Miután lemosott, az első felállásnál rám szól a nővér, hogy csupa vér a hálóingem, jó volna lecserélni. Egy pillanatra azon gondolkozom, hogy vajon hol távozik a testből a szégyen, mert egészen eddig a pillanatig elképzelhetetlennek tartottam, hogy bármilyen körülmények között is képes legyek véres ruhában mások vagy akár csak magam előtt mutatkozni, most azonban nem elég, hogy a vértől rám ragad a hálóingem, még az sem érint meg, hogy szóvá teszik. Arra összpontosítok, hogy meg tudjam tartani az egyensúlyom, és jussak el az ágyamtól másfél méterre lévő mosdókagylóig. Meg szeretném mosni a fogam, mielőtt behozzák a fiamat. Minden sírásnál azt gondolom, hogy ez biztosan ő, zokog, nem érti, hol van, miért lett hirtelen olyan nagy a tér, és hová tűnt a víz, amiben annyi ideig lubickolt, lebegett, amíg már akkora nem lett, hogy nem fért el benne. És akkor széthasadt a világ, apró, láthatatlan szilánkokká, és elfolyt az a rengeteg víz, hullámokat vetett, habzott és tajtékzott, elillant a világ, el, el, sehol többé egy szilánk, sehol egy vízcsepp, és ő csak sír, zokog, kiabál, apró kezeit rázza az égnek, hol az anyja?
Meg szeretném mosni a fogam, mielőtt behozzák a fiamat. Három kiló és tizenöt deka, ennyivel, meg persze a vízzel kevesebb a hasam, de még mindig akkora, mintha odabent volna minden. Nem szabad sietni. „Doamnă dragă, sunteți plină de sânge”, hallgatok, egyik lépést teszem a másik után, kapaszkodom, amibe érek. „Dar așa este aici, la maternitate”, teszi hozzá. Hallom a hangján, hogy megsajnált. Néhány órával korábban könyörögtem neki, hogy csepegtessen egy kis vizet a nyelvemre, mert már nem bírom. Mindketten tudtuk, hogy nem adhat innom, de ő mégis fölém hajolt és kétszer cseppentett a számba. Ritkán éreztem olyan hálát, mint azért a két csepp vízért. Elképzelem, ahogy folyt az a rengeteg víz, véres tajtékkal a kórházi kövön. Nem tudom, mire vágyom jobban: egy kis vízre, vagy a fiamra. Meg szeretném mosni a fogam, mielőtt behozzák. Sír. Zokog. Parányi öklét rázza. Csak ő ne szenvedjen, gondoltam vajúdás közben. Csak ő ne érezze ezt a kínt. Megmosom a fogam, és azt érzem, hogy nem fogok tudni visszamenni az ágyig, többé soha nem fogok már rendesen járni. Aztán behozzák a fiamat. Egész éjszaka aludt, mondják. Tehetetlenséggel elegy boldog szomorúság, segítsen valaki, elvesztem, az ösztönök túlnőttek rajtam, és én soha nem voltam még ennyire magányos. Valahol víz csordogál, ráérősen, szenvtelenül. Csorog, csorog, és velem szemben ül a szobatársam átázott hálóingben, még a bokája is tejes. Én semmit nem érzek. Azt mondják a nővérek, hogy tegyem mellre a babát. Semmi nem jön. Iszonyatosan sír, az éhség lilába vájt ráncokat von az arcára, és a melleim üresek. A gyermek éhes, dühöng, szomorú, és tehetetlenségében miféle Isten felé rázza parányi kis öklét, miféle Isten az, amelyik távol marad az anyja üres és néma melleitől? Orvosok és nővérek veszik a kezükbe, és én külső szemlélő vagyok csupán, a testem nem az enyém, nem, és valahol víz csordogál lassan, szenvtelenül. Egy csepp tej nem sok, annyi sincs.
A gyerek belealszik az éhségbe és a sírásba, és én felállok. Újra lábon, és az év legmelegebb éjszakáján kimegyek az erkélyre. Csend van a szülészeten, pihennek a nők, anyák, csecsemők, és valahol víz csordogál. Elfolyt a magzatvíz a kórház kövén. Eszembe jut egy nagyon régi éjszaka. A Maros mellett sátoroztunk, amikor egyszeriben eleredt az eső. Jelentéktelen kis kemping volt, ahol nappal olvastunk, éjszaka pedig néztek a kezek – egy férfi kézzel is lát, ha sötét van, mondják. Zuhogott az eső, mintha csak dézsa lett volna fölöttünk a nagy ég, és ázott, áradt a sátortábor. A mellettünk lévő sátorban egy férfi addig verte a nőjét, amíg annak már sírni, könyörögni sem volt ereje. Mindenki némán várt a saját sátrában. Hogy elálljon az eső, és hogy a férfi belefáradjon a verésbe. Ez is eszembe jut a szülészet erkélyén. Arra a rengeteg vízre gondolok, ami akkor alázúdult a júliusi égboltból, és dagasztotta a Marost, hogy az csak úgy habzott tova, miközben egy nőt némára vertek. Nők némaságára és sikolyaira gondolok. Boszorkányokra, őrült nőkre, bolond asszonyokra. Egyik néma, másik ordít, mégis mindkettőre azt mondják: megőrült. Őrült, ha tűr és őrült akkor is, ha nem. A szüléshez is fegyelem kell, mondja nagyanyám. Vajon mit gondolna, ha most látna, a szülészet erkélyén éjszaka, még mindig véres hálóingben, túlérett barackkal a kezemben, szalvéta nélkül. Még egy napig semmit nem lenne szabad ennem, csak a száraz kenyeret, amit adnak. De nem érdekel. Vajúdás alatt egy nő megtanul a végsőkig tűrni és tűrni, de úgy, hogy közben senki nem az ura, senki nem a parancsolója. Némán és ordítva, az őrültség teljes pompájában.
Állok az erkélyen a tiltott barackkal a kezemben, és elképzelem, hogy javasasszonyok, boszorkányok, gyógyítók jönnek, körülállják az ágyamat, könnyű álmot szórnak a gyermek szemére, belőlem pedig egyszersmind kigyógyítják a gonoszt. Azt, amelyik csendben tűr, tűri a verést, a magamét és a másét, és kigyógyítják azt a gonoszt is, amelyik nem tűr, hanem felcsap, magasra lobban és ordít, ember és Isten arcába, ordít otthon és ordít a szülőasztalon, és elképzelem, amint ezek a javasasszonyok gyökerestől szakítják ki belőlem a gonoszt, ami megissza a tejet a fiam elől, majd virágot ültetnek a helyére, hogy csak úgy virágozzanak a tejmirigyek, liliommal és fehér rózsával, és virágozzon a tűrés és a nemtűrés helye is, bimbózzon, fakasszon rügyet a fájdalom és a keserv helye, ontson virágot a test összes kínja, legyen virág ott, ahol a görcs és a verés lakozik, az enyém és azé a másik nőé is, akinek nemtűrését, aztán tűrését tova mosta a háborgó Maros és a júliusi égbolt vizei, virágozzon az őrület s fakadjon a tej, folyjon a kórház kövén, hogy bokáig járjanak benne a nővérek, majd térdig a szülész-nőgyógyászok, járjanak tejben-vajban a férfiak, akik vernek, vagy életet segítenek elő a másik nőből, abból a mindigmásikból, aki tűr és nemtűr, és akire olyan könnyen és nem kevés izgalommal, talán merev fasszal mondjátok, hogy őrült nő!
Elképzelem, hogy jönnek a javasasszonyok, sebeket gyógyítanak és tejet fakasztanak, lágy női kezekkel érnek a melleimhez és gyengéd törődéssel érintik a gyermek szájához, hogy csak úgy csorogjon bele a friss, testmeleg tej, táplálón és édesen, sosem-fogyón, és a gyermek egye vággyal, mohó éhséggel.
Csendesen, szenvtelenül folyhat a Maros ma este, a nappal melege beereszkedett a fodrai közé, és bágyadtan folynak, a víz és a meleg. A hálóingem rám tapad az izzadtságtól, a barackot nem ehetném, de mindjárt vége és még csak most kezd igazán fellángolni bennem az édessége iránti sóvárgás. Már csak két harapás, és hallom, hogy nyöszörög a gyerek. Hirtelen teljes valójában látom a kórtermet, nincsenek itt sehol gyógyító-, sem javasasszonyok, csak a szobatársam alszik hatalmas tejfoltban, mellette a gyermeke jóllakottan piheg, szinte alig hallható, egyenletes légzéssel. Dús tejszag ereszkedik a szobára, és a fiam egyre nyugtalanabbul nyöszörög, tudom, hogy csupán pillanatok kérdése, és felsír. Mélyre fúrom a fogam a barack elomló húsába, és hagyom, hogy a könyökömig folyjon a ragacsos lé. A magot papírba csomagolom, és koszos-ragacsos kézzel kiemelem a mellem a hálóingből. Bár lennék boszorkány, bárcsak egyetlen érintéssel tejet fakaszthatnék ezekből a csontszáraz mellekből, kívánom, és teljes erővel rászorítok. Szinte hallom az üres szisszenést, a testem jajveszékelését, hogy olyat követelek tőle, ami nincs, amikor váratlanul kiserken négy csepp sűrű, hófehér tej. Mintha rózsa nyílna, szemérmesen és mégis gátlástalanul. A következő pillanatban újra üres, újra néma, újra terméketlen. De ahogy az ujjam baracktól és kosztól ragacsosan hozzátapadt, láttam, a saját szememmel láttam, hogy virágzásnak indult, négy szirom friss tej. A gyermek újra keservesen zokog, tombol benne a tehetetlen éhség. Egynaposan még pár csepp is elég neki, mondja a nővér, próbálkozzunk, ne adjam fel, a gyerek biztos nem fogja! Összerezzenek, kezdjük hát elölről. Egy csepp nem sok, azért imádkozom. Nincs itt javasasszony, nincsenek boszorkányok. Mezítláb lépek a kőre, és abban a pillanatban a folyosó végéből, a szülőszobáról éktelen ordítás tör utat magának. Az ismeretlen nőre gondolok, hangjának minden rezdülésére, tűrésére és nemtűrésére, őrületére, nyugalmára. Az a hang szeretnék lenni a torkában, utat törni és végigszántani a folyosókon, és hang maradni az esőben elvert nő torkában, és az esővel együtt háborogni, követelni, nemtűrni. De az ordítás ezúttal is elnémul. Újra csend van a szülészeten, csak a gyermekem sír keserű, feszítő éhségében. Némán lépek oda hozzá és ragacsos kézzel újra előveszem a mellem, és némán imádkozom, hogy induljon bennem virágzásnak a féktelen őrület, a test karneváli tobzódása, és folyjon, háborogjon, mindent mosson el a testmeleg, édes-dús hófehér tej.
