„Nyarat évente csak egyet ád az isten. Petőfit egyet ezer évre adott” (Mikszáth Petőfiről)
A selmecbányai evangélikus líceum irodalmi körének 1865. szeptember 23-i ülésén az akkor nyolcadik évfolyamos Mikszáth Kálmán is fellépett. Felolvasta Petőfi sírja című versét. Ekkoriban több művével is szerepelt itt, ezek közül szinte mindegyik megtalálható, kivéve ezt. Egy diáktársa jóvoltából csak a vers bírálatát ismerjük. E szerint: „…mind az eszme, mind a kivitel egészen megfelel céljának s a mű ezen fény oldala könnyen felejteti el velünk azon csekély hibát, mely imitt amott az ütem dallamossága hiányában áll.”
Bosszantó a veszteség, mert ez lenne az első jele Mikszáth Petőfi-vonzalmának, amelynek kialakulásában az addig olvasott Petőfi verseken kívül egyértelműen a helyszínt, Selmecbányát jelölhetjük meg. Sőt, magát a Líceumot, amelynek 1838-1839-ben Petőfi maga is növendéke volt, s egykori ottlétével olyan érzelmi hagyományt hagyott hátra a bányászvárosban, amely alól Mikszáth sem vonhatta ki magát.
Mikszáth itt fejezte be tanulmányait, hiszen első középiskolája a rimaszombati Ev. Prot. Gimnázium csak hat osztályos volt, a két záró évet máshol kellett teljesítenie. Mikszáth meg is tette (igaz, három év alatt). Végzése évében, 1866-ban, már meglévő írói ambíciója mellett magával hozza a kultikussá váló Petőfi élményét is.
Ezt az érzelmi többletet átélheti a mai magyar olvasó is, hiszen áll az iskola épülete (e sorok írásakor még mindig felújítatlan állapotban), s a falán ott az emléktábla, megörökítve Petőfi diákkorát. Mikszáthról még nincs márvány emlékjel a falon, így a neki szánt koszorúkat akrobatikus mutatványok közepette kell egy magas ablakrácsra felfüggeszteni.
Igazi mikszáthi szituáció ez, hiszen a diákról sok anekdota maradt fenn, amelyek csínytevéseiről számolnak be. Ezt tanúsítja Tavaszi rügyek (1887) című elbeszélése is, amelynek történései mögött saját emlékeit is kell éreznünk.
Ám ezt megelőzően igen erősen megjelenik a Petőfi emlék a műveiben, hiszen a sikert elindító Tót atyafiak (1882) kötetbeli első elbeszélés (Az aranykisasszony) szintén Selmecbányán játszódik s a főszereplők a selmeci diák Petőfit idézik fel maguk előtt. Ráadásul a megvénült Csutkás tanár úr még tanította is Petőfit.
Tehát ezt a várost és ezt az iskolát kell Mikszáth Petőfi vonzalmának eredőjeként kezelnünk. Egészen biztos addigra már több verset olvashatott a költőtől. Erre meg is volt a lehetősége, hiszen elképzelhetetlen, hogy a két hazafias szellemű gimnázium könyvtáraiban ne lettek volna Petőfi kiadások. Kezébe vehette az 1858-as Újabb költemények példányát, vagy a szintén diákévei alatt megjelent Összes költeményeket (1862). Ráadásul maga is próbálkozott versírással, ennek szellemi és szakmai megalapozottságát a Petőfi versek jelenthették.
Elsődlegesen az iskolai órák lehettek rá hatással, ezekben biztosan szó esett Petőfiről. 1855-56-ban az ötödikesek magyar irodalomból ezt tanulták: „Prózai és költői irálypéldányok olvasása, fejtegetése és emlékelése, úgyszintén elszavalása. A magyar nemzeti irodalom Toldy szerint. Irálygyakorlatok.” (Az iskola előfizetett Arany Koszorújára is.)
Az még biztosabb, hogy mint mindenki a hazában, maga is ismerte a Petőfi eltűnés rejtélyét. Hajdani selmeci diákként őrizte Petőfi itteni életének legendáriumát, idézte is írásaiban, s természetesen rosszul, úgy, ahogy akkor az már rögzült a város lakóiban. (Egy kicsit gazdagította azokat a maga módján.) E legendák nem életrajzi hitelességükről híresek, nem is az a szerepük, hanem élményt, érzelmet, kötődést jelentenek egy személyhez, egy helyhez.
Így van ez annak a tanárnak az emlékével is, aki minden idők nagy megrökönyödésére megbuktatta Petőfit magyar irodalomból. S akinek húgába a siheder költő oly mélyen szerelmes lett. Csak hát Mikszáth, s a többiek meséjével ellentétben az igazság az, hogy Suhajda Lajos tanár, akit ő is emleget, s aki őt tanította ugyan, de nem taníthatta Petőfit magyar nyelv és irodalomra, így nem is buktathatta meg. Mivel egy évvel Petőfi selmeci távozása után érkezett a gimnáziumba, továbbá a húga sem utasíthatta el a szerelmes ifjút, mivel nem volt húga. A buktató tanárt amúgy Lichard Dánielnek hívták, Mikszáth idejében már nem az iskola tanára, és történelemből buktatta el Petőfit sok diákkal együtt. Ahogy szokták mondani: a többi stimmel.
Egyébként is, a legendák további ismérve, hogy a tudomány legpontosabb, forrásokkal alátámasztott bizonyítása sem tud változtatni azokon. Nyugodtak lehetünk: a Petőfi legenda ma is élhet Selmecen, ha él még arra magyar ember.
Ismétlem, nem kell Mikszáth selmeci emlékeiben és ezek alapján megfogalmazott írásaiban filológiai pontosságot keresni, „csak” életre szóló Petőfi élményt, amelynek hatását mindvégig felfedezhetjük az életműben. Ez a vonzódás abban is felismerhető, hogy a költő neve gyakorta feltűnik műveiben, hacsak egy-egy említés erejéig. Mondhatjuk, Mikszáth számára Petőfi állandósult korjelenség is, egyfajta viszonyítási lehetőség. Másként szólva: a közösségben meglévő, élő hagyomány, emlék, s elsősorban élmény, amely az életmű valamely pillanatában feltűnik. Akár még egy emlékkönyvi bejegyzésben is.
Hiszen az ifjúkorában megjelent, szinte hisztérikus „Petőfi Szibériában” motívumot maga is átélte, ám úgy, mint az elutasítók egyike. („Miért nem hagyják pihenni a szegény Petőfi urat? Minek rontják el azt a szép mítoszt, hogy eltűnt, ki tudja hova, ki tudja mikor…” mondatja egy helyütt a hősével.) Nagyon jól tudta, hogy Manasses Dávid nagy port felvert kitalációja álhír, hamis forrásokon alapul s csak kihasználja azt a nemzeti érzelmet, amely szerint Petőfi nem halhatott meg, legfeljebb eltűnt, de valahol, valamikor visszatér. (Ahogy a költők szoktak…). Sikertelen pályakezdő pesti éveiben, amikor rövid életű lapokat szerkesztett, vagy írt tele egymaga (minden forint jól jött), kigúnyolja az ebben hívő olvasókat, és még azt is megteszi, hogy megszólaltatja magát Petőfit, aki levelet írt neki Szibériából. Talán nem is volt meglepve, voltak olvasók, akik elhitték.
A másik nagy, személyes Petőfi élménye ekkor az 1882-es szoborállítás, az első a fővárosban, s amely mögött érzi a másodlagos akaratot, azt a politikai szándékot, amely már ekkor a költőt saját akaratának érvényesítésére használta fel. Az ekkor megfogalmazott kiábrándultsága, a Petőfi-kép, s vele a negyvennyolcasság kiüresedése és háttérbe szorulása keserű mondatokat irat le vele, amelyek évtizedek múltán eljutnak oda, hogy ő is megfogalmazza a válaszát arra kérdésre: mi lenne Petőfi, ha élne?
Mi más, mint parlamenti képviselő, írja Mikszáth, maga mellé képzelve az ülésterembe a költőt, aki mint ő is, tisztán látná és élné át a magyar politika kiüresedését, amelynek tragikus végkifejleményét Mikszáth évtizedekkel előre megérezte.
Diákkori emlékek, a Petőfi-kultusz jelenségei mellett Mikszáthot mint „irodalomtörténészt” is láthatjuk. Máig nem tudni, honnan szerezte azt a Petőfi kéziratot (talán Kerényi Ferenc nagyon várt Petőfi kritikai kiadásának utolsó, posztumusz kötetéből kiderül), amelyet 1883-ban közreadott abból az alkalomból, hogy megjelent a legújabb Petőfi összes elegáns díszkiadásban. Hiányos ez is, mint a többi, írja Mikszáth, s igazolásként közreadja a nála lévő, kimaradt verset. A közlés több ponton is hibás, mutatva, hogy rosszul olvasta a kéziratot, vagy a filológiai pontosság sem tartozott erényei közé. S hogy lássuk, milyen az eredeti vers, ide kell iktatnunk, nehogy a mai olvasó e kötetet olvasva a Mikszáth tálalta verset tekintse hitelesnek.
ÚJÉV NAPJÁN, 1849 Megérte ezt az évet is, Megérte a magyar haza: A vészes égen elborult, De nem esett le csillaga. Meg van vagdalva, vérzik a kezünk. De azért még elbírja fegyverünk, __ S amerre vág, Ott hagyja fájó vérnyomát. Ott hagyja fájó vérnyomát, Haramjacsorda, képeden! Hogy majd az ítéletnapon E bélyeg vádolód legyen, Vádolód az isten szine előtt, És gyújtsa rettentő haragra őt, __ Teellened, Ki ránk veszett fogad fened! De mi az ítélet nekünk? Ha lesz is az, sokára lesz! És ami több, és ami fő: Az isten könyörűletes. Még majd kegyelmet adna nékik ő... Ne várakozzunk; e vérengező __ Kutyák felett Tartsunk magunk itéletet! Tartsunk oly véritéletet, Hogy elborzadjon a világ; Majd addig szórjuk rájok a Szörnyű, halálos nyavalyát, Amíg hírmondónak marad csak egy, Ki majd otthon reszketve mondja meg, __ Hogy jaj neki, Ki a magyart nem tiszteli! Nekünk most az isten kevés, Mert ő nem eléggé kemény; Hozzád imádkozom, pokol, Az új esztendő reggelén: "Öntsd szíveinkbe minden dühödet, Hogy ne ismerjünk könyörületet, __ Mig e gazok Közűl a földön egy mozog!" Debrecen, 1849. január 1.
Petőfi évzáró-évnyitó verseinek utolsó darabja ez, 1849 januárja első napján írja, amikor a küzdelem éppen tetőfokára hágott, bár érezhető volt, ahogy a hit és a lelkesedés nem pótolhatja a politikusi tisztánlátást és a katonai erőt.
Mikszáthnál olvashatunk a Petőfi–Jókai viszonyról is. Ez is természetes számára, hiszen a gyermek Mikszáth első igazi olvasmányélményei (elfelejtve Tatár Péter ponyváit) Jókaihoz kötik. Egy kései interjúban elmondta, az első könyv, amely megragadta őt, A janicsárok végnapjai volt. Ettől kezdve lett Jókai a kedvenc írója. Később Jókai mutatja be őt a magyar olvasóknak, amikor a Petőfi Társaságbeli első könyve megjelenik, aztán együtt ülnek a képviselői padokban, együtt szolgálják Tisza Kálmánt s persze megírja majd Jókai életútját a sikeres életrajzi regényében. A Jókai Mór élete és kora egyik fő alakja lesz Petőfi is, ami ugyancsak nyilvánvaló, hiszen a két pápai diák barátsága, irodalmi kapcsolata igaz, hogy alig fél évtizedre terjed ki, de hatásában végéig ott szerepel Jókai életében.
Nem kerülhette ki tehát Mikszáth Petőfi szerepeltetését a nagy alkotásaiban. Ráadásul elkövette azt az irodalmi csibészséget is, hogy a márciusi napok történéseit, benne Petőfi szerepeltetésével 1898-ban megírván, azt majd beemeli az 1904-ben megjelent Jókai életrajzba, szinte változtatás nélkül. Van benne logika (a dupla honorárium mellett), hiszen ennél többet ő sem tudott megfogalmazni Petőfi márciusi szerepéről. (Amely több helyen akkorra már erősen mítosz hangulatú lett.)
Átélte viszont a megváltozott 48-as hagyományt, annak pártpolitikai szerepét és válságát. Többször megfogalmazza: az a kor, amely olyan fényes volt, őszinte és hittel teli, lassan eltűnik. Nem csak azzal, hogy az élet rendje szerint sorra halnak ki a hajdani résztvevők, hanem úgy is, hogy a politikában jól felhasználható frázissá változott március 15., a forradalom, s maga Petőfi is. Olyan formális gesztussá vált, amelyről évről évre meg kell emlékezni, egy napig írni, beszélni, koszorúzni, de már másnap vagy elfelejteni, vagy a saját politikai cselekvési program eszközévé silányítani. Ahogyan írta: „Március tizenötödike! De van is már március 15-ike? A márciusi dolgoknak lejárt a kora. Se márciusi hangulat, se márciusi forradalom.
Ami még megmaradt eddig – az a márciusi sör.
Ezt még tisztelik és isszák. Híznak és butulnak tőle az emberek.”
Már 1880-ban a forradalom érzelmét elveszítő rezignációval (pedig nagy 48-as volt a családjuk!) írja: „A csaták lezajlottak, hősök piros vérét a föld felitta, – de azt a fényes panorámát, mely ígérve volt, még mindig valami köd takarja.
A magyartalanság, a hazafiatlanság, és a korrupció lehelete, mely elborít völgyet, bércet, mezőt.”
Mikszáth utolsó írásainak egyike is Petőfihez kötődik. A századforduló után egyre határozottabb elképzelés formálódott meg a Petőfi relikviák összegyűjtésére, múzeum létrehozására. A lassú megvalósítás felgyorsítása érdekében javasolta Herczeg Ferenc, hogy a munkálatokkal a magyar asszonyokat bízzák meg, nekik minden sikerül. (Bizonyára az úri nők szociális akcióira gondolt.) Így is történt, létrejött a Petőfi-ház Hölgybizottsága, (köztük van Mikszáth felesége is), amelynek szervezésében számos programot tartottak s ezek bevételét a ház létrehozására fordították. 1908-ban a hölgyek egy Petőfi almanach kiadását is javasolták, amelyhez szerzőnek felkérték az írót is. Mikszáth nem írta meg a tőle várt anyagot, amely a Petőfi és Selmecbánya témakört idézte volna meg. 1909 januárjában súlyosan megbetegedett, arról a korabeli napilapok is folyamatosan és részletesen beszámoltak. (Korábban közölték, hogy a szerzők között ott lesz Mikszáth is.) Amikor a díszes kiállítású kötet megjelent, (1909 március 16.), Mikszáth szellemes írásában mutatja be az olvasóközönségnek, egyfajta karcolatba illesztett recenzióként.
A csaknem 500 oldalas almanach rendkívül vegyes. Ír bele Apponyi Albert csakúgy, mint Riedl Frigyes, Tolnai Vilmos és Szabolcska Mihály, Gárdonyi Géza és Herczeg Ferenc. A többség a dilettánsoké, a konzervatív szemléleté, korszerű Petőfi-képről szó sem lehetett. Eleve pénzt szerző kiadványként gondoltak rá, forgalomba nem is került. Hol van már Petőfi szabadságképe, a forradalmár költő, a magyar nők szervezete gondosan ügyelt, hogy egy könnyen elfogadható képet adjon. Mikszáth nem sokat veszített azzal, hogy nem készült el szöveggel, mi viszont annál többet.
A selmecbányai iskolával indult Petőfi élménye 1865-ben, és 1910-ben, a nagy irodalmi ünnep idején ugyancsak Selmecbányával zárul le. Május 16-án tartották Mikszáth írói jubileumát, erre az alkalomra az országból özönlöttek a táviratok, levelek, díszoklevelek, ajándékok az íróhoz. Április végén a selmecbányai líceum Petőfi-köre is küldött egy üdvözlő táviratot, amelyben együtt említi Petőfit és Mikszáthot: „Azon Önképzőkör, melynek tagjai közül került ki egykor a legnagyobb magyar lírikus, örömmel és büszkén vallja a legnagyobb magyar humoristát magáénak, kinek ünnepli negyven éves írói jubileumát.”
Fennmaradt válaszának töredéke, alighanem már nem volt ideje a végleges szöveget megfogalmazni. „A selmecbányai Petőfi Kör szíves üdvözlete és értesítése, hogy ott ahol hajdan Petőfi bontogatta első szárnyait s ahol az én zsengéim is elhangzottak egykor, most negyven éves írói évfordulómat ünnepelték”.
Ennél is fontosabb emlék lehetett számára a középiskola, hiszen az írói pályának szándékát itt kapta. Egy másik, szintén töredékben maradt levelét több éve halott tanárának, az Önképzőkör elnökének, Scholz Vilmosnak címezte: „Tudom, hogy ön nem kapja meg ezt a levelet, mert Ön meghalt és mintegy húsz éve porladozik már a selmeci földben, ahol az ön szíve arannyá fog változni és kibányásztatik egy napon, de nem is az ön testéhez van adresszálva ez a levél, a lelkéhez szól, senki máshoz nem is szólhat, az ön lelke pedig ott él azokban, akik az Ön dolgait folytatják a selmeci Petőfi körben, ahol Petrovics Sándor bontogatta ki szárnyait s ahol az első ingadozó lépéseket tettem én is a Parnasszus felé.”
