Az Újvárad májusi számának Könyvműhely mellékletében Dávid Gyula, a Polis kiadó vezetője válaszolt körkérdésünkre.
Amennyire megörvendtem az Újvárad kezdeményezésének, annyira gondban vagyok, amikor most a válaszomat kellene megfogalmaznom. Több mint ötven évet töltöttem a kiadói íróasztalok mellett, s mivel kezdettől fogva szükségét éreztem annak, hogy átlássam és átláthatóvá tegyem az egész kiadói mezőnyt, amelynek keretében a mi kiadónk (1992-ig a Kriterion, azután a Polis) élt és dolgozott, többször is számba vettem az összromániai magyar könyvkiadás helyzetét. A legutolsó ilyen felmérésem – Szigeti Rudolfnak az 1990-1998 közötti időszakot felölelő bibliográfiáját (Romániai magyar könyvkiadás, 1990-1998. Erdélyi Múzeum-Egyesület, 2003. = Romániai magyar bibliográfiák 3.) felhasználva – több mint húsz évvel ezelőtt készült, és a 2000-es Romániai magyar évkönyvben jelent meg.
Azóta, ha valaki könyvkiadásunk mai helyzetéről képet akar alkotni, csak a sötétben tapogatózik. Támpontul arra nézve, hogy mi történik ma a hazai magyar könyvkiadásban, milyen tendenciák érvényesülnek, csupán az interneten elérhető ISBN-katalógus szolgál, annak több tízezernyi adatából kell kiszemelgetni a romániai magyar könyvtermés adatait. (Ez úton is megköszönöm Gálfalvi Ágnesnek, hogy rendelkezésemre bocsátotta az e forrásból származó 2020-as és 2021-es – részleges – romániai könyvkiadási adatokat.)
Ebből emelek ki néhány meggondolkodtató jelenséget. Szigeti József bibliográfiája szerint 1998-ban a romániai magyar könyvtermés (az állami Tankönyvkiadó nélkül) 274 cím volt, a 2000-ben ISBN-számot kért és kapott hazai magyar könyvek száma (ezúttal a tankönyvkiadót is beleértve) 498, 2021-ben (a május-szeptember hónapokban, amelyekről a jelzett helyen adatokat találunk) 246 cím. 1998-ban a teljes magyar könyvtermés 71,53%-át 11 kiadó adta (Mentor, Pallas-Akadémia, Tinivár, Pro Print, Kriterion, Polis, Erdélyi Gondolat, Trisedes Press, Erdélyi Múzeum-Egyesület,), 2020-ban az említett 498 címen 82 kiadó és intézmény osztozik, azok közül azonban 50-nek az évi kiadványszáma csupán 1-5 cím között mozog, tehát jelenléte a romániai magyar könyvtermelésben esetleges. És mindössze 10 kiadó van, amelyeknek a könyvcím-száma meghaladja a 10-et: az állami Tankönyvkiadó (45), a romániai Adventista Felekezet kiadója, a Viața și Sănătatea (38), a gyergyószentmiklósi F & F International (22), az Erdélyi Múzeum-Egyesület (17), a Kriterion (17), a Presa Universitară Clujeană (16), a baróti Tortoma (14), a kolozsvári Verbum (13), a Mentor Könyvek (12), és a kolozsvári Egyetemi Műhely (11). A Kriterion és a Mentor tehát a húsz év előtti vezető helyének még a közelébe se kerül, s 5 kiadónak már a neve sem tűnik fel a 2020-as év hazai magyar könyvtermelésében.
De meggondolkodtató a hazai magyar könyvtermelés területi átrendeződése is. Ha kiindulásul az 1998-as évet tekintjük, azon Kolozsvár 20 kiadóval és 97 címmel, Csíkszereda 2 kiadóval ugyan, de 46 címmel Marosvásárhely 6 kiadóval és 44 címmel, Sepsiszentgyörgy 5 kiadóval és 19 címmel, Székelyudvarhely és Nagyvárad 4-4 kiadóval és 17, illetve 6 címmel, szerepel, s jelen van a mezőnyben 1-1 kiadóval Arad, Déva, Kézdivásárhely, Lugos, Nagykároly, Szatmárnémeti és Temesvár is. Ezzel szemben, ami a jelent illeti, (ez alkalommal a 2020-as évhez az 2021-es csonka év adatait is hozzáadva) most is Kolozsvár áll (201 címmel), de utána Bukarest következik (148 címmel) Csíkszereda (60 címmel), Nagyvárad (49 címmel), Gyergyószentmiklós (40 címmel), Barót (31 címmel), Sepsiszentgyörgy (29 címmel), Marosvásárhely (23 címmel), Székelyudvarhely (22 címmel), miközben a hazai magyar könyvtermelés olyan hagyományos helyei, mint Zilah (5 címmel), Szatmárnémeti (4 címmel), Brassó, Temesvár (ez utóbbi kettő 1-1 címmel) épp csak hogy rajta vannak a listán.
Érdekes – és talán értelmezésre is szoruló – jelenség az is, hogy az adatsorban megjelennek egyes, a hagyományos központok perifériájára bejegyzett – s olykor nem is elhanyagolható címszámot felmutató – könyvkiadók is: a Maros megyei Jedd (21 címmel), Koronka (16 címmel), Marosszentgyörgy (5 címmel), a Kolozs megyei Kisbács (6 címmel), Sepsiszentgyörgy szomszédságában Árkos (5 címmel).
Nem engedhetjük meg magunknak, hogy fel ne tegyük a kérdést: vajon milyen szakmai felkészültség áll ezek mögött az újonnan felserdült könyvkiadók mögött? Vajon a könyvcsinálásnak milyen szintjén állnak az általuk kiadott könyvek?
Mindezek persze olyan kérdések, amelyeket egy – az 1998 óta eltelt közel két és fél évtizedet a Szigeti Rudolféhoz hasonló – alapos bibliográfiai számbavétel nyomán lehet érdemben megválaszolni. Ez szerintem az első dolog, amit elengedhetetlenül szükségesnek tartok akár maguknak a kiadóknak a távlati tervezéséhez, akár a támogatási rendszerben felelős döntéseket hozni illetékesek munkájához, akár a megjelent könyvek piaci helyzetének és problémáinak megoldásához.
Hogy egy ilyen – megbízható – bibliográfiai számbavétel elkészítése még egyszerű dolog, azt én is jól tudom, hiszen az 1944-1989 közötti időszakot feldolgozó bibliográfiák elkészültében annak idején magam is közreműködtem (ezek ma bárki számára elérhetők a Transindexen, s részben nyomtatásban is megjelentek az EME Bibliográfiai Füzetek c. sorozatában). De a hazai magyar könyvkiadás jelen állapotában ez a munka épp azért halaszthatatlan. S nem kell hozzá más, mint egy célpályázatot meghirdetni, záros határidővel, tudományos intézményeink valamelyikének a szakmai felügyelete mellett.
A másik gondom a jelenleg érvényben lévő pályázati rendszerrel van. Ez ugyanis nemhogy nem ösztönzi, de inkább akadályozza a magukat komolyan vevő kiadókat a munkában. Hogy egy adott évben mit adunk ki, az ma teljes mértékben a pályázatokon elnyert támogatás függvénye. Távlatra pedig ebben a helyzetben végképp nem lehet tervezni, holott a könyvkiadás távlati munka. Nem beszélve arról, hogy annak egyik nélkülözhetetlen tényezője az a virtuális szerzői kör, amelyet – az elmúltak tanúsága szerint – minden jól működő kiadónak ki kell alakítania maga körül. Az 1989 előtti Kriterion példáját idézném, amelynek szerzői köre nem csak akár egy évtized távlatában is biztosítéka volt érdemes kéziratok beérkezésének és könyvek kiadásának, hanem adott esetben, mint szakmai védőháló is szerepet játszott a főhatósági szorongattatások helyzeteiben.
A 2020-2021-es termést tartalmilag-tematikailag végiggondolva, igen nagy arányban érezhető az esetlegesség. Alig látok olyan kiadót, amelyiknek a könyveiből megmutatkoznék egy saját szerző kör jelenléte, hosszabb távon is érvényesített kiadói elgondolás. Persze az lehet, hogy többeknél is kimutatható lenne ilyesmi, ha a feldolgozásra váró közel negyedszázad adatait ismernők. De az, hogy egy magára valamennyire is adó kiadónak törekednie kell „saját” szerzőgárda kialakítására, az kétségtelen.
Úgy gondolom, akár még a jelenlegi könyvkiadás-támogatási rendszerben gondolkodva is, megoldást jelentene az, ha a kiadóknak lehetőségük volna az egyedi pályázatok mellett távlati terveikre is pályázni és támogatást nyerni. Hogy ez a gyakorlatban miképpen kivitelezhető, azt persze az illetékeseknek kell – a kiadók képviseletének meghallgatásával (!) kidolgozni. De egy biztos, egy ilyen lehetőség nagyban hozzájárulna a kiadáspolitikák biztonságosabb és igényesebb alakításához.
Gondom van különben a kiadók képviseletével is. 1994-ben a romániai magyar könyvszakma létrehozta erre a célra a Romániai Magyar Könyves Céhet. Nagy elképzelések és remények fűződtek akkor ehhez a testülethez, ezt az akkor megszavazott Alapszabályzat tükrözi. Akkor még ennek a feladatkörébe tartozott a könyv-támogatási pályázatok lebonyolítása, a magyarországi testületek által meghirdetett pályázati fórumoknál a romániai magyar szakmai képviselet (ennek a testületnek egyébként az én időmben a felvidéki, a kárpátaljai, a vajdasági és a horvátországi magyar könyvesek egy-egy képviselője is tagja volt). Az elbírálásban a könyvszakmai szempontok voltak az elsődlegesek, s volt olyan elképzelés is, amely szerint a beadásra kerülő pályázatoknak részévé kell tenni a pályázó kiadó előző évben megjelentetett könyveinek értékelését is.
Viszonylag eredményesen betöltött feladata volt az RMKC-nek az is, hogy biztosította a romániai magyar könyvkiadók jelenlétét nem csak a hazai (akkor még csak a marosvásárhelyi), de a nemzetközi könyvvásárokon, a magyarországi könyvpiacon is. Ennek a fontos és felelősségteljes munkának az anyagi háttér-feltételei azonban akkor sem voltak megteremtve, így az elvárásoknak egyre kevésbé tudott megfelelni. Pedig – talán nem is illenék mondanom – a könyv nem csak a befektetett költségek visszatérülését szolgáló, és egy könyvkiadó fenntartását, folyamatos működését biztosító „áru”, hanem hazai magyar szellemi értékeinket közvetítő tartalomhordozója.
Amikor tehát az ügyben döntést hozó illetékesek megfosztották a RMKC-t a könyvpályázatok döntéseiben való részvállalás lehetőségétől, még inkább súlytalanították a szakmai részvételt épp egy olyan helyzetben, amikor az egyre jobban elhatalmasodó piaci farkaserkölcs malomkövei között könyveink magyarországi jelenléte is válságos helyzetbe került.
De mi is a helyzet a nagy könyves rendezvényeken való részvételünkkel. Valamikor, a 2000-es években még 2-3 könyvsátornyi könyvvel volt jelen a romániai magyar könyv a magyarországi könyves rendezvényeken (az Ünnepi Könyvhéten és a Nemzetközi Könyvfesztiválon, sőt eljutottunk vidékre – Pécsre, Debrecenbe, Szegedre is). Azóta az RMKC ellehetetlenülésével egyedi kísérletek történnek ugyan, de azok egy-egy könyvkiadó áldozatvállaló munkájának eredményei, és a hazai mezőnynek töredékét képviselik. Feltétlenül szükség lenne arra, hogy – akár valamiféle pályázat formájában –, megteremtődjenek az anyagi feltételei annak, hogy az ilyen alkalmakon minél teljesebb körben, méltóképpen jelen lehessünk. Mert egy ilyen könyves rendezvény – a már említetteken túl – alkalom a könyvszakmai megmérettetésre. És itt volna szerepe ismét az RMKC-nek, amely a részvétel lebonyolításán túl előválogatással biztosíthatná a méltó szakmai jelenlétet, mind könyveink tartalmát, mind könyvtervezői-kivitelezői minőségét tekintve.
És ez utóbit külön is kiemelném. Az erdélyi magyar könyvnek sok évszázadra visszatekintő, tiszteletre méltó múltja, hagyománya van, s ezt az akkori sokféle megszorítás és a végén már szinte abszurd technikai körülmények között, még a kommunista diktatúra évtizedeiben is sikerült tovább vinni. Amikor az 1990-es évek elején, Polis megalapításához elengedhetetlen hivatalos engedély után jártam, Bukarestben a kiadói jogosítványt kiállító szervnél szabályszerűen levizsgáztattak: mi közöm volt eddig a könyvkiadáshoz, milyen biztosítékot nyújtanak addigi ismereteim arra, hogy egy új könyvkiadó ügyvezetője lehessek. Nem tudom, a mai kiadói jogosítványra pályázók milyen szakmai ellenőrzésen esnek át – sok esetben ugyanis a könyvszakmai ismereteknek még a minimuma sem látszik a termékeiken. Sőt akad olyan könyvkiadó is, amelyik a mai, számítógépes ismereteket feltételezve, a könyvcsinálást egyszerűen a kliens „hozott anyagá”-ból kivitelező szolgáltatásnak tekintik, a kiadásra elvállalt könyv könyvszakmai minősége iránt minden felelősséget a „megrendelőre” hárítva, „megspórolva” a saját könyvtervezőt, sőt még a korrektort is.
A könyvvásároknak és az azokon való jelenlétnek ebből a szempontból is megvan a maguk jelentősége. El tudnék képzelni olyan könyvvásárt is, amelynek keretében szégyenstandon állítanák ki az év legpocsékabb könyveit.
Az elmondottakhoz szolgálhattam volna konkrét adatokkal – de akinek nem inge, nem veszi magára. Aki azonban találva érzi magát – és fontos neki az a feladatkör, amelyet a romániai magyar könyv sorsának dolgában magára vállalt –, az keresse s találja meg a módját a felvetett gondok megoldásának.
