MEGOSZTOM

Nem egészen konkrét barangolás Szőcs Géza költészetében és környékén

André Ferenc előadásával folytatódott múlt év végén az Újvárad irodalmi sorozata, a Kortárs klasszikusaink, ezúttal Szőcs Géza költészetéről. Vendégünk az est végén vette át a 2021. évi Kinde Annamária-díjat. Az alábbiakban az elhangzottak rövidített, szerkesztett változatát olvashatják.

Én nem vagyok irodalomtörténész, én irodalomelmélettel meg szövegekkel foglalkozom. Tehát ahelyett, hogy irodalomtörténészként kontextuálisan vizsgáljam Szőcs Géza életét és költészetét, meg a kor történéseit, inkább magáról a költészetéről beszélnék. 

Igazából egyetlen alkalommal találkoztam vele, 2013-ban a kolozsvári Bulgakov kávéház teraszán, a könyvbemutatójára mentem tudósítani. Akkoriban fiatal költőként szinte senkit nem ismertem, csak Orbán János Dénest, aki ott ült egy asztalnál, s intett, hogy én is üljek oda. Egyszer csak megérkezik Szőcs Géza a nagy szivarával, a mellényével, a teljes jelenlétével. Odaült beszélgetni. Én a sarokban ittam a kávémat, a sörömet és hallgatóztam. Akkoriban még dohányoztam, szívtam a piros Marlborót, mert azt gondoltam, az a férfias. Odajött a teraszra egy hajléktalan, egy koldus, s kért tőlünk egy szál cigit. Géza nem adott neki a szivarjaiból, hanem azt mondta, odaadja a koldusnak az én cigimet, s nekem majd vesz másik csomaggal. Mondtam, jól van, nem tudtam határozottan reagálni, hogy nem, nem, soha. Ez történt, aztán jött az előadás, a könyvbemutató. Géza szépen felolvasott, aztán eltűnt. Én meg maradtam cigi nélkül. Ennyit beszélgettem vele.

Mai előadásom címe: Nem egészen konkrét barangolás Szőcs Géza költészetében és környékén. Ha a huszadik század második felének a költészetéről beszélünk, akkor valamit kezdeni kell a modern, meg a posztmodern fogalmával. A magyar irodalomban, de a világirodalomban is a hatvanas-hetvenes évek fordulóján indult el a posztmodernhez való viszonyulás, érdekes hullámokban. Nem könnyű kérdés például az, hogy mit értünk a modernség alatt irodalmi, kulturális szempontból. A 19. század végén az ipari forradalom idején van olyan tapasztalat, hogy mindent lehet, a tudomány által meg tudjuk váltani a világot. Három szimbolikus figurája van a modernségnek, az egyik Albert Einstein, aki a tudományban hozta el azt a hitet, azt a naivitást, hogy megismerhető a világ, van egy összefüggés. A másik Sigmund Freud volt, aki azt mondta, ha eleget gondolkodsz, eleget vájkálsz magadban, eleget bántalmazod önnön lelkedet, akkor el tudsz jutni elég mélyre, meg tudod ismerni önmagadat. Aztán ott van Nietzsche, aki azt mondja, Isten halott. Ez egy paradox dolog, mert ha valaki nem olvasta eleget Nietzschét, az nem tudja, valójában ő arról beszél, hogy az, hogy mi öltük meg, valójában azt jelenti, eltávolodtunk istentől, nem keressük őt, hanem a tudományba menekültünk. Amitől kiszolgáltatott lesz az ember, mert nincs kapaszkodója. Akkor jöttek ezek a világi narratívák, amibe próbálnak kapaszkodni, amiben megszűnik a hitbe való kapaszkodás biztonsága. Jött a szocializmusba vetett hit, a nemzeti szocializmusnak nevezett nácizmusba vetett hit. Próbáltak kapaszkodókat keresni az emberek, s ezt tudománnyal alátámasztani. Tudományos gondolkodással ugye mindent meg lehet magyarázni, mindennek van egy mélyebb olvasata, s ez nem valami transzcendenciális valami, hanem világi és tárgyias. Ez benne van a költészet-olvasatokban is, számoljuk csak meg szépen, hogy abban a versben hány metafora van, hány hasonlat. Ez a formalizmus, strukturalizmus irányzatához köthető, ami a múlt századelő irodalmi gondolkodása. Ha eleget vizsgáljuk a struktúrát, akkor végül megtaláljuk a verset. Ott a szürrealizmus, amely a belső tudatfolyamokat próbálja megismerni a saját írásfolyam által. Ott a letisztult naturalizmus, ezzel a világ leírása a cél, lehetőleg minél pontosabban. És elhinni, hogy a világ pontosan leírható, dokumentálható. Proust leíró nyelve is ennek a modernségnek egy másik ága. Roman Jakobson kiváló nyelvész és Claude Levi-Strauss kiváló antropológus képesek voltak Baudelaire-nek a Macskák című versét oldalakon át elemezni, vizsgálni, hogy a jelzők hogyan viszonyulnak egymáshoz, miként a rímek, a mondatszerkezetek. Írnak egy csomó oldalon át arról a versről, amit a költő a macskáknak írt, a macskákról szól, a macskák fenségéről. S egy szót sem írnak arról, milyenek is azok a macskák. 

Végül a tudományba vetett vak hit oda vezetett, hogy emberek képesek voltak kiszámolni, hány óra alatt, hány mozdonnyal, hány embert, milyen messzire lehet elszállítani. Mi az a minimum, ami szükséges ahhoz, hogy a katonáknak legyen elég élelmiszere, s hány ember, hány óra alatt hány gödröt tud megásni, milyen messziről kell a katona egy embert lelőjön ahhoz, hogy ne fröccsenjen rá a vér, ne kelljen a ruháját túl gyakran mosni. Ezt mérnökök kiszámolták, racionálisan végigvezették. Egy nagy törés volt ez az emberiség tapasztalatában, a holokauszt után, ami a posztmodernnek ágyazott meg. A mindenféle nagy narratívákba vetett szkepszist hozta el ez a törés. Hogy bárki, aki azt mondja, tudom a dolgokat, elhozom a nép jövőjét, az igazságot, azt az embert szkepszissel nézik. Mindent, aminek íve van, ami egyenes, ami tiszta. Ez az a kor, ami megágyazott Szőcs Géza és az ő kortársai költészetének. Tudott nagyot robbantani.

A posztmodernnek azért volt szüksége annyi ironikus meg szimbolikus elemre, mert már nem volt hihető az, ha valaki azt állítja: én mondom az igazat. Mert az igazságba vetett hit is megrendült. Ekkor kísérleteztek az írók azzal, hogy lehet beszélni arról, amiről mindannyian tudunk, de nem mondjuk ki. Főleg itt Kelet-Európában. Szőcs Géza attól sokkal másabb az elődeinél, mert az ő lírájában ott van egy egészen másfajta, reményteli játékosság. Szilágyi Domokosnál is ott van a játék, a nyelvi bravúr, de nála van egy keserű szájíz. Szőcs ehhez képest egy egész másfajta játékot hoz be, s egy példa nélküli felszabadítását a nyelvnek. Ő még a szerelmi lírát is képes összemosni a rendszerkritikával, lásd az Egy januári délelőttön című szövegét, a követési perverzióval, ami a kornak a szimptomatikus szimbóluma. Lehozza nagyon személyesre azt, ami az általános közérzet.

Egy januári délelőttön

bizonytalanul szegődtem volna nyomodba; nem akartalak volna megszólítani, és tulajdonképpen követni sem: pusztán csak gyönyörködni öntudatlan eleganciádban. Lépteimet egy kevéssé ismert titkosszolgálat ügynöke követte volna. Az ügynököt pedig egy másik szervezet nyomozója.
A nyomozót saját felesége figyelte volna távolabbról: féltékenységi rohamoktól gyötört, idegbeteg asszony, olyan, akire állandóan egy ápolónak kell fölvigyáznia.
Ez után az ápoló után loholt volna egy cigánykölyök: rágógumit kunyerálva tőle.
Nehézkes léptekkel indult volna a kölyök után az anyja, hogy istenesen elfenekelje, valami korábbi csiszlikségért.
A cigányasszony valójában kém lett volna; összekötője, egy magasrangú diplomata, épp fölbukkant volna a sarkon, hogy – úgymond – jósoltasson a tenyeréből. Közömbös arccal indult volna abba az irányba, amerre az asszony.
A diplomatát testőrök és kémelhárítók követték volna.
Az egyik kémelhárító véletlenül tilosban hagyta volna parkolni a kocsiját, mikor a diplomata nyomába eredt.
Egy mit sem sejtő közlekedési rendőr indult volna a kémelhárító után, hogy elcsípje és megbírságolja.
A milicista szeretője ekkor bukkant föl a sarkon – ekkor bukkant volna föl – könnyű léptekkel szaladva kedvese után, aki a kémelhárítót követte, az pedig a diplomatát, amaz a cigányasszonyt; a cigányasszony a kölykét, a kölyök az ápolót, az ápoló a beteg feleséget, a feleség a detektívet, a detektív az ügynököt, az ügynök engem, én pedig – tudod – téged.
A milicista kedvesét iskolából ellógott suhancok követték volna, őértük viszont az osztályfőnök szalasztotta volna el két társukat; és így tovább, ez mind így ment volna tovább.
Egy szó mint száz: ezen a délelőttön érthetetlen zsongás, titokzatos mozgolódás támadt volna az utcákon, s az egész megbolydult város a te öntudatlan lépteidet követte volna öntudatlanul.

A kortárs költészetben gyakran tapasztalom azt, hogy a szerzők megelégszenek a költői képek vizuális ingereivel, szép mondatok vannak, ezeket érzékeljük, de valami mégis hiányzik, a zeneiség. Oravecz Péter költő mondta egy kolozsvári esten, hogy ha kortárs verset olvas, sokszor az a benyomása, mintha egy idegen nyelvű szöveg nyersfordítását olvasná. És ez az, ami Szőcs Gézánál nem fordulhat elő. Egy nagy költőnél nem lehet ez az érzetünk. Egy másik dolog, amit Szőcs költészetében nagyon szeretek, hogy szinte minden nagy verse mögött van egy fantasztikus ötlet. Nem csak mondatok vannak benne összerakva, hanem van egy koherenciája, s ha nem is mindig a szavak, de a kép, a hangulat mégis mindig valahogy összerántja, egyben tartja a szöveget. Más költőnél, ha azt érzem, hogy bátran felcserélhetem a mondatokat, az gyanús. Vagy ha visszafelé olvasva sem változik különösképpen a szövegnek az értelme. Az Én lakom szíved mint denevérben mondjuk fejjel lefelé jeleníti meg a szöveg egy részét, de hát a denevérek is ugye fejjel lefelé lógnak.

A hajócsavar című verse is szemléletes példa arra, mennyire sokféle lehet a költészet Szőcs Gézánál. Nála az a legizgalmasabb, hogy a kivételes nyelvi bravúrtól (zúzmarás hiúzmarás) a szabadvers személyességéig vagy a közéleti költészetig számtalan világot behoz, az égvilágon akármiből, egy cetliből, egy falfirkából is költészetet tud csinálni. És amit minden jó lírából lehet tanulni, az a költői figyelem, hogy nem akkor költő az az ember, amikor leül verset írni, hanem ez egy folyamatos munka. Úgy kell nézni a világra állandóan, hogy mikor lesz a kígyóból csapvíz és a csapvízből kígyó. S ezt hogyan tudom összekötni, s az ilyen összekötődéseket folyamatosan figyelni kell.

A hajócsavar

Nem is tudom, mihez kezdenél, ha adnék neked egy hajócsavart. Mondjuk, adósságba verném magam, elárverezném mindenemet, amíg sikerülne megszereznem egy viharvert óceánjáró propellerét. Aznap, mikor a szállítómunkások letennék a hatalmas és jellegzetesen hajócsavar-illatú hajócsavart a házatok előtt, s becsengetnének hozzátok, lesben állanék valahol a közelben és figyelném az arcod.
Olyan lány kell nekem, aki örülne a hajócsavarnak.

A hajócsavar példa arra, hogy a szeretetnyelv az, amit Szőcs Géza keres, s ezt nagyon fontosnak tartom akkor, amikor a világban annyi harag, annyi reflexszerű indulat működik. Akkor a költészet megteheti azt, hogy visszahozza a finom kis működéseket, összefüggéseket, amitől költészet a költészet. Persze ez a szöveg egy abszurd, ugye az egy elég agresszív dolog, ha kapsz egy hajócsavart ajándékba az ajtód elé. Mondhatni már picit zaklatásnak is minősül, bár ki tudja, lehet egy tengerészlány kapta. Izgalmasak benne a nyelvi elemek, a hajócsavar szó többszöri ismétlése, eleve hogy a viharba lehet erről a szóról verset írni, sőt nem is csak egyszerű hajócsavart említ, hanem egy viharvert óceánjáró propellerét, ez már nagyon specifikus, érzed benne azt a rozsdás megfáradottságot. Ez a pimaszság, ennek ebben a rövid szövegben helyet találni, a jellegzetesen hajócsavar illatú hajócsavart a házatok előtt hagyni. Ez a posztmodern elbizonytalanító játéka, hogy elképzeljük, milyen is a hajócsavar illata, miközben tényleg, szagolt-e már közületek valaha bárki is hajócsavart? Vajon milyen illata van, ez lassan elkezdi piszkálni az ember agyát. S attól csodálatos, hogy ő nagyon érezte ezeket a piszkálási lehetőségeket a költészetben.

Befejezésül idézném még Szőcs Gézától a Kolozsvári horror című verset.

Egy novemberi éjszakán, házkutatástól tartva, a
folyóba dobtam egy magnószalagot. A te hangod
volt rajta; hiszen tudod, melyik szalag lehetett
ez.

Azontúl még jóideig, valahányszor átmentem azon
a Szamoshídon, mindig téged hallottalak a vízből.

Itt is az a szép, megtalálni a varázslatot, végigvinni ezt a szép történetet és visszatérni bele. Nem tudjuk, milyen szalag lehetett ez, de sejtjük azért a dolog négyféle megoldását, miközben nem sejtünk tízezerféle másikat. Nem az van benne, hogy bármi lehet, nem szórja szét a jelentéslehetőségeket, hogy akkor az égvilágon mindenhez köze lehet ennek az eldobott magnószalagnak, s bármi lehet rajta, amiért azt a Szamosba kellett dobni.

A 2021.december 15-én a nagyváradi Léda-házban elhangzott előadás részletei alapján. A hanganyag átiratát készítette és szerkesztette: Szűcs László. Az idézett versek forrása: szőcsgéza.eu

Szűcs László