A Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó, a TESZT szervezői minden fesztiválon szolgálnak valami rendkívülivel, szokatlannal, nagyszerűvel. Idén egy katarktikus élményt nyújtó tizenegy órás előadással. A Ljubljanai Ifjúsági Színház produkcióját Tomi Janežič állította színpadra. Simon Judit végignézte a no title yet (még nincs címe) előadást. Ezzel zárul idei temesvári fesztiválnaplónk.
Valamelyik évben, a TESZT-en szerepelt Tomi Janežič Sirály rendezése. Nem ismertem a munkásságát, pedig illet volna. Annyit láttam az ismertetőben, hogy az előadás időtartama hét óra, (nyolc lett belőle) és szerb nyelven játsszák. Vakartam a fejem rendesen, Balázs Attila temesvári direktor beszélt rá, hogy menjek be, mert tetszeni fog. Gondoltam, egy előadás éppen annyi ideig tart, ameddig nézem, de Balázsnak lett igaza: semmi pénzért nem hagytam volna ott a rendkívüli élményt.
Szintén Temesváron láttam az Ivan Iljics halála feldolgozást, de ez rövid volt, mindössze négy óra, egy szünettel, improvizációk nélkül.
„Tomi Janežič (szül. 1972) számos díjat magáénak tudó szlovén színházi rendező, egyetemi tanár, pszichodráma pszichoterapeuta. Különösebben érdekli a színészi technika, a pszichodráma és a színházi szférában használt csoportelemzés. Egyik alapítója és művészeti vezetője a Színművészet Kutatások Stúdiójának, amely tevékenységét főként a szlovéniai Krušče Művészeti Kutatási, Alkotói, Rezidens és Oktatási Munkaközpontban végzi. Ezért illet volna korábban ismerni” – írta róla az ismertető.
Az általam látott előadásiban a jelenről fogalmaz meg gondolatokat, illetve elsősorban kérdéseket. Klasszikusok műveit használja alapul, hogy a ma problémáit mutassa meg, hogy önvizsgálatra és szembenézésre késztessen magunkkal, embertársainkkal, társadalommal, közösséggel. Sajátos, izgalmas formanyelvet használ, ő maga nem csak rendező, az előadás része. Segíti, ösztönzi a játékot, rögtönzéseket kezdeményez. Úgy tűnik, mindent helyben találnak ki az alkotók, de nem. Minden átgondolt, koherens, egy előadáson belül nem változtat a kódokon, mi, nézők, az első tíz percben megkapjuk a kulcsot az előadáshoz, a szimbólumokhoz.
A no title yet is a jelenkor vizsgálata. A Don Juan témakörét dolgozza fel jelenidőben. Az ismertető szerint „Don Juan egyike azon irodalmi alakoknak, akikhez a legtöbb adaptáció kapcsolható. Tomi Janežič és csapata egy egész színházi évadot vele töltött, őt vették kutatásuk és kísérleti munkáik alapjául. Ezzel párhuzamosan Simona Semenič egy új szövegen dolgozott, melynek a no title yet címet adta. Semenič a szlovén Janez névvel illette Don Juan-t, és az általa „elcsábítandók” szemszögéből, valamint cselekedeteinek következményein keresztül közelítette meg a híres alakot – mindez egyetlen pillanatban, egyetlen szívdobbanásban összpontosul. Egy pillanat kell, hogy az ágyból kicsúszott test földet érjen. A szöveg könnyedén fonódott össze a próbák során keletkezett anyaggal, Janežič pedig finoman gazdag, rétegelt egésszé varázsolta, amely újabb látószöget ad hozzá Don Juan és a donjuanizmus számtalan változataihoz, és amely különösen az örömeinkről, reményeinkről, félelmeinkről és szorongásainkról beszél. Itt és most.” A rendező, szintén az ismertetőben, kifejtette: „Amikor a színház történik, nem csak egyvalakiért történik, hanem mindenkiért, aki abban a pillanatban ott van. Hirtelen mind ugyanahhoz az eseményhez, problémához kapcsolódunk, egy állításhoz, vagy valamihez, ami a háttérben a földre omlott. A tény, hogy mindannyian bizonyos hozzáállással viszonyulunk ugyanahhoz a történéshez, összekapcsol minket. Ezért, ha egy szövetség benyomása létrejön, az már jó.”
Ezt hívják beavató színháznak. A nézők szíve együtt dobban az alkotókéval, együtt vibrálnak az idegrendszerek. Az előadás során a rendező és a színészek a közönség soraiból lépnek elő, szólalnak meg. A szünetekben egymásra mosolygunk, előadás után összeölelkezünk nézők és színészek.
Tomi Janežič az előadással nem kevesebbet céloz meg, mint megtapasztaltatni velünk a színház csodáját, és sikerül neki. Amikor a végén kivilágosodik a tér, szól a szimfonikus zene, abban a csillogó fényben egymásba kapaszkodnak a tekintetek. Lehetett egy pillanat, vagy egy óra, nem tudom. Kibővült, megszűnt az idő. Én úgy éreztem, megtisztulok, és hogy ez a fényesség megvéd minden rossztól. Egy színésszel néztük egymást és a tapsorkánt követően teljes természetességgel összeölelkeztünk.
Az előadásban humor és drámaiság váltotta egymást, felszabadult nevetés közben olyan gyomrosokat zsebeltem, hogy nyekkeni sem tudtam, hogy aztán a humor feloldja a feszültséget.
A don juani téma okán nők és férfiak „vallanak” kapcsolatokról, barátságról, szerelemről, szerelem nélküli szexualitásról, agresszivitásról, családon belüli és kívüli erőszakról. Döbbenetes volt az erőszak-jelenet, ami gyilkossággal végződik, a nőt, a díszletként használt autóroncs mellett „fojtja meg” a férfi, és erről mindenkinek a kolozsvári lány, a szörnyű gyilkosság jutott eszébe. Igen, ilyen a valódi, elő színház: mellbevág és megnevetett, rákényszerít, hogy gondolkodj, emlékeket hív elő.
Tomi Janežič színésznek sem utolsó, s a társulat tagjai kivétel nélkül frenetikusan, koncentráltan, tűpontosan játszották végig a tizenegy órát. Ők a szünetben sem lazíthattak.
Szóval katarktikus élmény volt, bármikor újra és újra végignézném.
Barátaim, akiknek elmondtam, hogy tizenegy órás előadást láttam, először azt hitték, rosszul halják, majd következett a kérdés: hogy lehet ezt végignézni, fizikailag és szellemileg kibírni. Elmondom.
Először is nagyon jó, nagyon izgalmas, tartalmas kell legyen az előadás. Olyannyira, hogy alig várjam, folytatódjon. Nem kell kényelemről álmodozni, hanem felkészülni, hogy fapadokon, hokedlin és egyéb ülőalkalmatosságon kell végignézni egy-egy részt. Az előadást több helyszínen adják elő, sétáltunk egyik helyről a másikra, az átmenet öt perc szünetet jelentett. Volt három 15 perces szünet és egy háromnegyedórás ebédszünet is, körülbelül az előadás közepén. Egyik színész elmondta nekem, hogy otthon, Ljubljanában ők kínálják étellel a közönséget, de a temesvári magyar színházban nem volt lehetőség főzni. Úgyhogy mindenki evett ahol, és amit tudott. Én a színház büféjében egy szendvicset, majd a színház bejáratánál ittam kávét és cigiztem. Még sétáltunk is. Két jelenet között megkerültük a színház épületét, hogy a büfét és az előcsarnokba vezető lépcsőket játszóhellyé varázsolják.
A színháztermet is átalakították, körbeültük a játszókat. Ide többször tértünk vissza. Az előadás végén a közönség szó szerint nem engedte elmenni a rendezőt, a színészeket és a szerzőt.
Az előadás kezdetén Tomi Janežič elmondja, aki akar és tud nyugodtam szundíthat, elmenni is lehet, és némi pihenés után visszajönni, mert be lehet kapcsolódni az előadásba, hiszen ez jelenekből áll és időnkét emlékeztetik a nézőket, mi történt azelőtt.
Minden helyiségben monitorokon vetítették magyar, román és angol nyelven a szöveget, és angolul rögtönöztek. Imponáló volt, hogy az egész társulat flottul és helyesen ismeri Shakespeare nyelvét.
Hát így lehet örömmel végignézni egy tizenegyórás előadást.
Aki teheti, akinek alkalma van, nézzen Tomi Janežič színházat.