Az emlékezetpolitika sajátosságairól már írtam az Újvárad hasábjain; az akkori fejtegetések gyakorlati továbbgondolására nyújt alkalmat az a fejlemény, hogy Romániában 2023-tól külön tantárgyként fogják oktatni a holokausztot.
A romániai rendszerváltás, mint minden forradalmi változás magával hozta az emlékezetpolitika megváltozását, a múltátírás igényét is. Ennek jegyében nevezték át 1989 után a tereket és utcákat: eltűntek a kommunista személyiségek nevei, de a történelmet ismerők számára meghökkentő folytatásként Románia szerte megjelentek az Antonescu marsallról elnevezett közterületek. A kommunista diktatúrában, de azt megelőzően is a romániai emlékezetpolitika alapelve volt az, hogy egyetlen kényes témát sem lehet úgy tálalni, hogy az a román népre a legcsekélyebb mértékben is rossz fényt vessen. Ez a hozzáállás nem tűnt el a rendszerváltással, ráadásul ki is egészült azzal a szemlélettel, amely a történelmet kevésbé múltfeltáró tudománynak, mint inkább hősteremtő eszköznek tekinti. Így kerülhetett a piedesztálról ledöntött Ceaușescu helyébe a közelmúlt másik „hőse”, Antonescu marsall.
Nem lehetett tudni, mivel kell ezt magyarázni, azzal, hogy nagyon keveseknek volt fogalmuk a romániai holokausztról, vagy tisztára akarták mosni a vezért, netán, ami a lehető legrosszabb, kifejezetten helyesnek és kívánatosnak tartották az Antonescu-rezsim tetteit? Erre a dilemmára nem született egyértelmű válasz, mert végül nem saját belátásból, hanem a NATO-csatlakozási tárgyalások során Amerika kérésére, tehát külső nyomásra kerültek le ezek az elnevezések a közterekről. Ez a pillanat alkalmas volt, legalábbis lehetett arra, hogy Romániában meginduljon egy komolyabb és szélesebb rétegekhez is eljutó kutatás arról, hogy valójában mi is történt Romániában azokban a vérzivataros időkben. Ha meg is indult egyfajta elmozdulás ebbe az irányba, azt nem lehet mondani, hogy e feltárások eredményei el is jutottak a társadalom szélesebb rétegeihez: az Elie Wiesel Országos Holokausztkutató Intézet által tavaly decemberben közzétett közvélemény-kutatás szerint a megkérdezetteknek csupán 32 százaléka tudta azt, hogy Romániában is történt holokauszt.
Ilyen körülmények között nemcsak érthető, de szükséges is, hogy az iskolában külön tantárgyként oktassák a holokausztot, még ha vannak ellenzői ennek az elképzelésnek a jóhiszemű polgárok körében is, akik úgy érvelnek, hogy a holokauszt történelmünk szerves része, tehát nem lehet és nem is szabad abból kivágni, mint egy szelet tortát, ezért nem külön tantárgyra, hanem alaposabb történelemoktatásra lenne szükség, mert így érthetőbbek lennének az összefüggések. Normális körülmények között talán helytálló lenne ez az érvelés, de Romániában oly mértékű a lemaradás a történelmi tudás tekintetében a fentebb már jellemzett történelemszemlélet és emlékezetpolitika miatt, hogy legalább néhány évig, évtizedig hatékonyabbnak tűnik a külön tantárgyként történő oktatás, ami nyilván nagyobb óraszámot is feltételez.
A tantárgy célkitűzésének sikerességét azonban több tényező is hátráltatja. A holokauszt oktatása szükségszerűen fel kell vázolja azokat a folyamatokat, amelyek a tragédiához vezettek, ami azért jelent nehézséget, mert Romániában az antiszemitizmusnak történelmi hagyománya van, és a holokauszt nem egy tragikus kisiklás az ország történetében, hanem egy hosszú és aránylag jól kirajzolható folyamat végzetes betetőzése, ezért fel kell hagyni a mindeddig megszokott népdicsőítő emlékezetpolitikával és történelemszemélettel. Ha ez nem történik meg, és mindenféle engedmények történnek a román nemzeti érzékenységnek, akkor a tantárgy nem éri el a célját, sőt, kifejezetten kontraproduktív lehet.
Ha valóban meg akarjuk mutatni a romániai holokausztig vezető utat, akkor megkerülhetetlen a kulturális dimenzió vizsgálata, mert csak ennek kutatásával érthető meg az a folyamat, ahogy a náci Németország magával rántotta Romániát a maga poklába anélkül, hogy a román társadalomban és közgondolkodásban számba vehető ellenállás lett volna. Románia a 19. században lett önálló állam, és a sovinizmusig hajló nacionalizmus teremtette meg az önállóság kivívásához szükségesnek vélt szellemi légkört, természetesen a zsidóságra is negatív szerepet osztva. Hogy mást ne említsünk, Mihai Eminescu publicisztikája is ebben az antiszemitizmussal tarkított soviniszta szellemben fogant. A későbbiekben is a román kultúra meghatározó alakjai játszottak szerepet a romániai antiszemitizmus tovább élésében.
Ebben a vonatkozásban ki kell emelni a leghíresebb román történészt, Nicolae Iorgat, aki évtizedekig együttműködött A.C. Cuza professzorral, a romániai politikai és akadémiai világ legintranzigensebb antiszemita alakjával. A két akadémiai személyiség antiszemita pártot is alapított, és közösen terjesztették az antiszemita propagandát a Iorga alapította Neamul Românesc című lapban, illetve ott ahol erre alkalmuk nyílt, és volt is alkalmuk erre a parlamentben, a katedrán és a számukra rendelkezésre álló nyilvánosság más terein is. A Vasgárdával való konfliktusa miatt Iorgát a legionáriusok végül meggyilkolták, ezzel szándékaik ellenére is mintegy utólagos felmentést biztosítottak neki az utókor szemében egy antiszemitizmusban leélt élet után. A Vasgárda elleni következetes fellépése mindenképpen Iorga javára írandó, de ez nem teszi semmissé az ő szerepét az antiszemitizmus felizzításában, sem pedig azt, hogy akkoriban kikezdhetetlen tudományos tekintélyével mintegy hitelesítette az antiszemitizmust, amivel ő is hozzájárult ahhoz, hogy a román nép lelkileg, szellemileg mondhatni felkészülten várja a hitlerista úthengert.
A román kultúra másik kulturális ikonja, Octavian Goga aktív politikusként minden lehetőséget megragadott arra, hogy ártson a zsidóságnak. Ezt tette világéletében, de a legjobb alkalma erre mégis abban a másfél hónapban adódott 1937 legvégén és 1938 elején, amikor A. C. Cuzaval közös náci pártjuk élén kormányt alakított, és sorra vezette be Romániában a zsidóellenes törvényeket, intézkedéseket, ezzel beindítva a romániai holokauszt folyamatát. De az akkor ébredező és karriert befutó fiatal tehetségek is bűnösök annak a társadalmi igénynek a megteremtésében, hogy a zsidók mindegy, milyen úton módon, de tűnjenek el Romániából. Most csak Emil Cioran és Mircea Eliade neveit emelem ki, akik később külföldön nagy elismertséget kivívó kulturális személyiségekké váltak. Az egyetemi világ is hemzsegett az antiszemitáktól, a már említett Iorga és A.C. Cuza mellett nem maradhat ki a felsorolásból Cioran és Eliade szellemi megrontójának, Nae Ionescu professzornak a neve sem. Mindezek a jelentős személyiségek a közgondolkodást leginkább formáló sajtó hasábjain terjesztették nézeteiket, ugyanakkor jelentős és jelentéktelen újságírók hada is terjesztette az antiszemita gondolatokat.
A romániai holokauszt kulturális dimenziója tehát nem kerülhető meg az összefüggések és a folyamatok megértésében, de ebben rejlik a nehézség is: túlságosan sok jelentős román kulturális, közéleti személyiség volt antiszemita ahhoz, hogy a mai román társadalom ne bocsássa meg nekik ezt, illetve ne próbálja meg mentegetni őket. Ráadásul, ha megvonnánk a kultuszjogot minden antiszemita román személyiségtől, akkor a két világháború közti korszaknak talán legmeghatározóbb személyiségeit kellene kitessékelni a román kulturális panteonból, és félő, hogy a román társadalom ezt az árat nem akarja megfizetni a tisztánlátás kedvéért. Mert fájdalmas lehet a megszépített múltra nevelt társadalomnak szembenézni azzal, hogy a román történelem legdicsőbbnek tartott, idealizált korszaka, Nagy-Románia kora mennyire más volt a valóságban, mint ahogy a történelemkönyvekben megjelenik. Ha alaposan és őszintén feltárják, illetve a fiatalság körében terjesztik az akkori románság viszonyát a zsidósághoz, ha megmutatják azt a gáttalan antiszemitizmust, ami azt az egész korszakot jellemezte, akkor a román társadalomnak le kell majd számolnia a két világháború közötti Románia idealizált képével, aminek már aktuálpolitikai tétje is van. Nem véletlen, hogy a román parlamentben a szélsőségesen nacionalista AUR párt tiltakozott vehemensen az ellen, hogy külön tantárgyként oktassák a holokausztot.
Aktuálpolitikai szempontból még az is jól jött, hogy végül nem sikerült tisztára mosni Ion Antonescut, ha netán ez volt a szándék a rendszerváltás után, mert így most minden bűnt rá és a legionáriusokra lehet áthárítani, el lehet hitetni azt, hogy mindenért kizárólag ők a felelősek, ezzel pedig meg lehet menteni az idealizált Nagy-Románia-képet. De csak a fentebb felvillantott néhány tény rávilágít arra, hogy bár az Antonescu-rezsim és a legionáriusok valóban a fő felelősei az akkori borzalmaknak, de ők nem a román társadalomtól teljesen függetlenül, abból mintegy kiszakítva cselekedtek, hanem a beteljesítői voltak egy az országban már zajló végzetes történelmi folyamatnak, amelynek a Harmadik Birodalom nem a megteremtője, hanem a katalizátora volt.
Van tehát bepótolnivaló, és van ellenállás is, ezért is lesz nehéz a tényeket a tantárgy céljainak megfelelően előadni a fiataloknak úgy, hogy ezzel ne épp a román nacionalizmus érzéseit korbácsolják fel, ami ellentétes lenne ennek a tantárgynak a célkitűzésével. A tudást kell átadni a diákoknak, az ítélkezést rájuk kell bízni. Ha jó és jó szándékú tanárok tanítják ezt a tantárgyat, a diákok meghozzák majd a helyes ítéletet. És ezzel el is értünk egy másik nehézséghez. Ki fogja mindezt megtanítani a gyerekeknek? Honnan lesz országszerte annyi tanár és oktató, aki ezt a feladatot nem hogy a legjobb tudása, hanem gyakran talán eddigi történelmi ismeretei ellenében fogja tudni és akarja majd megtanítani a diákságnak? Hiszen pont azért van szükség Romániában ennek a tantárgynak az oktatására, mert több mint egy évszázada összemosódik a román nép történelme a román nép felmagasztalásával, és ebbe a hosszú ideje tudatosan és következetesen felépített mentális közegbe kell majd rést ütni ahhoz, hogy a holokausztoktatás elérje célját, és a hazai fiatal generációk megértsék a tragédia reális méreteit, pontos ok-okozati összefüggéseit anélkül, hogy közben mindezt ne a román nép elleni lejárató kampánynak érzékeljék. Nehéz vállalás, de érdemes megpróbálkozni vele.
