MEGOSZTOM

Párbeszéd-szimfóniák telefonra

Fám Erika Halló, Juli című regényéről (Holnap Könyvek Kiadó, Nagyvárad 2021)

 Fám Erika könyve nem sorolható be egy konkrét műfaji meghatározásba, leginkább egy kísérleti, lélekelemző párbeszédregény. Rendhagyó módon jeleníti meg két negyvenes éveiben járó nő élethelyzeteit, vergődéseit, kiútkereséseit. 

Juli és Anna telefonon beszélik meg mindennapi gondjaikat, életérzéseiket, egymásra és saját magukra vonatkozó reflexióikban társadalomfilozófiai, lélektani eszmefuttatások is felvillannak. A könyv hiteles és őszinte vallomás a női lélekről, gazdag jelentésrétegekkel, egy olyan mélypszichológiai “„gejzír”, ”, melyben feltörnek az eddig elhallgatott, elrejtett érzelmek, be nem teljesült álmok és elfojtott vágyak. A szereplők mindennapjaira rányomja a bélyegét a fásultság, magánéletük rutinja, egyhangúsága, kiüresedése. A közel fél évet felölelő telefonbeszélgetések ritmusát egymás terheinek, problémáinak le- és felvétele, állapotaiknak állandó kiegyenlítődése határozza meg. A regény alaptémái: két lélek láncreakciója, rejtett kincseinek, erőtartalékainak az előcsalogatása, érzéseik ide-oda rendezgetése, a testi-lelki nyavalyáik feletti fanyalgás finom iróniájaval átszőve. A humor végig oldja a feszült, drámai helyzeteket. A rendrakás, a takarítás, a káosz megszüntetését célzó kísérletek képezik a könyv egy másik alapmotívumát. Több beszélgetés fonalát a fölösleges, szükségtelen dolgoktól való megszabadulás vágya hatja át. Élénk párbeszéd folyik arról, hogy milyen módon lehet rendszerezni, szelektálni, átszűrni a szülőktől, nagyszülőktől átöröklött mintákat. 

Hogyan tudunk reagálni a bennünk örvénylő, fájó érzésekre, feldolgozatlan traumákra? Milyen megoldási lehetőségek, módszerek lehetnek elérhetőek és eredményesek számunkra? A feldolgozatlan múlt, a transzgenerációs örökségek egyre csak növekvő csomagokként terhelik személyiségüket. Ahhoz, hogy életük kiegyensúlyozottabbá, élhetőbbé váljon, meg kell szabaduljanak szorongásaiktól, félelmeiktől. Ezért van szükség az átöröklött traumák azonosítására és az önmagukkal való szembenézésre. El kellene varrni az elvarratlan szálakat, hogy azok ne adódjanak tovább gyerekeiknek és a velük való kapcsolat is feszültségmentessé váljon. Ehhez viszont segítség kell, amelyet egymás személyében találnak meg. Egymástól kapnak erőt, biztatást, megértést. Telefonbeszélgetéseik során tudatosítják és kimondják, hogy mi az, ami hiányzik az életükből, mi az amin változtatni kellene, hogyan oldhatnák fel magányukat és mi által nyerhetnének önbizalmat. Egymás gyógyító erejére támaszkodnak. Kiderül, hogy mindketten mélyponton vannak, egyikük sem érzi jól magát a bőrében, semmi nem alakul az elképzelésük szerint. Nem érzik magukat kiteljesedve semmilyen téren, de túl vannak a negyvenen és jó volna partot érni. Az otthontalanság érzése Julinál erőteljesebb, mivel 14 éve emigrációban él Amerikában (tipikus amerikai férjjel és két gyerekkel). Egyre jobban nyomasztja az érzés, hogy képtelen beilleszkedni az ottani társadalmi szerepkörökbe, idegennek és magányosnak érzi magát. Nem tudja levetkőzni kelet-európaiságát, hiányzik az anyanyelv és a szülőföld adta biztonság (ezért is érzi jobban magát olyankor, amikor Annával anyanyelvén beszélhet). Minduntalan kicsúszik a lába alól a talaj, emigránsként, nőként és újságíróként is keresi a helyét abban az országban, ahol nem értik meg, nem fogadják el, nem érdekel senkit (a férjét sem) magával hozott múltja, személyisége. 

„„Most elveszítettem a fonalat, amibe kapaszkodtam 14 éven át. Te jó ég, én már 14 éve itt vagyok Amerikában, a nagy jólétben, a szerencsében, egy idegen nyelvű férjjel, aki csak 2 szót tanult meg ezalatt az idő alatt magyarul. “Szia” és “köszi”. Na, ezekkel a szavakkal kell, azt hiszem, elbúcsúzzak tőle,  ezekkel a szavakkal kell elbúcsúzzak ettől a helytől, ettől a világtól, ettől az életérzéstől és szembenézzek  a hazugságaimmal és valóban, csak ennyit kell mondjak: köszi! Szia! Ennyi volt. Nem fogadott be ez a világ, mert én sem voltam képes befogadni ezt a világot. Na, de miket beszélek, haza nem tudnék menni és itt maradni sem tudok. Egy légüres tér ez az egész.” .” (40. oldal)

Mindezek ellenére keresi az elfogadást, önelfogadást, az önmegvalósítás lehetőségeit és a boldogság röpke illúzióit. 

Anna viszont otthon van, Kelet-Európában él, megvan számára a nyelv és a szülőföld biztonsága, de mindezek ellenére idegennek és otthontalannak érzi azt a világot, amelyben él. Élete kiüresedett, házassága közönnyé csupaszodott. Kétségbeesetten próbál helytállni nőként, feleségként, anyaként, de egyre inkább elidegenedik önmagától, férjétől és gyerekeitől. Nem érzi jól magát, belefulladni látszik a mindennapi rutin unalmába, kényszerébe. Elkeseredetté válik. De menekülésképpen ott van egy oázis, a barátnőjével való telefonbeszélgetés békés szférája. A közös sziget, a közös tér biztonsága. Egy hangnyira, egy gombnyomásnyira vannak egymástól, a bármikori elérhetőség lehetőségének a gondolata mindkettőjüket megnyugtatja. Az életük egyre inkább egy lélekkeringővé, baráti összefonódássá válik. Hangjukkal ölelik át egymást, szavaikkal képeznek közös erőteret. Nem ítélkeznek, nem fogalmaznak meg egymással szemben elvárásokat, nem követelőznek, hanem élet-kapaszkodókat, megoldásokat nyújtanak egymás számára. Próbálnak kikaparni valami fontosat mindennapjaikból, megtalálni magukban a még elviselhetőt, elfogadhatót, számba venni, hogy mit tudnak még adni környezetüknek. Megfogalmazzák, hogy mi az,  amitől boldogabbak lehetnének, finom iróniával reflektálnak arra a kérdésre, hogy milyen lehetőségei vannak egy negyvenes éveiben járó nőnek a lelki kiüresedés és a hiány feloldására, valamint az önmaguk és a társadalom által felépített falak lebontására.

„„Mert csak a pozitív, a szép és a jó kell mindenkinek. A negatív emberek elől mindenki menekül, és senki nem akar negatív lenni. Te miért nem szereted magad amikor le vagy pukkanva, miért nem vagy hálás az életnek, hogy megadta neked ezt  vagy azt a lehetőséget? Ha a jó dolgokra figyelnél, akkor sokkal jobban élveznéd a kicsi jót is, és nem vágyakoznál valami iszonytató nagy dologra. Miért nem tudjuk így látni a világot? Mert így tanítottak, ez a séma, ezt diktálja a közvélemény, a hagyomány, ez a trendi és akkor neked is úgy kell csinálni? És akkor megszabadultunk megint minden felelősségtől, mert mindent rányomtunk az őseinkre, a körülményeinkre és már-már sorszerűen látunk mindent. Gyere próbáljuk meg egy kicsit élvezni ezt a nagy semmit, amiben benne vagyunk, te is  és én is és ne akarjunk mindig kimászni.”(.”(71. oldal)

Tudják mikor kell különválni, mikor kell összeolvadni, mikor kell a nyers őszinteség és mikor a tapintat. Hol harcba küldik egymást, hol takarodót fújnak. Keresik a válaszokat arra, hogy mi az, ami nem engedi őket szabad szárnyalásra, mi gátolja a megvalósulásaikban. Mi szabadíthatja ki az átöröklött magányból, társas magányból, a szerepmagányból…? 

A könyv nem egy életvezetési tanácsadás, nem bulvárszörfözés, hanem erőgyűjtés, erőátadás, a legfontosabb értékekre való rátalálás ösvénye. Önfelfedezés, önigazolás, visszaigazolás a barátság és a közös múlt segítségével. Két negyvenes éveiben járó nő életvillanásai, kátyúi, sérelmei, fájdalmai. Egymás és saját problémáinak a megértése, traumáik feldolgozása, élethelyzeteik tudatosítása.  Mindez már óriási megvalósítás, értékes ajándék számukra. Az életkorból adódó válsághoz még hozzáadódik a távolság, a különböző életterek, a közönyös férjek, a gyerekneveléssel járó gondok, nehéz családi örökségek, elkorcsosult szerelmek, romba dőlt remények, félelem a társas magánytól és az egyedülléttől. Az egyik legnagyobb kihívást a férjekkel való kapcsolat megromlása, a velük való együttélés fakó magánya jelenti. Egyfolytában az kattog a fejükben, hogy hová lett, vagy kivé lett az a személy, akit feltétlen odaadással szerettek, aki a teljességet, az örömet és a biztonságot jelentette számukra.  Szentül hitték, hogy ez eltarthat egy élethossznyit. Ez a biztonságérzet eltűnik, helyére elvtelen viták, kicsinyes sérelmek, önző vádaskodások, a saját sebek nyalogatása, a megszokás rutinja és az egymás iránti közöny kerül. 

Juli az egyre jobban ránehezedő nyomások miatt pszichológushoz fordul, aki terápiaként naplóírást javasol. Ekkor tör felszínre elementáris erővel a szerző véleménye a nyelv szerepéről, a szavak súlyáról, erejéről. Nem lehet parancsszóra írni, nem lehet erőszakot elkövetni a szavakon, nem lehet belegyömöszölni őket egy szimpla terápiába. Nem lehet receptre szavakat felírni. A szavak csak akkor hitelesek, ha belső késztetésből, igényből fakadnak és válnak önírássá, gyógyító szövegtestté. Az írásterápiának akkor van eredménye, ha megküzdünk magunkkal és a szavakkal. Ezáltal a szöveg írni kezdi önmagát és folyamatosan begyógyítja a trauma okozta sebeket. Külső ráhatásra nem valósul meg az énírás, csak egy felfokozott, feszítő, izzó állapot hatására jöhet létre egy olyan nyelvi erőtér, amely közelebb visz önmagunk megfejtéséhez és felszínre hozza a rejtett tudatalatti tartalmakat. Juli felháborodása a megrendelt naplóírásra pont azokat az erőket mozgósítja, amelyek által közölhetővé válik a közölhetetlen, kimondhatóvá válik a kimondhatatlan, megvalósul az önmegértés, az önfelszabadítás és az önelrendeződés. Fám Erika szerint csak akkor válhat lehetségessé a katarzis, ha megismerkedünk a bennünk élő szörnyekkel, ha kiseperjük a szőnyeg alól a fájdalmas emlékeket és ezeket folyamatosan szavakba öntjük.

„„Talán mégiscsak szót kéne fogadnom. Ez terápia. Ez nem irodalom, ez nem remekmű, amit majd valahol valakik árgus szemekkel és sok előítélettel és rosszhiszemmel és jóhiszemmel és véletlenszerűen majd megítélnek, díjaznak, elmarasztalnak. Igen, ez igaz, végül is ez az enyém lesz, olyan mint egy gyerek, amit magam alkotok, az lesz belőle, ami bennem van, abból lesz, ami én vagyok, és persze néha engedetlen és néha dacos és néha nagyon kedves lesz majd, folyton alakítható, folyton alakul, mert ne reméljem, hogy teljes uralmam lesz felette, mert egy szöveg olyan mint egy gyerek, aztán egyszer csak egyedül fog élni, egy ideig veled van, amíg felnő, addig csiszolod, alakítod, de teljesen megváltoztatni már úgysem lehet, nem lehet teljesen más, ha szőke bár átfestheted barnára, úgyis kikopik, ha kövér vagy ha sovány etetheted, azért csak olyan marad amilyen, amilyennek indult, lekopik minden mez és minden kacat róla, minden módi és minden elmélet érvénytelen, maga lesz olyan amilyen csak ő, csak egyetlenül, csak általad lehet. Azért ez nagyon szép.” .” (59. oldal)

 Nemcsak ezek egymás mellé illesztésével, megvásárolva ezáltal egy jobb közérzetet, hanem olyan módon, hogy megmártózunk a traumáink okozta fájdalmakban, frusztrációkban, szembenézünk a szorongások okozta eseményekkel, félelmekkel. Ha mindez nem történik meg, akkor a traumatikus minták a végtelenségig újra fognak ismétlődni. Ezért meg kell értenünk, meg kell keresnünk a minket tükröző szavakat, le kell fordítanunk a bennünk örvénylő lelkiállapotokra és így megszülethet a terápiás szöveg. Az írás nem megváltás, nem feloldozás, inkább megértés és tudatosítás. Rendrakás lelkünk hűvös, nyirkos pincéjében. Nem fog az életünk gyökeresen megváltozni általa, de erősebbek leszünk, megértünk valami nagyon fontosat a múltunkból, életünkből és talán még döntésekre, változásokra is képessé válhatunk. Feloldódik merevségünk, kilépünk a toporgásból, a helyben járásból. Ha egy kicsit, ha csak egy milliméternyivel is jobban elhúzzuk a függönyt önmagunkban vagy önmagunk előtt, lehetőség nyílik rá, hogy megpillanthassuk életünk kiretusálatlan képeit. Ráláthatunk arra, ami életünk válságát okozza. Ezek a képek belénk égnek, nem engednek tovább, állandóan megjelennek előttünk, kezdenünk kell velük valamit. 

A döntésektől, a változtatásoktól, a továbblépéstől való alapvető félelem végighullámzik az egész regényen. A szereplők tisztában vannak azzal, hogy miért nem működik az életük, de megszokták ígylétüket, nem mernek rajta változtatni. A kihűlt kávé is jobb a semminél. Véleményük szerint a válás nem oldaná meg problémáikat, ezért inkább helyrehozni szeretnék megromlott kapcsolataikat. Óriási szükségük van a megértésre, a gyöngédségre és főleg az érintésre. A férjeik nem igazán figyelnek rájuk, nem értik és nem érzik a női lélek összetettségét, nem reagálnak ezek szeretetéhségére. Inkább saját kicsinyes problémáikkal, önzésükkel, bármire és bárkire való féltékenységükkel vannak elfoglalva. Viselkedésükkel megjelölik területeiket. A nő számukra felségterület, gyarmat. Feleségeik fennhatóságuk alatt állnak, a férjeik által nyújtott “„jól kormányzás” ” domániumában.  Majd rácsodálkoznak, hogy mégsem működik az egész. A férjek is érzik, hogy az öröklött férfiminták nem válnak be, gyarmatosított területeik független életet kezdenek élni, már nem használnak a régi, jól bejáratott módszerek. Rákényszerülnek arra, hogy a nők által sajátítsák el a modern házasság lélektanát. A nők önismereti utazásai ébreszthetik öntudatra a férjeket, így léphetik át saját határaikat. A nők segítségével rájönnek, hogy az előítéleteiken, a hatalomvágyukon való felülemelkedés jelenti az igazi férfierőt. Egyedül a hagyományos, sztereotip férfiszerepből való kilépés teheti élhetővé a házasságukat. Ez nehéz számukra, mert az autoritás, a kontroll, a birtoklás eszközeit használják, ebben nőttek fel, ezt ismerik. 

Az empátia gyakorlása, a női igények tudatosítása megoldás lehet a kapcsolati válságra. Ezért ajánlott férfiak számára is ez a könyv. Megtudhatják belőle, hogy nem feltétlen kell elrejtőzniük saját érzéseik elől, nem kell nevetséges, bántó viselkedésminták mögé bújniuk szorongásaik, félelmeik feloldásáért. Legtöbbször csak a primitív férfibüszkeség, a rossz nevelési minta, a férfiasság hamis illúzióinak a következménye, hogy legelemibb érzelmek nem adódnak át, nem jutnak kifejezésre. Anna és Juli egymás segítői, “„pszichológusai”. Amikor az egyikük nagyon lent van, a másik minden eszközt megmozgat a felemelésére. Hihetetlen az erő és kitartás, amellyel a két nő biztatja egymást, ahogy a csupasz hangjukkal, történeteikkel átölelik egymást. Keresik, meg próbálják menteni egymást. 

A két szereplő által kialakított szövegtér nem mindig szigorúan elválasztott, néha egybenyílnak, lebeszélik a távolságokat, egyazon térré válnak, egyetlen egybenyitott univerzummá, lélekszalonná, ahol kortyolgatják, felkavarják, leülepítik egymás örvénylő pszichéjét. Abból jósolnak jövőt, ami a lényük legalján még megmaradt. Többször megfogalmazódik bennük a személyes találkozás gondolata (tíz éve nem találkoztak), de ezt valahogyan mindig elodázzák. Félnek, hogy nem jönne létre ugyanaz az összhang, nem történne meg az az őszinte a feltárulkozás, ami a telefonbeszélgetések során megvalósul. Ezzel kapcsolatos félelmüknek hangot is adnak, elképzelve magukat egy közös színpadi jelenetben, ahol a szemtől szemben való beszélgetés helyett inkább újra a telefont használják. A telefon testük részeként funkcionál, függőséget hoz létre, de ugyanakkor egy saját, biztonságos tér érzetét is megkapják. Valójában ugyanaz a változásoktól, döntésektől való félelem nyilvánul meg a telefonkapcsolat iránti megrögzöttségükben, amely életük minden más területére is jellemző. Véleményem szerint ez a barátság gond nélkül elbírna bármilyen személyes találkozást. Nem a telefon mögé bújás biztonsága tartja fenn kapcsolatukat. Már a könyv elején kiderül, hogy erős kötelék létezett közöttük a telefonbeszélgetések előtt is, egyébként nem is jöhettek volna létre ezek az intim, bizalmas párbeszédek. Az viszont könnyen elképzelhető, hogy személyes jelenléttel nem áshattak volna le ilyen mélységekig. Barátságuk – mindezek ellenére –-  nem telefonfüggő, hanem (valamiképpen) végtelenbe nyúló, örökérvényű. Nem skatulyázható be, nem szüntethető meg. Örökre össze vannak kapcsolva és ezt nem az információs eszközök, vagy  körülmények határozzák meg, hanem a lelkük összefonódása. Lélektestvérek életre-halálra. A beszélgetéseik nem szakadnak meg, tovább folytatódnak. 

A telefon talán most is kicseng a végtelenbe: ”„Szia! Hívj holnap délelőtt, akkor szabadabb vagyok!”

Pataki-Péter Andrea