Az előadás címe játékosnak tűnhet, de a színpadon a „játék” pillanatok alatt láthatóan, hallhatóan és érzékelhetően komollyá válik. Életre, vagyis halálra megy. Egyre inkább tudatosul bennünk, hogy az élet – az a nagybetűs – nem játék. A szerelem nem játék. Egy szív nem játékszer. S vajon végignézve a szemünk előtt folyamatosan pörgő jeleneteket, megértve a miérteket és a hogyanokat, akarnánk-e Kosztolányi Dezső játszótársa lenni s mindig, mindig játszani? Lennénk-e Kosztolányiné Harmos Ilona? Akarva-akaratlan mindkét szereplő bőrébe belebújtam a szombat délutáni előadás alatt az Iparosotthonban Szatmárnémetiben.
Két fantasztikusan tehetséges színművész, Némethy Zsuzsa és Bilibók Attila, a Borostyán Produkció Iroda által szervezett turnén Szatmárra látogattak és költőnk s költőnéje (egyben költőnője) házasságának belső, sokszor zárt ajtók mögött játszódó momentumait tárták elénk, versekből, novellákból, naplóbejegyzésekből és levelekből idézve – egy sorba fűzve őket.
Értettem vagy érteni véltem Kosztolányi játékos, kicsapongó, könnyed, elvont, költői énjét, de nőként átéreztem Ilona zsigeri fájdalmát, szenvedését, csonkig égő gyertyájának halovány, pislákoló fényét, a megcsalt fél dühét és értetlenkedését.
Feladás, elhervadás, harag, idegi összeroppanás Ilona sorsa Kosztolányi mellett. Közben oly tisztán látta, mi folyik (nem csak a háta mögött), hogy levelet is írt a másik félnek, „A” Máriának (A – adultery, bevillan a skarlát betű, a megbélyegzés; közben maga a Mária az egyik legtisztább magyar női név – a sors kegyetlen fintora talán). Mint ez az előadást követő beszélgetésünkből is kiderült, fontos mozzanat a levél felolvasása, amelyben Kosztolányiné harcias hangnemben rendreutasítja férje szeretőjét. A levél kezdő soraira mind felkaptuk a fejünk:
„Maga szerencsétlen, tájékozatlan lúd, ha én magát még egyszer meglátom az erkélyén szenvelegni, ha maga még egyszer csak egyetlen izenetet, levelet, apróhirdetést vagy csak jelt is ad vagy jelet elfogad az én szerencsétlen, haláltól és öregségtől – sajnos joggal – rettegő, gyönge jellemű uramtól, akkor én magát a nyílt utcán, a fia szeme láttára összeverem, mint egy haszontalan, rossz és ostoba dögöt, de az is lehet, hogy lelövöm, mint valami veszett kutyát… ” Nem semmi… Nem tudtam, mosolyogjak vagy inkább sápadjak el. Maradt a köztes érzés. Így kell ezt? De vajon tényleg így kell ezt? Micsoda harcias amazon volt ez a Kosztolányiné! Éreztem a késztetést, hogy erről a nőről többet is megtudjak. Egy könyvét, a Burokban születtem – Memoár, novellák, portrék címűt mindenképpen el fogom olvasni.
Becsöppenünk egy szerelmi drámába, ahol a szenvedő fél a nő, bár a maga módján a költő is szenved – nem csak lelkileg, fizikailag is, hisz egyre jobban elhatalmasodik rajta a betegség, a gyilkos kór. Mégis kikacsintgat s a félrelépésről a magát feláldozó feleség is tudomást szerez, s nehezen tud az indulainak parancsolni. Ez az egyre jobban elhatalmasodó feszültség akaratlanul is ráragad a nézőre. A színészek mimikája mindent elárul. A költő nem mint szent, sem mint vátesz jelenik meg, hanem mint bűnös ember, mint egy kicsapongó természetű férfi, aki játszana, de ugyanúgy szenved, mint a nő.
Az előadás elején elhangzik a beteges, sokat köhögő Kosztolányitól a kérdés: „Ugye nem halok meg?”, majd a kérdés feltételesbe vált: „Ha meghalok, mélyre ássatok.” Rezignáltan beletörődünk, hogy az élet véges. Ezt a haláltusát látjuk szerelmi szállal keveredve a színpadon. Nagy a tét.
„Nincs ennek közepe,
csak eleje s vége. Mondd, nem ilyen-e éppen
az ember élete is? Csak elkezdődik
s máris befejeződik. A közepe, mint a semmi.”
A sokat emlegetett, játékként kezelt halál nem bújócskázik többet. Aki bújt, aki nem. A Játszótársak is Kosztolányi halálával záródik, amikor felesége lezárja két szemét és megözvegyül. Nem hagyja el, utolsó pillanatáig kitart a férje mellett.
Előadás után, már a szerepből kibújva, leültünk beszélgetni a darabról. Több kérdés is megfogalmazódott bennem az előadás kapcsán, ezeket feszegettük.
„Az alapötlet Kosztolányi felesége volt. Eredetileg egy egyéni előadásban gondolkodtam, mert számomra nagyon érdekesnek tűnt a történetet. Tudni kell róla, hogy ő is színésznő volt és a férje miatt döntött úgy, hogy otthagyja a pályát és írónő lesz. Beleolvastam a naplójába és éreztem, mindenképp színpadra kell vinni a témát. Attila mondta, hogy szívesen beszállna és így lett belőle egy kétszemélyes előadás, aminek nagyon örülök, mert ezáltal mind a két oldalt meg tudtuk mutatni, nem csak a női perspektívát. A cím több variáns és munkacím után Attila ötlete volt, rövid, frappáns.
Az előadás párbeszédre épül, a ‘Játszótársam mondd, akarsz-e lenni’ című verset is két hangra osztottuk. Volt ezzel egy hátsó szándékom is, mert könnyed versként tanítják, van egy jól ismert dallama is; de el kell vonatkoztatni. Szerettem volna érzékeltetni, hogy milyen súlya tud lenni a soroknak. Te tényleg ezt akarod? Nem akarsz semmit komolyan venni? A halált is csak játszva?
Megtetszett nekünk ez a kutya-macska játék, ez a szenvedélyes kapcsolat. Nem volt egyszerű helyzet, amit színpadra vittünk, nem egy megcsalás esete, aminek a vége válás. Kosztolányi akkor jött rá, hogy szereti a feleségét, amikor Ilona elengedte őt.
A levél volt az alap. Amikor elolvastam a levelet, amit Ilona Máriának írt, azt mondtam, le a kalappal ez előtt a nő előtt. E köré építettük az előadást, ez a váza. Mindent, amit lehetett, elolvastunk, hogy minél élethűbb, minél pontosabb legyen. Most készült el egy Petőfi műsor és jelenleg azzal turnézunk. Ott is egy időszakot ki kellett emelni, mert nem tudsz egy átfogó képet nyújtani egy órában és nem is az a cél.” (Némethy Zsuzsa)
„Az előadásban elhangzott szöveg erdeti, nem egészítettük ki, még a prózai részeket sem. Rengeteget olvastunk, válogattunk, aztán írtunk egy vázat, amit kibővítettünk. Elmondhatjuk, hogy intenzív kutatómunka előzte meg az előadást. A szöveg izgalmassá vált azáltal, hogy a verseket prózai részekkel kötöttük össze, így van egy követhető cselekményszál. Annyi apró jelenetből áll össze, és szinte minden pillanat más lelkiállapotot igényel, így ideális, ha úgymond teljesen üres tudsz maradni, hogy tudj egyik állapotból a másikba kerülni. Annyira meg kell tanulni a szöveget, hogy szinte el kell felejteni. Nincs idő gondolkodni, mert tömény, pörgős.
Nekem az a legdurvább pillanat, amikor Kosztolányi elmondja a feleségének, hogy feleségül veszi a másikat és elhangzik a mondat: ‘Ha igazán szeretnél, nem haragudnál érte.’ Erős mondatok hangzanak el, de észrevettük, hogy a fiatalok is érzékenyen reagálnak erre a témára. Csíkszeredában egy előadás után a diákok megírták a véleményüket és egész meglepő gondolatok születtek. Megfogta a gyerekeket a darab mondanivalója.” (Bilibók Attila)
