Pompás bomlás Új álom kellene, ezen a képen kemény a szív, fagyott kutya lába, nájlonban. Otthagyott hulla, otthagyott foggal, körömmel. Bokorból vadaknak képtelen kifüstölése. Kihűlt arcod fehérre vált. Mögötted hangos metróajtó-csapódásban elfáradt percek lebillenő fejei. Egyenletesen ismétlődő karneváli fényekben hirtelen narkolepszia. Tisztán felhasad előtted: kiégett fényfüzérek lettek a meg nem kezdett utak. Egyre tisztábban hallod, apránként bomlik a kötőanyag. Ez már annak a szaga, amit idáig érzel. Ne kérdezd többé milyen élet szól odaát, egy hang sem gyászol. Fölötted vidámkerék-glóriádból érkező gipszbe fűző sikítás. Kemény a szív, fagyott kutya lába. Belül holttested ajándéknak. Nem kívánt trófeád vagy. [Nem] ígér Az új bolygón a száj nem hazudja össze a csatornákat a szabad levegő gondtalan áramlásával. A kéz nem állít élvefogó csapdákat utolérhetetlen vadaknak. Dühében nem fűti be a kazánokat, hogy tenyerében izzó köveket hordjon a közeledők ellen. Nem zsúfolja a bordákat egyenruhába – a repedések újra és újra kitermelnék a hiányt. Többé nem gyűjti be a repülésre készülőket a tiltás területein felhúzott cellákba. A tervszerű oldalra nézésben feltűnt végre, az éjszaka is ismerősebb az arcoknál. Nedvüket, akár a föld zsíros anyaságát, felitta a vattás nap. Indulás előtt a száj még levezényli a jövőt, fénye retinába tűz felejtésig. Az emlékképek kényszerű roncsolását kérés nélkül végzi el az alvás, így minden újrakezdhető.
