Gyerekkorából van, amire magától emlékszik az ember, s van, amiről csak hiszi, hogy emlékszik rá, mert másoktól, szüleitől, nagyszüleitől, talán a szomszédtól hallotta, szedte össze, hiszen a vak tyúk is talál szemet, de a két eset legtöbbször valamilyen egésszé áll össze, passzol egymásba, mint két kis legó, amit a Jézuska hozott karácsonyra, s akkor még nem is beszéltünk a gyermeki képzeletről, ami ritka vadvirágot, máskor meg tankot, harckocsit rak össze az átlát- szó emlékfoszlányokból, más-más színű, egymásba fogódzó legókockákból. Az anyám mesélte, vagy mégsem ő, ha- nem apai nagyanyám, aki korán demens lett szegény, összehordott hetet- havat, látomások, vad képzelgések gyötörték, akivel egy házban laktunk, de külön konyhánk volt, ő vette észre először, hogy én, a kilenc hónapos unokája, milyen tökéletesen elbeszélgetek magammal, a székkel, az edényekkel és a poharakkal, kimondom a nevüket, kivéve a stampedlit, de ez még ma sem sikerül. Nagyanyám attól zökkent ki igazán, vissza a mások kis világába, hogy a játékaimmal nem beszélgetek, s előtte egy árva kukkot sem mondok, még olyat sem, hogy anyu, apu, jó, rossz. Amikor rájöttek a titkomra, meg- dicsértek, anyu szerint be nem állt a szám, élveztem a kitüntetett, hálás figyelmet, vagy másfél évig, akkor jött világra a kisöcsém, aki viszont már egy évesen, de később is, szinte állandóan szaladt, nem fért a saját bőrébe, de megállni esés nélkül nem tudott, ma is ez a gyengéje, a mókuskerékből nem könnyű kiszállni. Azt hiszem, a gyerekkorom boldog volt, a Kis-Dunával állt szemben apámék nádfedeles háza, felrémlik, három éves lehettem, s a kert végében már ott volt az új kockaházunk, a falak külső vakolására emlékszem leg- inkább, amint apám egy szál gerendán állva dolgozott a magasban, akkor néztem fel rá először a szó szoros értelmében, újabb meghatározó élményem vele kapcsolatban az volt, hogy gyakran vitt kerékpáron a falun keresztül, és néha szándékosan be- dugtam lábamat a küllők közé, az anyám meg lehordta apát a feke- te földig, gyanúsítva őt, hogy ivott. Az első disznóölésről három és fél évesen vannak képeim, kereszt- apám, aki nagyanyámmal lakott, azt kérdezte tőlem a megmosott sertés mellett, nem szeretnék-e aranygyűrűt magamnak; mielőtt rábólintottam volna, elkapta a kezem, és a gyűrűsujjam a kivérzett állat seggébe dugta. Apám is nevetett rajtam, ez olyan szertartásféle volt, gyerekként az ott levő férfiemberek mindegyike átesett ezen a beavatáson, meg olyanon is, hogy sövénymagért vagy mustármagért küldte a böllér a ház úrnőjéhez, kell a májas hurkába, esetleg a disznósajtba, amit mi burslinak hívtunk és az állat kimo- sott vízhólyagjába töltöttük bele. Az apám egy napon elvitt magával biciklin az unokanővéréhez, s amíg kimérte a felépítendő ház alapjait, kikarózva minden fontos pontot, én elálmosodtam, és beleestem a meszesgödörbe, de szerencsére azonnal kirántottak belőle, no ettől meg nagyanyám jött dühbe, legalább egy hétig kihagyta apát imádság végi fohászából, hogy nyerjen a sportkán és a kaparós sorsjegyen, s ne legyen gyomorfekélyes. Ezerkilencszázhatvannyolcat írtak, négy és fél éves voltam, összeült a család, azon tanakodva, apám be- vonuljon-e Tőketerebesre, fel- venni a tűzharcot a szövetséges baráti államok csapataival. Hogy mire jutottak, nem emlékszem, de a döbbenet mély nyomot hagyott bennem, mint én a bejárati járda félig megkötött betonján, amin úgy masí- roztam végig, akár egy igazi hős. A Kis-Duna Macskás nevű szigetén állítólag maga Tündér Ilona is sütkérezett, ruháit azonban ellopta a partról egy újhelyi, vas- kalapos vén csavargó, aki sose tűrte be a hosszú vászoningét a bő gatyájába, ezt anyám mesélte, amikor a Macskásnál cukorrépát egyelt, majd villámlani kezdett, orkán erejű szél kerekedett, tövestől kicsavarva az óriás jegenyét, másnap visszamentem megmérni a lá- bacskáimmal, hány lépésre van az ég. Nagyanyám anyunak annyit mondott, hogy ez a garabonciás legény műve, nem kapott eleséget, elemózsiát, ilyenkor forogni kezd a boszorkány fia, jégeső, szélvész jelzi nyomát. A Kis-Duna az ütőeremmé vált, kétszer a szerencsének köszönhettem, pontosabban talán inkább a saját öcsémnek, hogy mégsem fulladtam belé, máskor átgyalogolt rajta az apám, én meg a nyakában ültem, egyszer vagy egy hordónyi döglött halat cipeltem haza, boldog örömmel, nem sejtve, hogy a falu határában huszonhárom kilométeren át kacskaringózó Kis-Dunának rendszeresen szennyezik a vizét. Felnőttként, a part mellett járva bozótban, fák között, rettegve figyeltem, a három eltűnt kisgyerek közül valamelyiket nem vetette- e partközelbe a víz áramlása.
