Két hónapja készülök írni Frida Kahlo tekintetéről, a boszorkány összenőtt szemöldökéről, a fekete tűhegyről, ami hasít szégyenen, fájdalmon, erőn, vágyon, testen és ideológiákon keresztül. Erről a zavarba ejtő és erőt adó tekintetről, ami egyszerre a múzsáé és az alkotóé, egyszerre a nőé és a férfié. Eszembe jut róla egy kép, ami közel egy évtizede néz vissza rám a falról: Karl Mediz Roter Engel-e 1902-ből. 2013-ban a bécsi Belvedere palotában láttunk egy osztrák szimbolista kiállítást, és ott égett belém ez a dekadens vörös babona. A múzeum shopban megvettem egy négyszögű képeslapon, azóta velem lakott az összes otthonomban. Anyám kérdezte, hogy mi tetszik ezen a képen. Ezt a telítettséget nem lehet elmondani, hiszen ezért kép, de talán valami olyasmit hebegtem-habogtam, hogy ez az angyal: nő és férfi egyszerre, és ez fel kell, hogy zaklassa az embert. A Vörös angyal az egymásnak feszülő ellentétekből megszülető perverz harmadik, és az ellentétes tartalmakkal való józan együttélés megjelenítése, kikacsintással a férfi-nő, és a szexualitáson túli transzcendencia felé. Nem véletlen, hogy közel egy évtized után most jutott először eszembe komolyabban elgondolkozni ezen a képen. Akkor, amikor Frida tekintetéről készülök írni. A fekete szempárról, ami mögött ólmos fájdalom fekszik a mélyben, a betegség és a szenvedés sötétje, de a szenvedélyek közti könnyű sóhaj, lélegzetvételnyi megkönnyebbülés is. Írni akartam arról, hogy mennyire elemien női az a tekintet, amiben ott van a férfié is, mennyire húsbavágóan feminin az apokrif szépség ereje. Fejben számtalanszor elkezdtem, esténként, zuhanyozás közben, de mindig ugyanaz az egy mondat szakította félbe a gondolatfolyamot: „»Így jár minden náci kurva!« – Ezt ordítják az orosz katonák, miközben az ukrán nőket erőszakolják.” Mennyire húsbavágóan feminin a fájdalom és a szégyen.
Hiába tiltottam le magam a háborús bulvárhírekről, ez a cím átütötte a falat. Frida tekintete bennem pedig azóta is ezt nézi. Nem hallgatja, néma a trágár ordítás. Az eltorzult férfiarcot nézi, ahogy üvölt, miközben erőszakol a test, és a boszorkány tekintete nem tud letapadni erről a látványról. A látvány pedig beleissza magát mindabba, amit a tekintetről írni akartam. Arról a tekintetről, amibe belesűrűsödik a női lét minden kínja és ereje, minden szépsége és szégyene. Az egyik legerősebb szöveg, amit az elmúlt időszakban olvastam, Szabó T. Anna előszava Frida Kahlo általa fordított naplójához. Mindig lenyűgöz, amikor valaki képes annyira tisztán fogalmazni, ahogyan ő teszi ebben az előszóban. Nagyon pontosan és érzékenyen megragadja Frida naplóját, és amit leír, az messze túlmutat Frida munkásságán és életén. Pontosan úgy, ahogy Frida munkássága és élete is túlmutat saját magán. „Szép, szégyentelen: erős”, ezt a címet adta Szabó T. Anna az előszónak, és ez Frida csontig ható tekintete is. Szégyentelen, a szó legnemesebb értelmében: ez a szégyentelenség mentheti meg a nőt. A gátlástalanság, amivel nézni tud kifele, és a rettenthetetlenség, amivel befele. Frida belém költözött és tekintete szégyentelenné tesz, amikor ránézek az ukrán nőket erőszakoló katonákra és torkon ragad a hányinger, majd napokig-hetekig velem marad az iszony. Nőiségemben sokszor fordulok boszorkányaimhoz, akiknek Marina Abramovic mellett Frida Kahlo lett a másik vezére. És most hagyom, hogy bennem maradjon a tekintete, és az nézze a féreglyukat, amivé Európa vált: mert a félrenézés nem megoldás, és nem is lehetséges, a látást azonban el kell tudni viselni. Saját tekintetem pedig nehezen bírná el a látványt, hogy most is úgy van, mint mindig: háborúban a férfiakat megölik, a nőket előtte meg is erőszakolják. Látom, ha akarom, ha nem. De nem mindegy, milyen szemmel. Kell Frida tekintetének „direktsége és rejtélyessége, komorsága és költőisége, erőszakossága és visszafogottsága”, ahogy Szabó T. Anna írja az említett előszóban. A szemünk előtt zajló rettenetet nem lehet kukkolva nézni: magunk is csak erőszakosak lehetünk ebben a nézésben, mert azok vagyunk, amit meglátunk, de nem mindig mi választjuk meg, hogy mit látunk. És szégyentelenek is vagyunk, kell, hogy legyünk. Bennem azonban nincs meg, vagy csak nagyon elvétve, az ellentétes tartalmakkal való józan együttélés képessége. Talán ezért is vonz annyira Karl Mediz festménye. Mert nem is az a helyes kifejezés, hogy tetszik. Vonzott 2013-ban és vonz ma is, akárhányszor rápillantok, és kilenc év távlatából ugyanúgy megigéz. Bennem él ez a kép, ahogy Frida tekintete is belém költözött, és talán nem véletlen, hogy odabent most találták meg egymást: a tekintet, ami fekete lyukként mindent magába szív, és a vörös angyal perverzitása együtt hozzák létre azt a valamit, ami elviselhetővé teszi a borzalmakra való ránézést.
A művészetnek pedig nem kell szépnek lennie – jobban mondva: szépsége nem esztétikai, ahogy a nőé, a női tekinteté, és az angyaloké sem.
