Kinde Annamáriának Hómancsa van és rózsakvarc szeme, körbe-körbe jár magas ketrecbe zárva, a félelmet kergeti, a kertről álmodik, ahol valaha boldog volt, kölykeit nevelte, vadakat lesett, a csillag meszelte éggel takarózott. Hónaljig ér a hó, álmodik a hiúz, hazát keres és szeretőt, ki megszelídíti, érti már a kövek, fák, patakok hangját, a tengert is ismeri, a hegyek vakító fehérjét, démonokat és fantomot, csillagot meszelő angyalokat. Egyedül csak az embert nem sikerült megfejteni. Beleköltözik a hiúz szívébe a kert, rózsákkal, június tizenegyedike van, némakék az ég, hiúzmagány oson Buda felől, beleremegnek a Duna hídjai.
