Benedek Levente képzőművésszel, plakáttervezővel Horváth-Kovács Szilárd beszélgetett.
Feltűnt, hogy a számos munkádra használod azt a szót, hogy „projekt”. Ami valamilyen perspektivikus tervezésre, folyamatra, egy a jövőben megvalósuló dologra utal, s mint ilyen visszautal a múltra. Hogyan látod a jövőt, mi a következő projekted?
A rajtam kívülálló jövőt elég szörnyűnek látom, ami engem illet, elég sok tervem van, általában tényleg hosszú távra tervezek, akár évekre előre.
A következő projekt egy olyan kiállítás, ahol egymás mellett lesz látható a megalkotott tárgy és az általa készült plakát. Ennek a tervnek 2019-ben fogtam neki és az idén, a kolozsvári Interferenciákon szeretném kiállítani. Nem csak színházi plakátokról van szó, hanem például egy temesvári borfesztivál plakátjáról, amelynek a bevételeit a szociálisan hátrányos helyzetű embereknek juttatják. Mert nyilván fontos, hogy élvezzem a munkát, de számomra az is fontos, hogy legyen valami társadalmi haszna is. Nagyon válogatós vagyok ebből a szempontból, nem vállalok el olyasmit, amivel nem tudok azonosulni.
Úgy kapcsolódik a múltamhoz, hogy textil szakosodással végezetem a székelyudvarhelyi művészeti líceumban és a temesvári egyetemen is arra mentem. Akkor a textilművészet kereteit próbáltam tágítani, és egyértelmű volt, hogy az installációk, assemblage-ok, enviromentek felé lehet elmozdulni. Közben egyetem alatt két évig dolgoztam kárpitos műhelyben, ahol bútorkárpittal, illetve női cipők és táskák készítésével foglalkoztunk. Mivel meg kellett élni, kézenfekvő volt, hogy elmenjek egy céghez dolgozni, ahol grafikus és dekoratőr lettem, így tervezőgrafikát is csináltam. Ebből két év alatt elegem lett, és valamilyen kulturális területen akartam dolgozni: így kerültem a színházhoz, ahol menet közben tanultam meg a színházcsinálást és a plakáttervezést. Így kerül egymás mellé a következő projektben egy megalkotott objektum és a plakát.
Mi az, amivel biztosan nem tudsz azonosulni, nem vállalod el?
Ami mondjuk rasszista, idegengyűlölő, kirekesztő – azt nem vállalom. Másrészt a l’art pour l’art jellegű szépművészettel nem tudok azonosulni. Tudom tisztelni azt, aki ezt csinálja, csak engem nem foglalkoztat.
Amikor Székelyudvarhelyről elindultál, akkor mi volt a „projekt”? És az sikerült?
Már gyerekkorom óta ott volt a fejemben, hogy szeretnék megélni a képzőművészetből. Ez egy terv tud lenni. Ebben a formájában nem igaz, hogy összejött, de azért mégiscsak azzal foglalkozom.
Miért az ország másik végébe mentél egyetemre, éppen Temesvár?
Az volt a célom, hogy minél messzebb kerüljek Székelyudvarhelytől, Székelyföldtől. Az az igazság, hogy valamiért nem éreztem jól magam otthon – a mai napig azt érzem, hogy otthon nagyon egyoldalú a gondolkodásmód, ami a művészetre is vonatkozik. Székelyudvarhely képzőművészeti szempontból egy halott város.
Egyetlen nagyon jó élményem van: tizenegyedikes koromban volt egy Retus című kortárs kiállítás, ahol helyi, marosvásárhelyi, kolozsvári, magyarországi alkotók állítottak ki. Akkor megtapasztaltam, hogy a művészet lehet teljesen más is, mint amit én addig láttam, mint amit nekünk tanítottak a művészetiben. Akkor találkoztam videóművészettel, utcai installációval, performansz-szal, és megismertem kortárs hazai és magyarországi művészeket. Ez mély nyomot hagyott bennem.
Talán innen indult, hogy Temesvárra menjek: egyrészt multikulturális környezetre vágytam, másrészt meg akartam tanulni románul. Azt is tudtam, nem szeretnék Kolozsvárra menni, mert ott ilyen kis magyar – sőt udvarhelyi – klikkek alakulnak ki, mintha ugyanabban a városban élnének, ahonnan jöttek. És a kolozsvári egyetemnek a felhívása sem tetszett, nagyon a rajztudásra mentek rá, amivel én a mai napig nem rendelkezem. Én nem tudok egy portrét jól megrajzolni, ami sokáig frusztrált, de később mással kompenzáltam: a témaválasztással, az üzenet jó megfogalmazásával, a mű koncepciójának a kidolgozásával.
Temesvár egy nyugati város, más felvételi rendszerrel. Oda mentem. Igazából az egyetemtől nem kaptam meg azt, amire számítottam, de a várostól igen. Ott találkoztam a város képzőművészeti múltjával, a Sigma csoporttal, a performansz-fesztivállal, a videóművészettel, amelyek ott már a rendszerváltás előtt megjelentek, mint ahogyan a temesvári művészek sok külföldi folyóirathoz hozzájutottak már akkor. Ez kialakított egy sajátos világot, ami tetszett.
Elsőéves koromban meghalt a textiltanárnő, Zimán Vitályos Magda, akit nagyon szerettem. A további három évet tanár nélkül, az asszisztenssel végeztük. Bejártam más órákra is, grafikára, festészetre, mindenből egy kicsit lopkodtam, és igyekeztem témákat adni saját magamnak. Kitaláltam, hogy irodalmi műveket dolgozzak fel textilművészeti alkotásban. Akkor olvastam George Orwell 1984 című könyvét, ebből készítettem egy installációt, ahol Winston ül otthon egy drótból készült széken, amire vörös lepel van ráfeszítve, ám a főhős teljesen átlátszó drótszerkezet. Mert mi történik, mikor a politikai hatalom megfigyel és átnéz rajtad?
Mi motivált udvarhelyiként, hogy multikulturális városba menj és románul tanulj? Kérdezem ezt úgy, hogy 2004-ben az Euromaniac kiállításon való részvételedkor visszaütött, hogy te magyarként nyúltál hozzá román politikai témához.
Egy folyamatos identitáskeresés motivált. Ki vagyok én? Milyen nemzetiségű? Jól érzem-e magam abban a közegben, ahol székely vagyok, vagy magyar vagyok? Elsősorban embernek tartom magam, a többi valahogy rám rakódik a környezet hatására. De ha az ember multikulturális lény akar lenni, akkor az is lehet, mert nem biztos, hogy jó a monokulturalitás. De lehet ez alkati kérdés.
Például engem nagyon zavart, hogy Székelyföldön az emberek intoleránsak a szexuális kisebbségekkel. Annak idején rengeteg ismerősöm volt, aki emiatt el kellett költözzön a városból, mert bántalmazták, kirekesztették, egyáltalán azért, mert abban a környezetben nem tudták felvállalni a szexualitásukat.
Egy Mirko Ivić nevű szerbiai származású, Amerikában élő grafikus, már vagy hat éve szervezi a Tolerance nevű kiállítás-sorozatot. Arról szól, hogy minden évben felkérnek egy-egy országból egy-egy művészt, hogy erre a témára készítsen plakátot. Ami majd vándorkiállításként azokba az országokba utazik, ahova befogadják. A kikötés az, hogy szerepeljen rajta az adott ország nyelvén a „tolerancia” szó. Ovidiu Hrin temesvári tervezőgrafikus, kalligráfus már többször részt vett ebben a projektben, de tavalyelőtt úgy döntött, felkér fiatalabb művészeket, és megversenyezteti, hogy ki szerepeljen Romániából. Engem is felkért és elkészítettem egy LGBTQ+ színű zászlót, aminek van egy ortodox körmeneti zászló formája. Erről beszéltünk korábban: készült egy tárgy, ami le lett fotózva, amiből elkészült a plakát. Ez a plakát immár vagy 30 országban ki volt állítva.
Két országban volt belőle botrány, az egyik Horvátország, a másik Románia, éppen Temesváron. Tudtam, hogy nem fog mindenkinek tetszeni, a vallásos emberek érzékenységét zavarhatja, de ilyen heves reakcióra nem számítottam: négyszer ellopták, felgyújtották, és lepisilték. Az utóbbi kettőről a tettesek videófelvételt is készítettek és elküldték nekem – ennek volt egy erős fenyegető tartalma is.
Mivel foglalkoztat az identitás kérdése, sokat foglalkozom zászlókkal. Van például egy székely-román mash-up zászlóm is. Arra is kaptam olyan választ az erdélyi magyarok részéről, hogy meggyaláztam a székely zászlót, románok részéről pedig, hogy a román zászlót gyaláztam meg. A legérdekesebb reakció mégis az volt, amely szerint olyan, mintha Székelyföld bele lenne zárva Romániába. Erre én nem gondoltam, de igen, így működik. Én csak egy saját zászlót akartam készíteni, mint egyféle statement, mint aki székely, de a Bánságba került, egy multikulti környezetbe, ahol azért a románok vannak többségben. Ebből készült egy kötött sál is, ami Az otthon melege címet kapta. Szintén zászlóként készítettem el előbb az Insulted. Belarus(sia) c. előadás plakátját, ami egy összevérzett régi fehérorosz lobogó, aminek a tartója egy gumibot – az erőszakos hatolom jelképe. A zászló és a gumibot érintkezésénél a zászló picit fel is van hasadva, a gumibot fogantyúja belehatol a zászló szövetébe.
A 2004-es Euromaniac-ról nem szeretnél beszélni? Akkor még egyetemista voltál.
Igen egyetemista voltam, negyedéves, és ez egy fontos mozzanat. A bukaresti Atelier 35 galéria hirdette meg az Euromaniac kiállítást, én meg elkezdtem a témán dolgozni, megírtam a pályázatot, amit elfogadtak.
A kiállításból médiabotrány lett. Hozzátartozik a témához, hogy akkoriban több hasonló botrány volt, Horia-Roman Patapievici ellen zajlott hangulatkeltés, illetve két másik kiállítás miatt is. Ebbe illeszkedik az én botrányom is, aminek annyi volt a különössége, hogy volt egy etnikai felhangja is. Ami szerint egy romániai magyar Bukarest belvárosában kiállít olyan dolgokat, amelyek a román nemzeti szimbólumokat, vagy a román nacionalizmust kifigurázzák. Én akkor azt gondoltam, lassan adófizető állampolgár vagyok, jogom van kritizálni azt, amit látok, ami körülvesz, még akkor is, ha lehet, nincs igazam. Ebben nem volt semmi újdonság, mások is állítottak ki hasonlókat, például a Rostopasca művészcsoport.
Egyébként abból a projektből vannak olyan alkotások is, amelyeket ma már nem csinálnék meg, ízléstelennek gondolnám. Akkor volt bennem egy megmutatkozási vágy is, illetve azt éreztem, bármit megtehetek. Azóta rájöttem, éppen bármit nem tehetek meg, másrészt nem is akarok bármit megtenni.
A kiállítás okán kaptam három feljelentést, ami miatt másfél évig jártam Bukarestbe a rendőrségre, meg az ügyészségre. Természetesen felmentettek minden vád alól, de legalább megtanultam, hogy Romániában hogyan lehet a művészetben a nemzeti szimbólumokhoz hozzányúlni. Mert erre nincs pontos szabályozás, de van, ami tabu, van ami eltűrt, s van, ami kontextuálisan megengedett.
Nehéz periódus volt, mert kiakadtak a tanáraim azt állítva, hogy „az egyetem rossz hírnevét” keltettem, többen összefogtak, hogy ne tudjak ott diplomázni. Sok körülményes utánajárással sikerült csak elvégezni az egyetemet.
De engem mindig érdekeltek ezek a határok, kíváncsi vagyok, meddig lehet feszegetni őket. Nem az a célom, hogy magamnak felesleges bajokat okozzak, egyszerűen csak szeretem, ha a képzőművészet egy kicsit belevág az emberbe. Legyen erős hatása a műnek. Mikor már színházban dolgoztam, rájöttem, hogy az is sokszor erről szól: nem hagy békén, kérdésekkel provokál, gondolkodásra kényszerít.
A képzőművészeti és a színházi tapasztalataid hogyan hatottak egymásra?
Például nagyon szeretem, ha a kiállítás megnyitója performatív jellegű, van némi teatralitása, drámaisága. Amikor jelen van a művész testi-fizikai mivoltában, és megszólítható – ami kicsit szereplés is.
Az egyetem végén volt egy ilyen jellegű munkád: a kiállításon befeküdtél egy ágyba, ami nagyon színházias egy képzőművészeti tárlaton.
Az volt az egyetemi diplomamunkám textilművészetből, azzal a címmel, hogy Ez nem egy önarckép. Ott is a hagyományos műfaj kereteit és határait akartam feszegetni, tágítani. Készítettem egy olyan szobát, ami egyrészt festett, másrészt linómetszettel fehér textilanyagra rányomtatott önarcképekkel volt tele: így egyszerre volt benne festészet, grafika és textil, plusz a performansz-művészet, mivel valóban befeküdtem ebbe a térbe. Ebben az enviroment-ben volt egy fotó is rólam, az egészet eltakarta egy vászon, amin egy kivágott részen lehetett bekukkantani. A lyuk alatt pedig az „önarckép” szótári meghatározása állt. Nagyon érdekel az önarckép művészettörténeti hagyománya, hogyan és miért készültek ezek? Nagyon sokrétű dolgok vannak itt.
Az önarckép, az identitáskeresés, a nemzeti szimbólumok, mind az önmagunkkal szembeni viszonyt tematizálják. Mennyire volt tudatos az ezek közötti lavírozás?
Nem hiszem, hogy akkor tudatos volt, de kialakult. Utólag mindig könnyű okosakat mondani, hogy mi miért volt, és hogyan következett egyik a másikból… Abban a formában viszont tudatos volt, hogy amikor az alkotás jön szóba, két irány van: vagy politikai- és társadalomkritikai aktualitással foglalkozom, vagy önmagam mélységeivel, problémáimmal, betegségeimmel próbálok szembenézni. Ami mellett még plakátokat készítek. De ezek egymásra hatása nem feltétlenül tudatos gesztusok eredménye.
Még egy kérdés a „botrányosság” kapcsán, abból kiindulva, hogy nehezen tudtad befejezni az egyetemet: a művésztársadalom hogyan viszonyul hozzád?
Van bennem egy lázadás, pontosabban egy ragaszkodás ahhoz, hogy amit el akarok mondani, azt hadd mondjam is el. Emiatt nyilván nagyon sokszor marginalizáltabb helyzetbe kerülök. Fontos, erdélyi magyar művészek által belakott galériákban nem szoktam kiállítani, nem is hívnak. De nem is zavar.
Nem is bánt?
Tényleg nem. Nekem fontosabb, hogy létrehozzam a műalkotást, az majd megtalálja a helyét. A projektek megtalálják a maguk helyét, mint a Deus ex saliva is, amit 2017-ben kezdtem, és amit 2022-ben egy független kis kolozsvári galéria bevállalt. Illetve meghívták Budapestre is a kiállítást, június 3. és 16. között lesz látható a The Bunker Budapest kiállítótérben.
Mégis volt egy több évig tartó távolmaradásod a képzőművészettől.
Valóban az egyetem után volt egy hétéves távolmaradás, annak az a magyarázata, hogy elkezdtem a színházban dolgozni, ami annyira beszippantott, hogy csak azokat a feladatokat végeztem el, amiért ott alkalmaztak. Tényleg nem foglalkoztam akkor képzőművészettel, annyira nem, hogy kiállításokra sem jártam. Viszont egy idő után hiányzott, hogy azzal foglalkozzam, amit szeretek.
Akinek volt hosszabb kimaradása, az tudja, nagyon nehéz a visszatérés. Neked hogy sikerült?
Nem volt könnyű. Pszichésen elég rosszul voltam akkoriban, és éreztem valamilyen terápiás jellegű alkotómunka igényét, ami nem arról szól, hogy ülök egy számítógép előtt, és tologatom a pixeleket, hanem a saját kezemmel megcsinálom. Alapvetően egyűjtögető ember vagyok, 20 év alatt felgyűlt mindenféle, plakát, szórólap, régi fotók. Ezt a gyűjteményt kezdtem feldolgozni, végül két év alatt lett belőle 40 kollázs, amiből egy kiállítássorozat is megvalósult, workshopokkal egybekötve. Nagyon jó közösségi élmény volt. Rájöttem, hogy a művészet egy kicsit ürügy arra, hogy találkozzunk emberekkel, és kommunikáljunk – ez egyféle ars poetica is tud lenni számomra. A műhelymunkák során pedig az én személyes emlékezetem így kollektív emlékezetté is alakult, mivel az emberek is elhozták a saját emlékképeiket, papírosaikat.
Ezekbe a kollázsokba személyes képeket is beépítettél, például családi fotókat. Majd ebből volt kiállítás Székelyudvarhelyen is…
Igen, itt be kell vallanom, hogy a szüleim tudta nélkül elvittem a családi fotógyűjteményt, szétvagdostam és beledolgoztam a művekbe. Amit a tágabban értett család csak a székelyudvarhelyi kiállításmegnyitón vett észre.
És hogy fogadták? Egyrészt a család, másrészt a város.
Hát meglepődtek, de nem haragudtak meg. Azt hiszem megértették, hogy nekem erre szükségem volt. Azt is bevallom, hogy egy kis bosszú is volt ez részemről, másrészt értékelték, hogy nem dobtam ki őket, hanem átemeltem egy másik kontextusba. A város közönsége jól fogadta a kiállítást és a workshopot, de ez olyan dolog volt, ami nem politizált, nem sértett senkit, nem figurázott ki semmit. Voltak foglalkozások a diákokkal, meg minden. Nagyon jól esett így hazatérni, ezzel a kiállítással.
Mit gondolsz a politikai művészetről? Van olyan alkotásod, ami még nem volt kiállítva, mert nem lehetett?
Igen, van egy triptichon, ami három erdélyi híres embert, Markó Bélát, Dancs Annamarit és Tőkés Lászlót ábrázolja, ilyen politikai gag-ként. Ezt nem nagyon tudtam kiállítani Temesváron, visszadobták. De ehhez hozzászoktam.
Amúgy ezek a politikusokat ábrázoló gag-szerű dolgok szintén nem újak: ezt csinálja például drMáriás, kicsit más stílusban. Vagy ha politikai művészetről beszélünk, engem nagyon befolyásolt a Magyar Kétfarkú Kutyapárt tevékenysége. Ugye tudható, hogy a MKKP vezetője, Kovács Gergely grafikus. Mikor ő elkezdte ezt az egészet, Szegeden még voltak kiállításai. Én vállalom, hogy sok mindent lopkodok innen-onnan, amit a saját stílusomban feldolgozok. Csak az itteni közönség ezt nehezen fogadja be.
Ha most valami egységet szeretnék találni az önarckép, az identitás, a színház, a performativitás és a politikai művészet között, akkor a barokk jut eszembe, pontosabban a Sacra Congregatio de Propaganda Fide – azaz az ellenreformáció hittérítő propagandája. Az első világháborúban, majd később is, ezt az elnevezést hordozta magán a mozgósító propaganda-plakátművészet.
Egy szóval ki lehet fejezni a lényegét: hatásvadászat. Hatást akarunk kiváltani a nézőkből. Ami még nagyon érdekel a propagandán kívül, az a giccs. Gondoljunk a falvédőkre, ami a giccsnek az egyik legjobb példája. Azt is úgy kezelik, hogy pfúj, pedig szerves része a kortárs képzőművészetnek, ahogy a színháznak, a politikának, a plakátnak a hatás kiváltása.
Milyen viszony van a színházi plakátok és a saját plakátjaid között, gondolok a pandémiás sorozatodra, amiből Kolozsváron és Marosvásárhelyen is volt kiállítás.
A színházi plakátoknál eléggé meg van kötve a kezem. A pandémia kezdete óta kezdtem el újra saját plakátokat készíteni, amelyek az aktuális történésekre reflektáltak. Éppen túl voltam egy gerincsérv-műtéten, amikor megkeresett a kolozsvári White Cuib galéria, pontosabban Dan Perjovschi, neki kellett volna legyen kiállítása, de mivel akkor nem lehetett fizikailag kiállítást tartani kitalálta, hogy legyen egy online kiállítás más művészek bevonásával. Nekem ez sokat jelentett, kaptam feladatot, motivációt és így készítettem vagy 40 plakátot erre a témára. Azelőtt sosem történt meg, hogy naponta egy plakátot megcsinálok, de ekkor ezt tettem – a színházban egy plakáton akár hetekig dolgoztam. Ez nagyon jól jött, mert a járványtól, mint nagyon sok ember, elkezdtem szorongani: a plakátokon keresztül ezt megpróbáltam humorral kezelni. A humor fontos számomra, oldja a szorongást és könnyebben befogadhatóvá teszi a munkákat. Ez megint egy színházi vonás, hogy nevettessük meg az embereket.
A nevetés élesen szembenáll azzal a komolysággal és kultusszal, amivel például kiejtjük azt a szót, hogy „műalkotás.”
Igen és ilyen eltávolított, magasztos dologként mutatkozik. Nem tudom. Szerintem az én művészetem egyszerű, érhető és közvetlen.
És komoly?
A maga módján komoly. A humor komoly dolog, ezért nagyon nehéz jól csinálni. Egy tragédiát könnyebben meg lehet csinálni, mint egy komédiát. A jó komédia ritka, mert kell nevettessen, de nem szabad nevetségessé válnia. A humor nem nevetséges. Rám tényleg nagyon nagy hatással volt a színház, amihez az is hozzájárult, hogy színésznő volt a feleségem, tehát ez a világ a hétköznapjaim része volt.
Újabban szeméttel is foglalkozol.
A szemét és a környezetrombolás mint téma érdekel, egyre többet foglalkozom vele. Volt egy olyan projektem néhány éve, hogy összegyűjtöttem a saját papírszemetemet, vízbe áztattam, papírmasét készítettem belőle, majd vászonba csavartam és fűmagokat vetettem bele. Kíváncsi voltam, hogy a papírból hogyan kel ki a fű, az foglalkoztatott, hogy a fából készült papírt hogyan lehet újra növénnyé visszaforgatni. Elvettünk valamit a természetből, hogyan lehet ezt visszaadni. Ez volt Az elveszett paradicsom, installációként ki volt állítva a PulzArton.
Szintén a színházból indult ki egy másik projekt – ez kapcsolódik ahhoz a hosszú távú tervhez, amivel a beszélgetésünk kezdődött –, a temesvári Hattyúk tava újratöltve c. előadás plakátjából. Ehhez a plakáthoz a saját műanyagszemetemet használtam fel, abból formáztam meg egy hattyút, amit aztán agyagiszapba helyeztem, amit szárítással összerepedeztettem. Így lett egy tó mélyén egy beleszáradt madár, ami a mi szemetünk. Rengeteg fotót láttam és láthatunk mindannyian arról, hogy tengerben élő állatok és madarak a műanyagszemetünk miatt pusztultak el.
Ebből egy olyan sorozaton is dolgozom, amiből el van hagyva a plakát. Készítettem egy sirályt, amihez Vama Vecheről való homokot, kagylókat, és szintén ott talált cigarettacsikkeket, söröskupakokat használtam fel.
Aztán készítettem még egy kacsát is, úgy, hogy Székelyudvarhely központjában a Küküllő-partján összeszedtem a szemetet, a folyóból kiszedtem az ürülékkel, szeméttel, mindennel teli iszapot, és ebből formáztam meg egy kacsát. A kacsát és a sirályt is kiállítottam a Pulzus Művésztelepen két zsák szeméttel együtt, amit a partról szedtem fel.
Én meg voltam lepődve, hogy otthon ennyire szemetes a part. Az emberek hajlandóak azt gondolni, hogy román vidékeken szemét van, de mintha nem néznénk meg mi van a saját portánk előtt. A székely anyaváros központjában milyen a folyópart? Ez a munka egy ilyen figyelemfelkeltés volt. Az is hozzátartozik, hogy nem mindenki értékelte, hogy én szemetet állítok ki, és megmutatom a városnak ezt az oldalát is.
De én ebben hiszek. A művész mutassa meg, hogy mi van, ne szépelegjen, ne tolja az előtérbe a saját egóját, ne azt akarja megmutatni az embereknek, hogy ő mennyire tehetséges. Nekem az a fontos, hogy üzenjek valamit a társadalomnak, kezdjünk el kommunikációt folytatni.
Zárásként mondj egy kudarcélményt és egy elismerést.
Kudarcok folyamatosan vannak: állandóan belekezdek különböző projektekbe, majd kudarcként élem meg, hogy nem tudom őket befejezni. De azt, hogy fontos, emblematikus helyeken nem állíthatok ki, azt nem élem meg kudarcként. Nem kapálózok azért, hogy engem képzőművészként elismerjenek.
Sikerélményt, elismerést sem tudnék egyetlent kiemelni, nem kaptam nagy díjakat, vagy ilyesmi. Sikerként élem meg, hogy rengeteg felkérést kapok plakáttervezésre, ami ad nekem egy anyagi biztonságot. De az az igazán sikerélmény, hogy tudok dolgozni. Ennyi.
