Aradon jártunk nemrég a Jelen Házban, könyvbemutatón, kellemes helyen, remek közönség előtt, amilyenre kiadó csak vágyik. A szerzővel, Magyari Sárával a Sügérségtől incelekig bemutatójának egyik pillanatában azon poénkodunk, milyen szerencsések vagyunk azzal, hogy éppen most választott a könyve elejére cirill betűs ajánlást, mert ha tényleg bejönnek az oroszok, akkor mutathatjuk nekik: né, mi készültünk, továris.
Aztán már hazafelé, meg másnap a mind komorabb hírek hallatán-olvastán tűnik egyre kevésbé mulatságosabbnak a dolog, s kerít hatalmába valamiféle rossz érzés. Hiszen azt látjuk, hogy a világ, különösen a világnak ez az érintettebb, kitettebb része (a járvány ugye megmutatta, hogy e világfaluban minden mindenre hatással van, minden mindennek kitett, úgyhogy kár is szűkíteni bármiféle kört) oly természetességgel szemléli a kard- és rakétacsörtetést, a lehetőségét annak, hogy a fejünk fölött minimum regionális fegyveres konfliktus kerekedik, mintha ebből bárki is jól tudna kijönni. Mintha a háborút a 21. században egy a világtól jól elzárt, még zajt sem csapó távoli gyakorlótéren vívnák meg, ami mellett az élet zavartalanul zajlik, tévézünk, plázázunk, alkotgatunk amíg, meg aközben. Aztán kihirdetik az eredményt, lehet térkép fölé hajolni, ide-oda csatolni a megnyert, elvesztett területeket, Odessza és Tiraszpol, orosz vodkát dugaszol, meg is filmesítik a Netflixen.
Azon már nem tudok csodálkozni, hogy a politikusok egészen reális, elfogadható lehetőségként, ideális megoldásként tekintenek egy igazi háborúra, úgymond számolnak vele. Ami sokkal inkább meglep, hogy sem Nyugat-, sem Közép-, sem Kelet-Európában nem szólaltak meg értelmiségiek, művészek, nem dübörögnek a civil békemozgalmak, semmi gitárpengetés, semmi give peace a chance. Vajon miért ez a beletörődés, mi lehet itt és mostanában ennél fontosabb ügy? Egy aprócska oltástól tényleg jobban félünk, mint egy megelőző csapásként kilőtt interkontinentális lövedéktől?
A szerk.
