Áprilisban van a romák világnapja. Hogy hivatalosan miért roma, azt tudjuk, de azt is, hogy a mindennapi nyelvhasználó és főleg a nyelv megmaradt a cigány szónál. Kedvesen, elfogadóan vagy elmarasztalóan, esetleg szitkozódva. De mi a helyzet a körülöttünk élő cigánysággal? Itt a Partiumban, és ott a Bánságban. Van-e valódi beilleszkedés a sok uniós projekt árnyékában? Melyek a mindennapi gondjaik és gondjaink – nekik és nekünk velük, miattuk? És vajon a nyelv miről árulkodik a témával kapcsolatosan?
(Pásztor Rita)
Az az érzés kerít hatalmába, hogy lassan a roma kérdés is olyan téma, amiről mindenkinek van véleménye és jó ötlete ahhoz, hogy mit miként kellene megoldani. Ennek ellenére nem tapasztaljuk, hogy az érintettek sorsa sokkal jobbra fordulna. Mindennapi problémáik évtizedek óta nem változnak. Nem akarnak ők sokat, csak munkát, egy kis házat, ahol a családjuk nevelkedjen, meg boldogabb jövőt a gyerekeiknek. Soraimmal, a témával kapcsolatban érzékenyíteni szeretném az olvasót, valamint arra buzdítani, hogy tanuljunk meg másképp gondolkodni erről a kérdésről.
A cigánykérdés összetett, politikai, gazdasági, társadalmi és oktatási probléma. A közbeszédben a cigány fogalmat használva inkább életmódra gondolunk, míg a roma kifejezés a nép megnevezését jelenti. Tökéletes paradoxonban él a mai társadalom, azt várja el, hogy a romák alkalmazkodjanak, integrálódjanak, de identitásuk felett nem ők döntenek, hanem a környezetük, már az 1893-as népszámlálás során az volt cigány, akit a többség annak tartott.
Egész életüket, történelmüket áthatják a negatív társadalmi fogalmak. Hátrányt szenvednek származásuk miatt, de az élet minden területén a hiánnyal szembesülnek, rossz szociális körülmények között élnek, felemelkedésük legtöbbször sikertelen, egyenlőtlen életesélyekkel rendelkeznek.
A minap egy roma női csoporttal beszélgetve arra voltam kíváncsi, hogy szerintük nekik mi a legnagyobb erősségük. Már az első válasz nem az erősségre vonatkozott, de a kapott válasz ettől függetlenül megható volt: „a legnagyobb büszkesége az, hogy öt gyerek édesanyja”. Ez a mondat pedig elindított egy más irányú beszélgetést, amiben sok öröm és érték került elő. Arról beszélhettek, ami a legfontosabb a roma nőnek: a családról. De mi, nem romák, ritkán figyelünk ilyen mondatokra, mert az előítéleteink tompítják a tisztánlátásunkat.
Tanárként az oktatás oldaláról tudok legtöbbet a romák helyzetéről. Tapasztalataim helyszíne az Érmellék Bihar megyei falvainak iskolai és roma közössége. Tudnunk kell erről az észak-bihari kistérségről, hogy a 2011-es népszámlálás adatai szerint, míg az ország lakosságának 3 százaléka vallotta magát a roma etnikumhoz tartozónak, addig itt 10 százalék fölötti ez az arány. Az itt élő cigányok többsége magyar anyanyelvű. Az iskolával összefüggésben, az iskolai kudarcot mérő, lemorzsolódás helyezi a roma tanulókat a fókuszba. Számtalan kutatás fogalmazza meg azt, hogy a roma tanulók társadalmi, gazdasági, kulturális jellemzők miatt megrekednek a mélyszegénységben, amelyben évszázadok óta élnek. Ezek a fiatalok generációk terheivel birkóznak, nem képesek az aktuális oktatási feltételek mellett kiemelkedni, más perspektívát meglátni, mint azt, amit elődeik, több generáción át megéltek. Ha kialakul a változás vágya, nincs kellő önbecsülés, nincs olyan tudás, és nincs olyan anyagi helyzet, amelyben ez valóra váltható. A környezet és család hatás-visszahatás kapcsolata alakítja a terveket, az itt élő fiatalok (és nem csak) külső segítség nélkül nem képesek átlendülni a helyzetükből eredő holtponton.
Mivel a téma apropója a világnap, ezért megragadom az alkalmat, hogy éljek azzal a lehetőséggel, amire a világnapok létrejöttek, mégpedig, hogy megszólaltassak egy gondolat-csengettyűt, ami arra figyelmeztet, amit a mai tudásalapú társadalom hirdet: az adekvát iskola és szakma választása a siker, a boldogulás kulcsa. A jövő generációjának boldogulása függ attól, hogy miként választanak, hogyan válnak felelősségteljes, eredményes felnőttekké a mai fiatalok. Ha már a múltat nem tudjuk megváltoztatni, próbáljunk a jelenben empatikusabban, odafordulva viszonyulni a roma közösséghez, hogy ők is megélhessék azt a sikert, amit mi, többiek annak gondolunk.
(Magyari Sára)
Évekig éltem Temesváron az egyik cigánysoron. Legalábbis mi így neveztük. Jól kijöttünk egymással: én próbáltam írni-olvasni tanítani a gyerekeiket – teljesen feleslegesen, ők megvédtek a mindenféle suhancoktól. Nem volt bajunk egymással.
Tanítóként viszont nem tudtam megtanítani a cigány gyerekeket sem írni, sem olvasni. Számolni annál inkább. Igaz, negyedik osztályban a lányok már kimaradoztak – állítólag férjhez adták őket.
Dolgoztam olyan polgármesterrel, aki zseniális uniós pályázatokat írt és menedzselt. Ezek a projektek a romák integrációját támogatták. Így azokban a negyedekben, ahol cigány családok éltek, fel tudták javítani az utakat, víz- és gázhálózatot, talán még házakat is építettek nekik. Viszont az iskoláztatás csak nem ment olyan jól.
Érdekes, partiumi diákjaim szintén erre panaszkodnak: a magyar osztályokban több helyen nagyon sok a cigány gyerek, és nem tudják őket felzárkóztatni. Sajátos nevelési igényűek, de mi, a módszertanosok nem tudjuk felkészíteni őket arra, hogy ilyen közegben is megállják a helyüket. Nem tudjuk. Talán azért, mert mi magyar anyanyelvű tanulására, tanítására képezzük őket. Talán, mert nem ismerjük egyik nyelvváltozatot sem, amelyet ők beszélnek, így tanítani sem tudjuk azt. Talán, mert magát a kultúrát sem ismerjük – csak kívülről. Így nehéz integrálni. Főleg, hogy jól használható módszertannal a tanügyminisztérium sem segít. Közben meg ott van a mindennapi valóság, és ebben a valóságban egyre kiábrándultabbak a fiatal tanárok, egyre több gyereket íratnak át másik iskolába, másik osztályba, s úgy tűnik, hosszú távon mindenki csak veszít.
Ebben a helyzetben egyáltalán nem segít a píszínyelv ránk erőltetése sem. Az ilyen jellegű nyelvpolitikai döntések inkább rontanak a helyzeten, mint segítenek – legalábbis a gyakorlat ezt mutatja. És főként a nyelv természetes működését akadályozzák. A cigány szó a magyar nyelvbe valószínűleg szláv átadással került be. A legtöbb európai nyelvben visszaköszön a hangalaki hasonlóság, például: olaszban zingaro, spanyolban cingaro, bizánzi görögben cingarosz, németben Zigeuner stb. Nyelvünkben többjelentésű szóként van jelen, illetve nagy a szócsaládja is. A denotatív (elsődleges) és szótári jelentés mellett, természetesen konnotatív (kitágított), metaforikus, modális stb. jelentés is kapcsolódik hozzá, az értékjelentés pedig beszélő- és beszédhelyzetfüggő. Valójában nem a szó hangalakja (betűképe) lesz elsődlegesen a fontos. A szócsaládban egyaránt találunk semleges, pozitív vagy negatív jelentésű elemeket is. Például a cigánykodás egyértelműen negatív jelentésű, azt jelenti, hangosan, kiabálva veszekednek. De az alkudozik, kunyerál jelentés is kapcsolódik a szóhoz. A cigánylány, cigánypecsenye, cigánymuzsika összetételek viszont inkább pozitív töltetűek.
A roma szónak nem alakult ki ilyen széleskörű használata. A nyelv valahogyan ellenállt. Nem biztos, hogy népszerű és főleg érthető lennék, ha romálkodásról beszélnék, roma lány vagy romalány, roma muzsika vagy romamuzsika szegényes jelentésben használható, de nem túl gyakori, a romapecsenye pedig egyenesen kannibalizmust jelentene. Mert a nyelv szeret természetesen működni. A píszíséget nem nagyon érti. Most nincs rá helyünk, de az is izgalmas, ahogyan különböző frazeologizmusoknak is a kulcsszava a cigány lexéma, például cigányútra megy.
A cigánysághoz való viszonyulásunk a mai napig kettős (lám, már megint a bináris oppozíciónál vagyunk): vagy pozitív, inkább romantikus cigányképünk van, vagy ennek teljesen az ellentéte, mely leminősítő, gyűlölködő is lehet. A mindennapokban pedig itt élnek mellettünk: szomszédjaink, tanítványaink, néha üzletpartnereink. S hogy mi integráljuk-e őket vagy ők minket – azt az idő fogja eldönteni.
Pásztor Rita (1968, Szalacs) a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem Humántudományi Tanszékének oktatója, szociológus, kisebbségkutató.
