1. Baróti egy utolsó mozdulattal feltolta magát a turulra. Körbenézett, és megpaskolta a fémtollakat. – Végre találkoztunk. Mindketten készen álltak a nagy repülésre. A távolban kirajzolódtak a gödöllői dombok, odalent kaotikus egyveleggé olvadt össze az autók zaja és a bámészkodók szörnyülködése. A tömegből egy szmokingos alak vált ki, s kiabált fölfelé. – Itt hagyta az autókulcsát! – Kérem, menjen távolabb… – Nem értem, mit mond. Felmegyek és odaadom! Baróti megszédült, mindkét kezével belekapaszkodott a turul fejébe. A fura figura, mint valami könnyű alumíniumlétrán, fürgén mászni kezdett fölfelé. – Leesik, jóember! – kiáltotta Baróti, de az mintha meg se hallotta volna. – Várjon, inkább lemegyek. A kéretlen segítő nyugtázta a szándékot, megvárta Barótit, majd előzékenyen belekarolva, kivezette őt a bámészkodók gyűrűjéből. A szmokingos megértő volt és joviális: miután tisztázták, hogy az autókulcs nem lehet Barótié, felajánlotta, hogy elviszi a saját kocsijával, minél messzebb a helyszíntől. Hátraültette és elindultak. – Boldog vagyok, hogy összehozott minket a sors – fordult Baróti felé. – Bizonyára önt is gyötrik különféle magánéleti problémák; én speciel a magánytól szenvedek. Engedje meg, hogy meghívjam egy baráti konyakra! Itt dolgozom pár percre. Parancsol addig egy kis szamócát? Egyenesen a tótfalui eperföldekről! A szmokingos megállás nélkül beszélt, s mire Baróti megkérdezte volna magától, hogy voltaképp mit keres itt, már le is fékeztek a jellegtelen óbudai irodaház előtt. Kihalt, neonlámpás folyosókon kanyarogtak, végül megálltak egy irodánál. A kopogtatásra csinos, fiatal nő nyitott ajtót. A szmokingos teátrálisan betessékelte. – Ön a főnököm, Soproni úr vendége! Tágas, igazgatói irodának tűnő szobában találta magát, a tölgyfaasztal mögött kövér, fehérzakós fickó trónolt bőrfotelben. Tájidegennek és korszerűtlennek hatott az egész, akárcsak a szmokingos a hídon. Ekkor vette észre, hogy csupán ketten vannak. A fehérzakós feltápászkodott a fotelből, széles mosollyal Barótihoz lépett, s mindkét kezével megrázta a jobbját. – Örülök, hogy életben van! Soproni vagyok, a barátaim is így neveznek. Én lennék itt az ügyvezető. – Üdvözlöm. Baróti Konrád. – Tudom, hogy nem ok nélkül mászott fel a Szabadság-hídra, Konrád. De ide sem ok nélkül hozták! Hugó ugyan megzavarta az elhatározásában, de ha ön úgy óhajtja, akár már most visszaviszi. Én csupán egy figyelemreméltó ajánlattal szeretnék kedveskedni önnek, mielőtt ismét felmászna a turulra. Elnézést, úgy tudom, ígéretet kapott egy konyakra! – Hugó a magányáról panaszkodott. De én sehol nem látom Hugót. Csak önt. Soproni nehézkesen a bárszekrényhez lépett, és töltött két pohár Rémy Martint. – Tíz év fegyház egy tölgyfahordóban… Egészségünkre! És most őszintén elmondok magának mindent, Konrád. Amit itt lát, egy kis produceri iroda. Alacsony költségvetésű filmeket készítünk, igen kreatív megoldásokkal. Amin most dolgozunk, filmtörténeti jelentőségű alkotás. A címe: Chicago újratöltve, a helyszín a hetedik kerület. A szerepeket ugyan színészek játsszák, de az akciók mind valódiak lesznek. Ha a filmben elütnek egy macskát, az tényleg el lesz ütve. Ha valakit orrba vernek, az valóban kap egyet a képébe, és így tovább. S itt jönne képbe maga, az öngyilkosjelölt. Mint mondtam, őszinte leszek. Kérem, feleljen nyíltan: végleges az elhatározása vagy ez afféle alkalmi döntés volt? – Őszinte leszek én is. Megvolt, és továbbra is megvan az okom arra, hogy végigvigyem, amit elterveztem. Soproni elégedett arccal, alig észrevehetően bólintott egyet. Baróti belekortyolt a konyakba. – Önök pedig felvennék, amint levetem magam. Jól értettem? – Bár az ötlet nem utolsó, ennél kicsit többről van szó – kacarászott Soproni, s belekarolva Barótiba, elindult vele az ablak felé. Csapnivalóan rossz volt a kilátás. – Ha meg nem bántom, önnek teljesen mindegy, leugrik-e a mélybe, vagy épp főbe lövi magát. A cél nyilván a mozdulat visszavonhatatlansága. Az ajánlatom lényege: ön eljátszhatja a filmtörténet első tényleges áldozatát. Valóban meghalna a mozivásznon! Egy pisztolygolyó terítené le oldalról, váratlanul és fájdalommentesen. Nem kell élve az aszfaltba csapódnia, nem kell előtte számolni a hosszú másodperceket. Gyors és férfias halált kínálunk önnek! – Erre a szívességre egy barátomat is megkérhetem. Miért bíznám magamat éppen önökre? – Mert ez így már nem öngyilkosság, hanem kultúrmisszió lenne! Amit persze bőkezűen honorálnánk. Sajtótájékoztatón emlékeznénk meg magáról, sztárgázsit kapna, amit átutalunk az ön által megnevezett személynek, s nem utolsósorban állnánk a temetését. Mindezt természetesen szerződésben garantálnánk. Mit szól hozzá? Baróti hátralépett, végigmérte jóakaróját. – Van egy ex-feleségem, vele él a lányom… Az ajánlata valóban ötletes és racionális. – Látja, ilyen, amikor a magánérdek és a közszolgálat találkozik! – Tehát nekem csak alá kellene írnom, hogy beleegyezek a saját meggyilkolásomba? – Na de miket gondol, kedves Konrád? Nem tudta, hogy a gyilkosság illegális? Önkéntes eutanáziáról kötnénk megállapodást egy egészségügyi szolgáltatóval, vezetője, Borovszky doktor régi jó cimborám. Soproni elmondta még, hogy együttműködésük költségeit a baráti cég állná, amit visszalépés esetén a kliensnek ki kellene fizetnie. Baróti rábólintott az egyezségre, Soproni pedig nem győzte dicsérni ügyfele nyitottságát, őszinteségét és humorát; végül útjára engedte azzal, hogy a másnapi aláírásig már ne csináljon semmi meggondolatlanságot. Baróti csak most érezte meg, mennyire átizzadta az ingét. Ruhatára legszebbje volt, ünnepi darab ünnepi alkalmakra. A folyosón a szép titkárnő jött vele szembe. – Aláírta, ugye? – kérdezte. – Csak holnap. – Kár magáért. Túl jóképű a korai halálhoz. – Nincs vesztenivalóm. Még akkor se, ha a főnöke utólag elfelejt fizetni. – Ettől ne féljen. Soproni úr szereti a pénzt, de egészségesen viszonyul hozzá. Ha az üzlet úgy kívánja, képes megszabadulni tőle. – Jó hallani, hogy még vannak ilyen emberek. Viszontlátásra, hölgyem! – Gréta. Remélem, holnap még összefutunk! 2. Soproni másnap bemutatta egymásnak Barótit és dr. Borovszkyt, a Happy Death Nonprofit Kft. ügyvezetőjét. Kellemesen, olajozottan ment minden. Az aláírás után pertut ittak, s elbeszélgettek a pezsgőfajtákról. Baróti az orvost figyelte. Szűkszavú, kopasz, szemüveges férfi volt, érződött rajta a szenvtelen, de minden percben célirányos tudatosság. Nem a klasszikus gyógyító típust képviselte, s nem is a nárcisztikust, aki uralkodásra kérte és kapta a diplomát. Inkább üzletembernek tűnt, aki doktort alakít, de nem elégszik meg annyival, hogy patikát nyit a rendelője mellett. Soproni és Borovszky idővel a kegyes halál előnyeit kezdte ecsetelni, dicsérve a kort, amely nem csak a technika, hanem a morál tekintetében is elhozta a fejlődést. – És a mi Konrádunk, mint érintett, mit gondol a témáról? – kajánkodott Soproni. – Mármint a keresleti oldal nevében? Én biztos nem tudnám megterhelni ilyesmivel egy orvos lelkiismeretét. – Mindig megdöbbent, amikor valaki ilyen szűken értelmezi a hivatásunkat – válaszolt nyersen Borovszky. Soproni összeráncolta a szemöldökét. – Ne idegesítsd fel magad, Elemér. Az ellenvélemény trenírozza az agyat. – Szerintem pedig az eutanázia nemcsak hasznos és etikus, hanem a maga módján esztétikus is – zárta le a vitát az orvos. – Még női névnek sem lenne utolsó! Baróti elgondolkodott. – Ez már sokaknak eszébe jutott. A múltkor a rádiókabaréban emlegettek egy Kaszásné Végh Eutanáziát. A producer őszintén felröhögött, majd látva barátja mogorva arcát, atyáskodva meglapogatta a férfiak vállát. – Most, hogy már jól kinevettük magunkat, meghívlak mindkettőtöket egy kiadós ebédre odaát. Végül ketten ültek be, Soproni és Baróti. A tegnapi borongós nap után visszatért a vénasszonyok nyara, a kertben újra kirakták az asztalokat és a napernyőket. Békebeli hely volt, terebélyes fákkal, fehérbe öltözött, sietős pincérekkel, a kriglik tetején pedig sok-sok sörhabbal. – Látod ott azt a hallgatag öregembert? – kérdezte Soproni. – Azt a hallgatagot, egyedül? Látom. – Producer volt Csehszlovákiában, mielőtt áttelepült Magyarországra. Állítólag adni akart valamit az anyaországnak is. Persze itt már nem vitte semmire. Viszont tőle tanultam meg a szakma lényegét. Azt mondta: a közönséget tekintsük fogyasztóknak, a filmet mosópornak, a marketing nulladik szabálya pedig csak annyi, hogy az ember hülye. Azóta szabadnak érzem magam, úgy is, mint producer, és úgy is, mint alkotó. Te, jobb, ha nem bámuljuk így, a végén még idejön… Elhallgattak, az üres asztalt nézték. Talán azért, hogy megússzák az öreggel a szemkontaktust, talán azért, hogy egymással is. Megszomjaztak. A pincér még mindig a szomszédos asztalnál udvariaskodott. – Nem szeretem a mai pincéreket. Elvárják, hogy felszolgálónak hívd őket még a hátuk mögött is, de semmi szaktudás, semmi alázat – köpte ki a szivarvéget Soproni. – S ez baj. Mert ebben a szakmában az alázat maga a szaktudás. Csehszlovákiáról jut eszembe – Isten nyugosztalja –, tudtad, hogy van Párkányban egy étterem, ahol a pincérek porig alázzák a betérőket? Érdekes szerepjáték. Nem minden vendég bírja, de a legtöbb jó pofát vág hozzá. Így megőrizhetik méltóságukat a családtagjaik előtt. Baróti a kezében tartott villával szórakozott. – Én nem fizetnék azért, hogy megalázzanak. Fordítva sokkal ésszerűbb lenne. – Mire gondolsz? – Például, ha bizonyos fogyasztás felett úgy beszélhetnél a pincérrel, ahogy akarsz. Biztos sokan kipróbálnák. – Persze. A gyávák, akik egyébként senkivel nem mernek konfrontálódni. Beülnének az asszonnyal, megmutatni, hogy férfiakkal is tudnak kiabálni a langyos kávé miatt. – Viszont a gyávák vannak többségben. Épp ezért lenne jó üzlet. – Nem rossz, Konrád, nem rossz… Ha lenne még egy életed, megcsinálnám veled, komolyan! 3. Gréta, a titkárnő még a szerződéskötés előtt félrehívta az előtérben várakozó Barótit, és találkozót csikart ki belőle. Tetszett neki a férfi, kíváncsivá tette annak szűkszavúsága, az öngyilkossági történet pedig kifejezetten felcsigázta. A hely, ahová három nappal később beültek, néhány saroknyira feküdt az irodaháztól. A feltörekvő újgasztronómiás cukrászdák tipikus képviselője volt: nagyon el akart mondani valamit, de tulajdonosa nem volt elég ötletes ahhoz, hogy saját ösvényt találjon a monarchiabeli és a francia iskola között. Baróti percre pontosan, Gréta szűk tíz perc késéssel érkezett. Sötétzöld kosztümje és mahagóni haja összhangban állt az október színeivel. Babaarcának kontúrjait az állig begombolt blúz és a szorosan hátrafogott haj apácás szigora ellenpontozta. Kabátját egy elegáns mozdulattal a fogasra akasztotta. – Köszönöm, hogy megvárt, Konrád! – ült le pihegve, s megigazgatta a haját. – Gondolom, rég járt már ilyen helyen… – Iszik egy kávét, Gréta? A fiatal, kedves tekintetű pincérlány sietve felvette a rendelést, s fél percen belül kihozott mindent. Óvatos, kissé félénk mozdulatokkal tette le a csészéket; természetesen azonnal kifolyt a kávé. – Most látom csak, hogy ez Zsolnay! – próbálta menteni a helyzetet Baróti. – Nem, ez Segafredo – korrigált segítőkészen a lány, és elnézést kért az ügyetlenségéért. Barótinak nem volt fontos ez a találkozó. Természetesen észlelte Gréta szépségét, de hátralevő idejét cél nélküli, átmeneti időszaknak fogta fel, amely a Szabadság-hídi kísérlettől az egy héttel későbbi pisztolylövésig egyetlen szürke blokkot képez az életében. Beteljesülésként élte meg, amikor a turul szemébe nézhetett, s minden, amit ezután tett, már lényegtelenné vált az eseményutániság időtlenségében. Gréta viszont harcot hirdetett a napok múlása ellen, s bár konkrétan nem tudta, mit akar a férfitól, ösztönösen a már sorsszerűnek tűnő folyamatok kisiklatására törekedett. Valami olyan váratlan esemény kiprovokálására, ami az ő életében is visszavonhatatlan változást eredményez. De hogy ennek a változásnak milyen természetűnek kellene lennie, ő maga sem tudta. – Magában van valami öncélú nyugtalanság – jegyezte meg Baróti. – Persze lehet, hogy tévedek. Gréta a csészéjére pillantott és ismét megigazgatta a haját. – Gondoltam, elmondok magának pár dolgot a filmről. Soproni nyilván csak a technikai részletekről tájékoztatta. Kérdezhet bármit… Tényleg, mit kérdezne, ha bármit kérdezhetne? – Nem is tudom… Tisztában lesz a néző azzal, hogy a kamera előtt tényleg gyilkosság történik? – Természetesen nem reklámozhatjuk, de a szakma krémje tud majd róla. És az információ éveken át csak szivárog, szivárog lefelé, egészen a közönségig, amíg egy napon a pletyka legendává nem válik. Olyan ez, mint A postás mindig kétszer csenget vagy az Utolsó tangó Párizsban jelenetei, tudja… Ahol állítólag élesben ment minden, mégsem ismerte el hivatalosan senki. – A kockázat azért nem ugyanaz. Önök szivárogtatnak, a rendőrség pedig nyomoz. – Soproni mindenre bebiztosította magát. Azt mondta: ha érdekel, hány tanúm van, nézd meg a stáblistát! Neki csak egy célja van: bekerülni a filmenciklopédiába. Hatvankét évesen erre nincs esélye, hacsak nem dob egy olyat, amilyet még senki. – És ön? Végignézi a forgatást? – Én viszem ki félóránként a kávét a stábnak. És az epret, amiből mázsányit tárolunk a fagyasztóban. Egy hálás nagybirtokos küldte, miután filmet készítettünk a nehéz gyermekkoráról. – Egyenesen Tótfalváról. – Tótfaluból. Nekiláttak a süteményeknek. Nem siettek, a téma súlya megkívánt egy kis hallgatást. Baróti ráérősen belekortyolt a kávéba. – Jó ez a Segafredo. Tudja, eszembe jutott Hugó. Sajnálom szegényt. Sokat dolgozik, alkalmi eredménnyel. – Ne féltse Hugót. Maga életjáradékot kap egyetlen másodpercért, bónuszként pedig szép, polgári temetést. Gondolja, Hugót nem fizetik meg? Egyébként előzőleg túsztárgyalóként dolgozott. Bármennyit képes várni, és bárkit képes kizökkenteni. Nehogy azt higgye, hogy csak magát szedte le onnan! Persze most már ő is hátradőlhet, hiszen megvan az emberünk. A pincérlány leszedte az asztalról az üres csészéket és tányérokat. – Nagyon fűtenek idebent. Csodálom, hogy így bírja begombolkozva. – Konrád, én még munkaidőben vagyok, sőt mindjárt indulok vissza. Csupán betartom a dress code-ot. – Sose ad teret a szabadságnak? Szinte mindig azt teszem. Ezért dob fel, ha néha nyárspolgár lehetek. Gréta fölkelt a székről, gyors, határozott mozdulattal magára vette a kabátját és megköszönte a meghívást. – Mindnyájunkra nagyon jó benyomást tett. Csak Hugót zavarta kissé, hogy nem tudta kiszedni magából a döntése okát. Még szerencse, hogy az ilyen részletkérdések minket nem érdekelnek. 4. A forgatás egy pogány vallási rituáléra emlékeztetett, Sopronival a főpap szerepében. Szemmel láthatóan elemében érezte magát. Baróti mélyen megvetette az efféle pörgést. Valahol olvasta, hogy Jancsó forgatásait milyen nyugalom jellemezte. A kapkodás az amatőrök versenyszáma, vonta le a következtetést. A délelőttöt egy stábtagokkal teli, félhomályos lakókocsiban töltötte. Saját széket kapott, valamint pogácsát és kávét. Ő nem szólt senkihez, és hozzá sem szólt senki. Néha egy-egy ismert színész is beugrott egy feketére. Baróti csodálkozva észlelte, hogy nem képesek átállítani beszédmódjukat a színpadiról a normálisra. Kora délután aztán egy fiatal nő hajolt be az ajtón, a nevét kiáltotta. Baróti ráérősen kilépett a szabadba. Az alacsonyan pásztázó nap pont a szemébe sütött, néhány másodpercig csak mozgó sziluetteket látott. Soproni lépett mellé, barátian átkarolta a vállát. Egészen más stílusban szólt hozzá, mint eddig. – Nem akartunk nagy felhajtást. Gondoltuk, egy kis kávé, pogácsa, s néhány jó emberi szó is megteszi. De ha kell valami, csak szólj. Baróti nemet intett a fejével, Soproni egyetértően bólintott. – Gyere, bemutatlak egy úrnak. Harcsabajszos, keménykötésű, szögletes fazon volt, aki ugyanolyan eséllyel lehetett volna egy rockbanda bőgőse, mint vízvezetékszerelő vagy múlt századi lótolvaj. Résnyire nyitott szemmel vigyorgott; talán a nap zavarta, vagy csupán ilyen arccal szokott barátkozni. – Attila kaszkadőr, mestere a szakmájának. Specialitása a pisztoly. Ő fog ma lelőni téged. Helló, mondta Attila, és kéznyújtás helyett csak intett egyet. – Mikor kerülünk sorra? – kérdezte Baróti. – A biciklis rész után, még körülbelül tíz perc. Kapsz egy aktatáskát, tartsd magadnál a jelenet alatt. Végigsétálsz azon a keskeny sávon, a filmben ez lesz a járda. Látod ott, távolabb azt a frissen festett zebrát? Odáig kell elmenned. Nem sietsz, de nem is andalogsz. Ráérsz, mert épp munka után vagy, de azért határozott céllal tartasz valahová. Teszem azt egy új nyakkendőért a plázába. – Kit fogok alakítani? – Átlagos járókelőt, akit egy tűzharc közelében véletlenül eltalálnak. Te leszel ebben a jelenetben az egyetlen áldozat. – Értem. A zebrán ér majd a golyó? – Vagy valamivel előtte. Ezt még nem tudjuk. Teret hagyunk a spontaneitásnak. Figyelj csak… – két kezét Baróti vállára tette. – Sajnálom, hogy így döntöttél, Konrád. Megkedveltelek, viccen kívül. Hugó is mondta, milyen szimpatikus srác vagy. De ami most a lényeg: ne gondolj semmire, ne nézz semerre, csak haladj egyenesen a zebra felé! Attila tudja a dolgát. A biciklis jelenet épp véget ért, a segédrendező elkiáltotta magát: „Ennyi!” Soproni sarkon fordult, a zebrához sietett, egyenesen a rendezői székbe. Baróti azon kapta magát, hogy egyedül maradt. Figyelt, várta a további utasítást. Egy fiatal fiú lépett mellé, húszéves sem lehetett. – Fogja meg ezt a táskát, Konrád úr, mindjárt kezdődik a jelenete. Arról a krétavonalról kell elindulnia, addig elkísérem. Én itt csak egy kellékes vagyok, de minden érdekel. Ha van valami jó kapcsolata a szakmában, a jelenet után esetleg… Soproni megafonos hangja dörgött a levegőbe: – Felvétel! Konrád, indulhatsz! Baróti a krétavonalhoz lépett és nyugodt tempóban elindult. Egy operatőr tőle balra hajlított lábakkal, békajárásban rugózva követte. Baróti a zebrára koncentrált, próbálta beleélni magát a hazafelé utazó polgár szerepébe. Tényleg jó lett volna egy új nyakkendő... Ez már a turulon is eszébe jutott. Két éve valami fogadáson egy szép matróna elmarasztalta a monoton sötétkék ruházata miatt. Azt mondta: a férfit a színes nyakkendő öltözteti. De van egy ennél is bosszantóbb dolog. A segédrendező az imént egy edényre való epret majszolgatott, míg ő egész nap beérte a pogácsával. Előrenézett. Mennyi lehet még a zebráig? Harminc méter? Húsz? A rendezői szék mögötti csapóajtón Gréta lépett ki, kezében egy nagy tállal, tele gőzölgő kávéval. Micsoda dekoltázs! Nem volt semmi dress code, a nyárspolgári hajtincsek szabálytalanul garázdálkodtak a szépen ívelt homlokon. Baróti léptei lelassultak, tekintete összekapcsolódott a lányéval, teljesen elfelejtette a szerepét. Hány eperszínű nyakkendőt adott volna még néhány másodpercért! Soproninak szemet szúrt a jelenet, s idegesen hátraszólt: – Állj félre, Gréta, zavarod. Majd türelmetlenül a megafonba kiáltott: – Gyere Konrád, ne lassíts! A sürgető hang kizökkentette Barótit pillanatnyi bódulatából. Oldalra fordult, megpillantotta Attilát, amint a pisztolyt babrálja esetlenül. Ekkor rövid, elfojtott női sikítást hallott. Látta, amint Gréta elejti a tálat, s a csészék, mintha csak lelassult volna az idő, pörögve estek lefelé, a törött szilánkok úszva szálltak a légben. A forró kávé a rendezői sleppre fröccsent: tiszteletreméltó, szakállas férfiak ugrottak fel hirtelen és vonyítottak hangosan egyszerre, mintha valami karmester intett volna be nekik. Ebben a pillanatban lövés dörrent: a békajárásban haladó operatőr fájdalmasan a vállához kapott. Baróti a nagy hangzavarban valami olyasmit kiáltott, hogy „állj!”, Soproni azonban felugrott a székre, és onnan üvöltött: – Egy lófaszt! Mire vársz, Attila? Lődd már le! Újabb lövés hallatszott, ekkor egy másfél méteres kínai porcelánvázát ért a golyó, a harmadik pedig az előző jelenethez használt bicikli kerekébe fúródott. Baróti körbenézett, szemei filmkockaként rögzítették a szereplőket: a sápadt Grétát, a rákvörös Sopronit, háta mögött pedig Attilát, aki immár közvetlenül rá szegezte revolverét. A pisztoly azonban csak üresen kattogott, mire a kaszkadőr földhöz csapta a fegyvert, s nagyokat káromkodva töltényért kiáltott. De hangját már elnyomta a totális káosz. A stáb tagjai összevissza rohangásztak, Soproni pedig, félretolva a magyarázkodó Attilát, szabályosan megrohamozta Barótit. – Te, te! Tudod, mibe kerül ez majd neked?! – Hagyjuk a jogászkodást – tépte le ingéről a kövér mancsokat. – A tanúid épp most futnak szerteszét. S azzal ő is elindult kifelé. – Nem mész sehova! Hova mész? Baróti hátra se nézett. – Fölkeresem a turult. A többit nem tudom. 5. Gréta lenyúlt az ágy mellé, kivett egy szál Gauloises-t, s nyugodtan rágyújtott. – Mintha ez is csak egy forgatókönyv lenne. Mellettem a főhős, győzött a gyenge nő, jöhet a tragikus vég. Betartod, amit Soproninak ígértél? – Lényegében igen. – Akkor ez nálad tényleg valami intellektuális dili. Vagy csak a pocsék gyerekkor? Hm? – Szívesen mesélnék róla. De egyrészt nem emlékszem, másrészt nem szívesen emlékszem. – Bánsz valamit a múltból? – Sok minden bánok, ami történt, de még többet, ami elmaradt. Gréta felkönyökölt. – Szóval? Mire számíthatok? – Ha ez megnyugtat, az öngyilkosság lassú, de biztos módját választottam. Életben tartom magamat. Gréta visszadobta magát az ágyra, s még nagyobbat slukkolt a cigarettából. – Egy darabig veled tarthatok – fújta ki a füstöt. – Szép ugrás lesz – válaszolt lakonikusan Baróti. 6. A végnapjait élő november mind többször vendégelte meg a telet. Jóvátehetetlenül hosszúra nyúltak az éjszakák, s a halálozási statisztikák öngyilkossági oszlopában is hízásnak indultak az adatok. A turul magasságában egy meztelen férfi látványa vonzotta növekvő számban a bámészkodókat. Az idősebbek a rendőrség értesítését sürgették – ők persze nem hívtak fel senkit –, a többség azonban csak nevetgélt vagy mély átéléssel videózott. A férfi tört magyarsággal, dühösen kiabált odafent. – Fejezzétek be! Nem is tudjátok, milyen nehéz megtenni! Majd csodálkozva ránézett a turulra. – Мора да ти је јебено хладно! Зашто ниси одлетео јужније? Az embermorajt ekkor pengeéles hang vágta el. – Uram, itt hagyta a kabátját! Felvigyem, vagy ráadhatom önre, ha már leugrott? Kockás zakós, bohócszerű alak álldogált odalent, és nyújtotta fölfelé a ruhadarabot.
