Nem mindegy, nyolcas vagy kilences, sokszor ezen múlik. Bemegyek meginni egy sört. Vagy nem. Utálom percenként törölgetni a szemüvegem, de muszáj, mert nem látom az árakat. Néha úgy képzelem, ő is lélegzik. Melankolikus. Önként adja magát a kopásnak.
Végre eltűntek a felhők, de a kirakat túl erősen veri vissza a fényt. Mellettem egy nő anyajegyes férfit tol kerekesszékben. A szája fölött van a folt, jobb oldalon, pont, mint nekem. A kirakatnak támaszkodom. Én vagyok, de eltelt minimum ötven év. A feleségem korához képest szép. Eltol a kocsmáig, így még a tolókocsi sem tűnik olyan rettenetesnek. A kezem felforrósítja az üveget, és a helyén tenyérnyi űr marad.
Újra előveszem a törlőkendőt. Amikor felveszem a szemüvegem, visszatérnek a viharfelhők. Nem tudom, miért bambulok az Ördög Söröző ablaka előtt. Egyáltalán, miért vagyok ma a városban? A fejemben üresen mozognak a szavak. Az órámra nézek. Megállt. Nem dübörögnek az autók, buszok motorjai sem. Emberek sehol. Csak a nap, ez a nagyra nyílt kék szem követ. Számonkéri rajtam minden tettem. Nem tudok előle elbújni. Kilátástalanul üvöltök, tűnj el, nem méltat válaszra.
Felhúzom az órám. Kattog. A nap továbbra is követ. Árnyékokkal fenyeget, ott van mellettem. Legalább nem vagyok egyedül. A fogászatnál megállok. A barátnőm már hetek óta nyaggat. Legyek férfi. Nem akartam ide jönni. Utálom a fertőtlenítő szagát, szemüvegemre száradt nyálat, a fúró hangját.
Nem húzom tovább, bemegyek az ajtón, köszönök, behunyom a szemem. Megfordulok, és kirontok az utcára. El kell viselnem a barátnőm szemét az égen. Nem vagyok igazi férfi. Nem vagyok képes erre, ha szeret megérti. Ha szeret, nem akar rosszat nekem, ha szeret, nem akar rosszat. Nem érzem elegendőnek, ha csak hazudok. Mi lesz, ha ellenőrzi, ha ki kell nyitnom a szám, és akkor kiderül? Elmegyek a parkba, kavicsokat gyűjtök, nehéz megtalálni a megfelelőt. Mintha az összes nő előttem heverne, nem tudok választani. Szürkül, mire észreveszem. Mintha évtizedes praxissal rendelkező doktor tömte volna be. Most már hazamehetek.
A buszon elfogy a levegőm. Mellettem egy nő visszeres lábai az ülésen. Mindig is gyűlöltem mások kényelmi pozícióját. Nem értem, miért érzik egyesek annyira szabadnak magukat, hogy úgy viselkedjenek, mint otthon. Egész életemben mások szaga miatt vagyok rosszul.
A megállótól hazáig elég az idő ahhoz, hogy megtörölhessem a szemüvegem. Beborult. Berakhattam volna egy pulóvert reggel, de folyton kapkodok. A felhők, mint macskatalpak járkálnak fölöttem. Szőrös kis őrangyalok. Hamar kiábrándulok az egészből, mikor élesebben látom, hogy egyre feketébbek. Ha nem sietek, elázok.
A barátnőm nem engedi, hogy levegyem a cipőmet az előszobában. Rohannom kell meglocsolni a paradicsomot. Nem haragszom rá, joga van azt hinni, hogy a talajban élőknek csak a hordó poshadt vize esik jól. Nekem pedig jogomban állna, de már nem is rúgok bele a hordóba, csak megmerítem a kannát. A kezeimre haj fonódik, próbál magával rántani. Kiszabadítom magam, az ablakunkra nézek. Meglátom a szemét. Hűvös kékből koromfeketévé változik. Nem tudom mire vélni. Ez szokatlan még tőle is.
Bemegyek. Úgy tesz, mint aki nem hallja a szúnyogajtó csapódását. A szobából kiszűrődik a Dark szereplőinek hangja. Nem szabad hozzászólni. Kinyitom a hűtőt. Azt hiszi, hogy ettől a fénytől kellene jóllaknom. Nem izgat, nézzen lucfenyőnek vagy pálmafának.
Azt vacsorázok, amit a kertben szedek össze. Nem szégyellem magam. Nem az én feladatom. Mély levegőket veszek. Megmondta a szomszéd is, akinek a feleségét a szívroham vitte el, a harag ártalmas. Kitépem a földtől alig látszó sóskát, egy kis kaprot, és egy maréknyi füvet. Leülök a kerti vécére, hogy megegyem. Mióta poshadok ebben a kapcsolatban, számolni is elfelejtettem. Biztos ez a rengeteg fű és zöldség teszi.
Lezuhanyozom. Nem reménykedem abban, hogy lesz ma éjjel köztünk bármi is. Már nem is merem megmondani neki, mi bajom. Csak azt vágná a fejemhez, hogy nem ezen alapszik a kapcsolatunk, ne foglalkozzak annyit másokkal. Nem vagyok biztos benne, hogy igaza van. Vajon a koalák élnek nemi életet? Rá kéne keresnem, de túl fáradt vagyok az olvasáshoz.
A fogamban lévő lyuk belsejét piszkálom. A barátnőm szemébe nézek, és annyira megijedek, hogy elkapom a tekintetem. Fontosat akar mondani, tudom, mert ilyenkor olyan grimaszt vág, mint tüsszentés előtt. Nem várom meg, hogy magától mondja, nincs időm a játékaira. Rákérdezek. Közli velem, hogy ez így nem mehet tovább. Nem locsolok eleget, figyeljek oda. A fal felé fordul, befejezte a beszélgetést. Kiesik a kő a fogamból. Forgatom a számban.
A követ az éjjeliszekrényemre teszem. Reggel majd újra a helyén lesz. A barátnőm nem fogja megtalálni, mert csak én látom. A plafon nem fehér, hanem álmosító kék. Passzol a fali képhez, amin egy fa van, és rajta két szem világít. Az ideges koalákra emlékeztet az állatkertből. Pontosan jól tudom, hogy a bezártság fullasztó levegője, és az örökös szabadságvágy ad nekik erőt a lázadáshoz. Még akkor is, ha a gondozók nem tudnak róla.
Horkol, mintha azt mondaná, aludj már.
El kéne mondanom neki. Életem stáblistáján fog szerepelni, de mire a neve sorra kerül, már kiürül a mozi. A hátának suttogom. Hogy hallja-e, holnap kiderül. Soha nem leszel a feleségem.
Oláh Péter (1999), a Károli Gáspár Református Egyetem magyar szakos hallgatója, szövegeit többek között a KULTer, az Irodalmi Szemle Online, a tiszatájonline, a Helikon, a Pannon Tükör, Új Forrás, Kalligram, Opus, Prae közölte. Első kötete megjelenés előtt áll a FISZ-nél.
