Jelentős erdélyi művészi kezdeményezéssel kapcsolatban olvasom az ötletgazda szavait: „szerencsére volt precedens román részről”. Azaz meg lehetett csinálni, támogatható volt. Mert ott virított, a magyar lehetőség előtt utat nyitva a precedens. Vajon tényleg szükséges-e ilyen szerencsés csillagállás itt a 21. század ötödén is túl ahhoz, hogy valaki valami értelmeset tegyen? Önmagában már (vagy még?) nem elégséges az, hogy egy remek ötletből kiinduló projektet jól előkészített, értékteremtő, tehetséges emberek csinálják stb. stb.? A lehetőség abban a pillanatban válik realitássá, ha többségi kollégák előzőleg letesznek valami hasonlót az asztalra?
Nyilván ma ehhez közeli a realitás, de úgy gondoljuk, a hasonló anomáliákat mindig szóvá kell tenni, mindig ki kell mondani, hogy ez elfogadhatatlan, mert egész egyszerűen diszkriminatív. Ahogy megfordítani sem lenne szerencsés: minden életképes többségi kulturális kezdeményezés mellé kötelezően összeeszkábálni egy kisebbségit is.
Azt ugyancsak néhány napja említette egy pedagógus szakember, megyei intézményi vezető, hogy az általuk is szervezett tantárgyversenyre arányában pontosan az egynegyede jut minisztériumi támogatásként, mint amennyit a hasonló román nyelvű verseny szervezői kapnak. Ráadásul utóbbiakkal a házigazda város is bőkezőbb mecénás, tegyük hozzá nem ugyanarról a városról van szó. Pedig a minisztériumi illetékesek nyilván ugyanonnan költenek ugyanarra. Tessék jókedvűen tudomásul venni, vannak egyformább diákok. Egy a négyhez arányban. Vagy inkább fogalmazzanak a szervezők örök optimistaként úgy: „szerencsére mi is kaptunk támogatást”?
Nem, ne mondjuk, inkább merengjünk el annak az okán, hogy hatalmi tényezővé válva miért válik újra és újra illékonnyá az érdekvédelmi jelleg?
A szerk.
