(Naplójegyzetek 2013-ból)
Pozsony, 2013. február 18. Úgy tűnik, a gének kártyapaklija minden születéssel újrakeverődik, s minden emberi élet egy új játszma az evolúció nagy pókerében. De a lényeg: a születésünk előtti időkből semmire sem emlékszünk, joggal remélhetjük hát, hogy a halálunk utáni idők is pontosan olyan öntudatlan, néma konformációja lesz az elemeknek, mint amilyen a születésünk előttié volt. Azaz a halálunkkal valóban véget ér a gyötrelmünk, s nem kezdődik a lét nélküli, pontosabban a lét emlékeihez kötött tudat pokla. Mikor testi bajaim a halál sejtésének közelébe sodornak, leginkább a bomló elemekben tovább élő tudatom és emlékezetem lehetséges gyötrelmétől tartok.
Február 20. Az ember borús pillanataiban (s 78 éves korában egyre több a borús pillanata) számadásokat készít, írásai végrendeletekhez kezdenek hasonlítani, aztán eltelik egy-két nap vagy egy-két hét, s azon kapja magát, hogy a testamentumai ellenére is tovább él, s érzi, hogy mese nincs, megint neki kell veselkednie a sziklájának s görgetni fölfelé a hegyen, legyen ez a szikla bármennyire is abszurd, mert addig, ameddig dolgozik, legalább van valamije: a sziklája az ő jószága (Camus). S megint leemelek, véletlenszerűen, egy-egy könyvet a polcomról, s belelapozok az asztalomon gyűlő irodalmi folyóiratokba.
Február 21. Oravecz Imre 70 éves. Az És is köszönti. Károlyi Csaba köszöntője remek; néhány kulcsszó és Oravecz Imre életműve megmozdul, lélegezni kezd: parasztregény, bálnavadász, Szajla és Amerika a magyar irodalomban, 1972. szeptember – szeretkezés helyett beszélgetés. – Tegnap ülésezett a Magyar Művészeti Akadémia irodalmi tagozata. A szervezők Falu-mitológia tegnap és ma címmel tudományos értekezletet terveznek. Kíváncsi vagyok rá, milyen lesz a résztvevők Oravecz-recepciója. Az ülésen megjegyeztem, hogy ügyeljenek, ne csússzanak vissza a falu-mitológia tegnapi („népi”) nyelvébe. Ma érvényes nyelvet kidolgozni a tárgyhoz – ez lehetne a feladata az ilyen új mozgolódásoknak. Hozzászólásomra Á. I. reagált, s úgy érzékeltem, egyben a jelenlevők véleményét is megfogalmazta: A más nyelv más falut, hamis mitológiát szállítana. – Oravecz faluképe vajon hamis mitológia? – Esterházy Péter, ugyancsak az És említett számában, néhányunkról (Szilágyi István, Grendel Lajos stb.) úgy ír, mintha mi máris kiléptünk volna az MMA-ból. Nem tervezem a kilépést, bár kívülről bekiabálni könnyebbb, mint bent küzdeni, vitatkozni, de halálbiztos, hogy eredménytelenebb.
Február 27. Az Iskola a határon keresztény Törless… A racionalista Törless józan megfontolásból hagyja ott az iskolát, a katonai reálból megszökő Medvét egy, az úton rugdosott konzervdoboza vezeti vissza az iskolába, azaz valami rejtélyes hatalom. Hogy mi, azt akár a fejezetcímekből is kikövetkeztethetjük: Non est volentis (Nem azé, aki akarja – mármint a „kegyelmet”), Sem azé, aki fut… A két cím ugyanis Szent Pál intéséből való (A rómaiakhoz), s a teljes mondat így hangzik: Nem azé a választás (azaz az isteni kegyelem), akinek arra akaratja vagyon, sem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené. – A Törless…-ben minden hatalom a rációé, az Iskola a határonban Isten a mindenható.
Február 28. A tudásnak is van tudatalattija – mondja Foucault. Meg a nem-tudásnak is – mondom én. Cs. L. (telefonon szinte napjában beszélgetünk, vitatkozunk, veszekszünk) csak az információ szintjén tud ezt-azt Foucaultról, de a Foucault-nem-tudásának van egy olyan szintje (tudatalattija), amely valamiféle létminőségként képes benne (Cs. L.-ban) működni s például rám hatni. (Valószínűleg ez a nem-tudás-alatti tudás írja a kitűnő verseit is.) Ahogy Foucault A szavak és a dolgokjáról előadta a nem-tudását, az beindított bennem egy egészen más irányú, de mindenképpen Cs. L. Fouccault-nem-tudásához köthető tudatfolyamot, s egyszer csak azon kaptam magamat, hogy már Eco Foucault-ingáját olvasom, nevezetesen a regénynek azt a fejezetét, amelyben az olasz partizánok a német SS-ektől zsákmányolt, akna-felkutatásra kiképzett dobermannokat gombakeresésre használják. Így lett Cs. L. Foucault-nem-tudásából egy egészen más jellegű ismeret, de mégiscsak ismeret: a kanti elméleti és gyakorlati észnek egy triviális, „modern” formációja.
Március 1. A tegnapi gondolatsort tovább gondolva: Jean-Paul szerint az isten a franciáknak adta a földet, az angoloknak a tengert, s a németeknek az eget. Azaz a franciák gyakorlatiasak, az angolok utazók és kereskedők, s a németek filozófusok és fizikusok. De mi történt? Az Európai Unióban a transzcendentális analitika és a hatáskvantum német tudorait a földbirtokló és földhözragadt franciák gombakeresésre (GDP-termelésre) fogták. S a németek persze ott is kitűnően teljesítenek: a német „gombák” nélkül nem létezne az EU.
Március 2. Miben hisztek ti makacs égitestek, hogy föllobogva lángokkal egymásnak nem estek, csak kerülitek egymást óvakodva? S miben, ti, makacs emberek, hogy még mindig van emberiség, s nem követett el az élet reménytelensége, sőt abszurdsága miatt kollektív öngyilkosságot?! A hívő Istenben hisz, s istenhite visszasugárzik rá, s ez teszi erőssé. Az erős ember önmagában hisz, s ez elég neki a túléléshez. De miben hisz az elgyávult testi-lelki nyomorék, a ravaszkodásra kényszerülő gyenge ember? Abban, hogy a világ becsapható, hogy cselekkel, csalással, szerencsejátékkal ő is elvegetálhat a többi között? Ki kell ábrándítanom a pisla, hunyorgó ravaszságot: nem a világ csapható be, hanem csak a szeretet, csak az apa, anya, a család csapható be, azok, akik rendületlenül hisznek a tékozló fiú megtérésben. Félnek emlékeim, mert messzi van a kedves. Félek, hogy egyszer nem leszek elég erős ehhez a hithez sem.
Március 3. Megint temetésen voltam. Színmagyar faluban szlovák temetésen. Az elhunyt is magyar volt, fel nem foghatom, miért temették idegen nyelven. Csak a halotti énekek kavarogtak a magasban magyarul. Úgy éreztem, az élet idegen nyelvű, csak a halál nyelve magyar, csak azt értem. A gyásznép engedelmesen, megadóan, sőt kicsit talán tüntetően is, hogy ő így is tud, mondta a pap után szlovákul a Miatyánkot: Otče náš, ktorý si v nebesiach, posveť sa meno tvoje, príď kráľovstvo tvoje, buď vôľa tvoja… – Ott nem gondoltam ilyesmire, de itthon, e sorokat papírra vetve, újból előjön a régi dilemmám: milyen logika alapján cserélgetik össze a szlovák, a cseh és a lengyel nyelvű Miatyánkok az ige-személyeket? Az ima idézett része mai szlovák nyelvhelyességgel ugyanis így hangzana: Otče náš, ktorý si v nebesiach, nech sa posvetí meno tvoje, nech príde královstvo tvoje a stane sa vôľa tvoja… Ehelyett, magyarra fordítva, kb. így hangzik: Mi atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltess meg neved, jőjj el királyságod, legyél akaratod… Azaz a szöveg az igealakok egyes szám második és harmadik személyét értelemzavaróan váltogatja. Sokáig azt hittem, hogy olyan nyelvi archaizmusokról van itt szó, amelyet én, aki csak felnőtt fejjel tanultam meg szlovákul, nem érthetek meg, de aztán megismertem a Miatyánk ószláv formáját (amelynek a későbbi, utódnyelvi formák csak módosításai), s láttam, hogy ott az igeragozással nincs baj. A rébusz tehát továbbra is rébusz. – S ha már az ószláv Miatyánknál tartunk: harmadik sora így hangzik: da pridet carstvije tvoje – azaz: jőjjön el a te cárságod. Vagyis az ószlávok az Istent cárnak képzelték.
Április 4. Április 4-ről szóljon az ének, / felszabadulva zengje a nép – énekeltük negyven éven át, most meg azt olvasom az interneten, hogy a szovjet történetírók Magyarország vonatkozásában sohasem írtak/írnak „felszabadulásról”. Ők már csak tudták/tudják, hogy milyen tárt karokkal fogadták őket a magyarok 1945-ben! S míg Rossa Ernő (ki volt vajon ez az úr?) veretes dalszövegén merengek, cseng a telefonom, s kapom a hírt, hogy egy elfekvő öregotthonban meghalt Gyöngyvér. Hatvan éve én adtam az akkor virágzó hajadonnak a Gyöngyvér nevet, mert arca piros volt, mint a vér, s a foga megannyi fehér gyöngyszem. Elfelejtettem neki elmondani, hogy nevét Arany János, a minden idők legnagyobb magyar költője szerkesztette össze a két legszebb magyar szóból, a gyöngyből és a vérből. S most már nem is fogom neki elmondani soha. Április 4. jeles napján a hatvanéves szaphói versem első sorával búcsúzom tőle: „Mért tanítottál meg a csókra, Gyöngyvér?”
Veszprém, 2013. április 10. Harmadik napja Veszprémben, négy napja úton. Vasárnap Bpesten voltam, a PIM-ben, a Szépírók tavaszi fesztiválján. Ott Válság, szegénység, szolidaritás cím alatt folyt a tanácskozás, itt az ún. Felvidéki napok keretében első sorban A magyar folyóirat-kultúra van a tengelyben. De van bőven más jellegű előadás is. Én Balassi Bálintról meséltem ezt-azt a Pannon Egyetem hallgatóinak. A reneszánsz költő mai időszerűségéről szólva megjegyeztem, hogy Ladányi István tanár úr e-mail címében az egykori poéta halálának évszámát fedeztem föl: 1594. Veszprémet egyébként mintha Cholnoky Viktor írta volna: még ma is van benne valami ködlovagvár-szerű. Például a szállodát, ahol szállásom vagyon, MTA TABT VEABT-nak nevezik. A város maga, főleg Pesthez képest, nyugalmas vidék. De a hegyes-dombos utcái újból és újból kifullasztanak. Idefelé jövet a könyvekkel megpakolt táskámat, mint a cirénéi Simon Jézus keresztjét, a felvidéki Kalligram emblematikus fiataljai, azaz hol Csehy Zoli, hol Hrapka Tibor cipelte. Amúgy a konferencia-termekben állítólag (Grendel Lajos és Szávai Dorottya állította) „fiatalosan“ jártam-keltem, viselkedtem. Az említetteken kívül Bozsik Péterrel, Jankovics Józseffel és András Sándorral beszélgettem legtöbbet. (Ez utóbbiról, aki egyébként amellett, hogy kitűnő költő, a washingtoni Howard Egyetem professzora is – szóval most tudtam meg róla, hogy a felesége Kukorelly Bandi nővére. Valóban kicsi a világ.) Itt-létünk lényegét a rengeteg okos előadó mellett Grendel Lajos fogalmazta meg a legpontosabban (a Gárdonyi-tudós Brassai Zoltánnal volt nyilvános beszélgetése): Pesten neurotikusak leszünk, Veszprémben megnyugszunk.
Április 16. Kb. tíz nappal a történtek után lélekbben még mindig Pesten és Veszprémben vagyok. A PIM-ben olyan jelentős írók beszéltek a szegénységről, mint Károlyi Csaba, Balla Zsófia, Grendel Lajos, Darvasi László, Szilasi László, Vámos Miklós, Tóth Krisztina, de a téma eredeti közelítését egyiknél sem tapasztaltam. Most viszont Papp Sándor Zsigmond beszámolóját olvasom a PIM-konferenciáról (a Népszabadságban), s azt tapasztalom, a szerző jobban odafigyelt az előadásokra, hozzászólásokra, mint én, mert ő érdekes, eredeti gondolatokat is hallott ugyanott. Jónás Tamástól például azt az észrevételt idézi, hogy a cigány-valóság csak belülről, azaz kvázi csak cigány-szerzők által ábrázolható, de mivel ilyenek nincsenek, nem marad más hátra, mint az „ütköztetés“, azaz az „idegeneknek“ provokálniuk kell a cigányokat, hogy eláruljanak magukról ezt-azt. Ha az elemi részecskék szabadon, fesztelenül is tudnának „beszélni“, akkor nem volna szükség a Hadron-ütköztetőre – foglalta össze a költő a mondandóját, ügyesen, egy fizikai metaforában. – Spiró György: A társadalom szolidaritásra érzékeny-fogékony értelmiségi rétegei egyszer csak elkezdtek gúnyolódni a szegénységen… Ma már nyugodtan beszélhetünk szegénységgyűlöletről. – Kerékgyártó István: Az irodalom nemcsak a társadalom alsó, hanem felső rétegei felé is falakba ütközik. Ahogy nem jut el a mélyszegénység közelébe, úgy nem férkőzhet a rendszerváltás nyertesei, az újgazdagok közé sem. Sőt ebben a közegben talán még inkább outsidernek számít az író. – S mi tehetek hozzá ezekhez az okos észrevételekhez, gondolatokhoz én? Ha rosszmájú akarnék lenni, megkérdezhetném az író uraktól: mit segít a mégoly elmés és együttérző írói közelítés is magukon a szegényeken? „Szívére veszi terhünk, gondunk. Vállára venni nem bolond“, írhatta volna anno József Attila a szegénységen mint problémán „borongó“ írókról is.
Április 27. Visszaigazolódott hát, amit már régen sejtek: van élet a halál után, de – sajnos – nem úgy, ahogy a vallások, egyházak hirdetik, nem mennyország és pokol, inkább valami kómaszerű lét formájában. A Népszabadságban olvasom (ápr. 10): „Fabrice Chretien és Shahragim Tajbakhsh párizsi kutatók közleménye a múlt év júniusában jelent meg a Nature Communication c. folyóiratban. Megfigyeléseik szerint az emberi izomzat őssejtjei a halál után 17 napig élnek még.” S a Magyar Nemzetben (április 8): „A kóma olyan öntudatlan állapot, amikor a beteg a fényre, a hangra, de még a fájdalomra sem reagál megfelelően, nincs ébrenléti és alvási ciklusa sem, de az agy tudatalatti szintje működik… Rettentően fontos, hogy a kómás beteggel mindig komunikáljunk“ – mondja a Semmelweis Egyetem rektorhelyettese, Gál János agykutató. S mi van, ha a sejtek halálunk utáni továbbélése is csak afféle kómás állapot, amely ráadásul nemcsak 17 napig, hanem isten tudja, meddig tart? – kérdem én. Mi lesz, ha halálunk után még egy jó ideig érezzük, észleljük a környezetünket, csak reagálni nem tudunk? S ki képes ma „kommunikálni” a sírban gyötrődő sejtekkel? Ányos Pált a kortársai még komolyan vették, mikor „Egy fehér árnyékot szemlélt sírjából”, ha ma valaki szerette sírjához (illetve a sírban nyugvóhoz) beszél, megmosolyogjuk. Úgy vetettük el a hagyományos túlvilágot (mint sok minden mást is), hogy hiányát semmivel sem pótoltuk, csak űr és rettegés maradt a helyén.
Április 28. Heidegger azon posztulátumát, hogy az ember is a lét történése, ma két költőnk veszi halálosan komolyan: Oravecz Imre és Tandori Dezső. Az egyik a volt paraszti lét kellékeinek, tárgyi világának elképesztően pontos és gazdag ismeretében oldja fel az emberi szubjektivitást, a másik a nyelv anyagában, működésében és a verebek vegetációjában. Szilasi László írja a Kaliforniai fürjről: „E könyvben az emberi lény kétségtelenül része az őt körülvevő környezeteknek, de semmiképpen sem uralja azt. Egy haláleset alig valamivel jelentősebb esemény, mint egy kiadós eső.“ Végre valaki megfejtette Oravecz titkát. Ugyanis, ha jól tudom, a költő, mióta ír, csak egyetlen negatív kritikát kapott (Kibédi Varga Árontól), de még senki sem magyarázta el érthetően, hogy nagy „parasztregényei“ és „paraszteposzai“ (Szajla, Halászó ember) miben különböznek klasszikusaink paraszt-opusaitól, például a Boldog embertől vagy a Puszták népétől.
Május 1. Kertész Imre: Európa nyomasztó öröksége c. könyvében találok egy érdekes mondatot, amelyről azt gondolom, hogy nagyon fontos, és fontosságánál fogva bizonyára megjegyzem. Nem jegyzem meg, egy óra múlva már csak arra emlékszem, hogy K. I. könyvében olvastam egy fontos mondatot, s Goethe is szerepelt a mondatban. Kétszer is átlapozom a könyvet, a konkrét „fontos mondatot“ nem találom, találok viszont egyéb fontos mondatokat. Például ezt: „Legyünk tisztában vele: a 20. század igazi nóvuma a totalitárius állam és Auschwitz volt”. S ez úgy igaz, hogy az előbbi tette lehetővé az utóbbit. De nemcsak az utóbbit, mondom én, hanem a II. világháború utáni szláv vérengzéseket, a németek és magyarok genocídiumát is. (Erről nemigen szoktunk beszélni.) Demokráciában és békében a németek százezreinek agyonverésére és millióinak kitelepítésére, a 40 ezer jugoszláviai magyar legyilkolására és a csehszlovákiai magyarok tömeges deportációjára nem kerülhetett volna sor. – Közben míg ezt így átgondolom, megtalálom a keresett Goethe-mondatot, így szól: „A fordításon mindig érződjön a szöveg idegenszerűsége”. S idézi ezt Kertész Canetti fordítása közben. Kíváncsi vagyok, hogyan éreztette Canetti idegenszerűségét a magyar fordításban, mikor a soknyelvű, -kultúrájú szerző állítólag a német eredetiben is idegenszerű kicsit.
Június 9. Budapesten folyik a Könyvhét. Ezúttal nálam nélkül. Gondolom, senkinek sem hiányzom. Befejezem a Korunknak írt ankét-szövegemet (Párbeszéd nemzetről, nemzetköziségről), felmegyek az internetre, beleolvasok a Litera könyvheti híradójába: Esterházy Péternek új könyve van, címe: Egyszerű történet, hosszú sor csak az ő sátra előtt áll; felfigyelek Szőllősi Barnabás – új név – kritikájára Takács Zsuzsa Tiltott nyelv, Sajó László Magyar versek, Térey János Moll c. verskötetéről. Térey „nemes lomhasága”, Takács Zsuzsa „költői fáradtsága és öregsége”, Sajó László korábbi „virtuózkodását követő valódi költészete” olyan fiatalosan tiszteletlen minősítések, amelyek nagyon hiányoznak a mai magyar kritikából. Kérdés persze, ha rólam írná Szőllősi, hogy „költőileg fáradt vagyok és öreg”, akkor is tetszene-e ez a hang! – Künn süt a nap, hét ágra. A világ nyolcadik csodája, hogy állítólag a Vörösmarty téren sem esik az eső. Zavartalanul folyik a könyvhét. Meg a Duna. Ez utóbbi nem egészen zavartalanul, hanem nagyon is zavarosan. Az ár, a rádió szerint, Budapestnél, ma fog tetőzni. 10,2 méternél.