elsuhant előtte, hipp-hopp, már ott sem volt, csak egy villanást látott a kapu meg a vadrózsabokor között, és a következő pillanatban Vakarcs már el is tűnt a kökényesben.
Jutka nem sokáig tudott Terka mamáék szolgálatára lenni. Egy balesetben elvesztette a fél lábát. Sajnos nem jön többet, mondta Vezér Terka mamának azon a napon, amikor lenn jártak a faluban Vakarccsal, és meglátták a mentőt. Egy vadmotoros elütötte a zebrán. Olyan szerencsétlenül járt szegény, hogy amputálni kellett térdtől a jobb lábát.
Terka mama keserűen jegyezte meg Vezérnek, látod, minden ellenünk fordult. Vezér csak nézett rá, vajon mire gondolhat, semmi nem fordult ellenünk, egyszerűen történnek a dolgok. Hol így, hol úgy, mit lehet tenni ellenük, el kell viselnünk, ami adódik. Persze, ennyire részletesen nyilván nem gondolta végig, egyszerűen tudomásul vette, Jutka nem jön többet. Pedig milyen vidám volt a ház, mikor megjelent! Főleg Bujtár örült, szaporodott a nyáj. Ő már Jutkát is bevonta a családba, és feltétlenül helyére akarta terelni, azazhogy be akarta vezetni, előbb a házba, majd hátra, a kertbe, ahol rendszerint a gyülekezőre terelte össze a többieket. Gyülekező, eligazítás, ahogy indult a nap. Mindenkinek meg kellett tanulnia a rendet, kinek mi a dolga. Jutka bent segített a főzésnél Terka mamának, úgyhogy őt egyszerűen csak be kellett kísérnie, pedig szívesen bevonta volna a kinti csapatba is. Bujtár ilyen volt, imádta, ha van csoportos feladat, ahol ő kedvére fontoskodhat, Borcsa és Rozi pedig asszisztálhat mellette, mert nem bánja, ha segítik.
Egyik nap Titi megszökött. Bár termetre Vakarcs volt a legkisebb, akár a kerítésrácson is átfért volna, de neki esze ágában sem volt kibújni, Titi viszont addig próbálkozott, míg a végén sikerült neki. Csapzottan jött vissza, lógott a nyelve, Vezér már a kapuban várta, és rettenetesen lekapta a tíz körméről, amikor beengedte. Nem szégyelled magad?, ezzel fogadta, és jól bele is mart a hátsójába, Titi pedig fülét-farkát behúzva iszkolt hátra, még nyüszíteni is elfelejtett, pedig máskor elég sokat kényeskedett. Ekkor határozta el Vezér, hogy szigorúbb rendet követel a társaságban, nehogy túlságosan elkanászodjanak a többiek, mert most nehéz időszak következik az életükben.
Terka mama már ki se tudott jönni a házból. Az iskolából hordták föl neki az ételt, Vezér vette át, csakúgy, mint a kutyaeledelt, amit zárás után minden pénteken hozott föl a bolt egyik eladója. Az élelmezésük tehát meg volt oldva, Vezér a ház körül is rendet tudott tartani nagyjából, viszont Terka mama állapota semmi biztatót nem mutatott.
Terka mama az utolsó napon behívta Vezért és Vakarcsot, elmondta nekik, hogy ő nemsokára meghal, és azt szeretné, ha itt hátul a diófa alatt temetnék el az udvarban. Legjobb lenne, ha máris nekiállnának ásni, mert időbe telik, mire akkora gödröt csinálnak, hogy beleférjen. Azt is elmondta nekik, hogy végrendeletében mindenét rájuk hagyta, szerencsére van mit, úgyhogy életük végéig mindahányan megélnek majd belőle. Nem luxusra kell gondolni, de napi egyszeri étkezés mindannyiuk számára biztosítva lesz.
Azon a napon, amikor Terka mama meghalt, Vezér olyan hosszan vonított, hogy a faluban a plébános is meghallotta, az okát is sejtette, úgyhogy meghúzatta a harangot. Pontosabban programon kívüli harangozást táplált be a rendszerbe, mert délután háromkor csak temetésre szoktak harangozni. Most körülbelül annyi lehetett. Mire fölért Terka mamáék házához, Vezérék már el is temették. Neki mindössze annyi dolga maradt, hogy a sírt beszentelje.
Patak Márta író, műfordító (Kaposvár, 1960). A test mindent tud című regénye 2015-ben Újvidéken, a Forum, Enyhítő körülmények között című novelláskötete 2017-ben a budapesti Scolar, Mindig péntek című regénye a marosvásárhelyi Lector kiadó gondozásában jelent meg 2019-ben. Leányfalun él.
