Arra, hogy 43 évvel a halála után, micsoda fantasztikus, helyenként hátborzongató aktualitása van Örkény István írói világlátásának, először március közepén figyeltem fel, amikor – késve ugyan, de – sikerült eljutnom a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Bocsárdi László által rendezett Tóték című tragikomédiájára. Elhűlve figyeltem, ahogy a két főszereplő, Tót (Mátray László) és az Őrnagy (Kónya-Ütő Bence) látszólagos, de valójában egyenlőtlen „húzd meg, ereszd meg” játékából kegyetlen hitelességgel rajzolódik ki a diktatúrának és terrornak az, a ma is érvényes mechanizmusa, amely az orosz-ukrán háború kapcsán egyre láthatóbb a hírfolyamom tartalmaiból is. Ott van az eszelős, hazudozó, kis termettel és veszélyesen grandomán egóval rendelkező elnyomó, és ott van a normalitást egyre haloványabban jelképező, a terror gépezete által lépésről lépésre bedarált kisember, akinek végül gyilkossá kell válnia ahhoz, hogy mentse a még menthető, maradék lelki-testi épségét. Mindez pedig egy felejthetetlenül pontos színészi játékban tárul elénk, amelyben a sepsiszentgyörgyi előadás teljes szereposztása kiveszi a részét.
Örkény István 1967-ben dolgozta át színpadi változattá az eredetileg kisregényként megírt történetet. Ennek, barátok közt is, 55 éve. A kortárs színpadi szerzők pedig szinte bosszankodhatnak is, hogy milyen nehéz ma egy hasonlóan zamatos, friss szöveggel előrukkolni, amely ennyire pontosan illusztrálja azt, hogy miben vagyunk, hogyan darálja be a betegelméjűség az épeszűséget. Hát pontosan így, ahogy több mint másfél évszázada Örkény megmintázta.
Mivel manapság szokás különböző statisztikai érveléseket – nagyon helytelenül – egyetlen tapasztalatra felépíteni, nem hagytam annyiban a „jaj, de aktuális Örkény” felkiáltásom bizonygatását a sepsiszentgyörgyi produkció kapcsán, hanem a magyar abszurd szülőatyja születésének 110-ik évfordulóján megnéztem a Nézzünk bizakodva a jövőbe című felolvasószínházi produkciót is, amellyel a budapesti Örkény Színház névadója előtt tisztelgett Mácsai Pál színész, rendező és színidirektor vezényletével, aki kezdő szólamként kifejtette: 2004-ben játszották először a produkciót és meglepődve tapasztalták, hogy milyen sokan voltak kíváncsiak rá idén is, ami Örkény kitartó, folyamatos időszerűségére enged következtetni…
Az előzőleg említett színpadi produkciótól teljesen eltérő műfajú előadásról lévén szó, itt a szerep elsősorban a szövegé volt, Örkény egyperces novelláinak sziporkázó humoráé, amelynek tudatosan és kellő alázattal alárendelte magát a civil ruhába bújt színészi játék. Itt szélesebb perspektívában szemlélhettem az életmű aktualitására vonatkozó meglátásomat, és szinte libabőrös lettem attól, ahogyan elém tárták (az ÖrkényStream segítségével, ami élő színpadi előadás közvetítését tette lehetővé, tehát „real time” követhettem a budapesti színházi eseményt) nemcsak az örkényi önkény-ábrázolás legihletettebb darabkáit, hanem napjaink kommunikációs rövidzárlatainak látens okait, indokait, a jellegzetes, ma is ugyanúgy tetten érhető „magyar gőg” röhögtető agyalágyultságát, amelyet a közéletünk margóján is aprólékosan megfigyelhetünk, a kivagyiságnak az elkeserítő fejlődésképtelenségre utaló látleleteit, és végül a háború kilátástalanságát, illetve a gyermeknevelésben elkövethető hibákat, amelyek kapcsán az egyén igen korán szembesül a fölötte való hatalmaskodás abszurd szabályrendszerével és az ezzel szembeni tehetetlenségével. Magyarán: ma Örkény egy olyan szépirodalmi fegyver, hogy bárki is használná munícióként (értsd: korrajzként és társadalomkritika gyanánt), bizonyosan célba talál. A budapesti előadásban az életmű márkajegyeként fungáló egyperceseket én a szellemi ellenállás valamiféle utolsó védőbástyájaként értelmeztem a közönség megnyilvánulásából, nevetéséből, kuncogásából, hiszen a streaming szemlélője számára az is a produkció egyértelmű része volt, hogy a nézők pontosan melyik örkényi szövegkanyarban és humorhajlatban nevették el magukat. Bár szépen egybefont, dramaturgiai szempontból kiegyensúlyozottan felsorakoztatott és az Örkény Színház társulata által játékos ihletettséggel előadott egyperces-fűzért láttam. A szereplők közül magabiztosan kiemelkedett színészként is a rendező, Mácsai Pál, aki három egypercest mutatott be (köztük az előadás címadóját, a Nézzünk bizakodva a jövőbe! címűt), és ezekből egyértelműen kiderült, hogy ezt a humort rászabták, mindenféle erőlködés nélkül jeleníti meg nemcsak a gondolati tartalmakat, hanem azt az írói alkatot is, amely ezt az életművet létrehozta a magyar irodalomban a teljes magyar kultúrkör örömére.
A budapesti előadás szélesebb perspektívájából fókuszálnék rá emitt Örkény háborús társadalom- és jellemrajzára, amelyet a már említett sepsiszentgyörgyi Tóték mutatott be lehengerlően és hatásosan. Azt itt gyorsan meg kell jegyeznem, hogy manapság nem igazán szoktunk mondandójában ennyire sűrű színpadi szöveghez, amely nemcsak stilárisan tömény, hanem a közvetített gondolatiság tekintetében is. Ilyen megközelítésben is hatékony dramaturgiai „fogásnak” tartom azt, hogy a leíróbb és filozofikusabb szövegrészek tolmácsolására egy narrátort idéztek meg a színen. Beczásy Áron itt magát a fátumot, az eleve elrendeltet jeleníti meg azzal a színpadi szöveggel felvértezve, amelyet általában „szerzői utasításnak” tekintenek, így nem szokás beidézni az előadásba, amely itt az eredetileg kisregény formájában megírt Tótékból is beemel leíró részeket. A 2021. november 21-én bemutatott előadásban, a közeli háború árnyékában, kihangsúlyozott szerepet kap Tót (Mátray László) és az Őrnagy (Kónya-Ütő Bence) „párviadala” és nagyon érdekeltté teszi a nézőt az elnyomás gépezetének alapos megfigyelésében. A Tót család itt gyakorlatilag egy mikrokozmoszt mintáz, amelyben ott van a megalkuvás (Tótné és Ágika) és a meg nem alkuvás (Tót) pislákoló lángja is: harc dúl belül is meg kívül is, ennek kereszttüzében pedig majdnem összeroppan Tót, aki végül ledobja magáról a helyenként nagyon kifinomult eszközökkel, máshol pedig nagyon brutálisan operáló elnyomás rabigáját. A Bocsárdi László megmutatta Örkény-univerzum csak ennek a gépezetnek a bemutatásában egyértelmű és nyers. Nagy erénye viszont az, hogy a dobozolás jelképezte értelmetlenséget, szervezett fölöslegességet és rögeszmét nem szállítja le a prózai konkrétum posványába, hanem az Örkény-univerzumot működtető rendezőelvvé szublimálja (a díszlettervező, Bartha József elképzelte színpadkép segítségével). És ez nagyon erős gondolati töltet, mert a nem látható abszurdum és hiábavalóság fájdalmasabb, mint annak a tömérdek doboznak a látványa, ami ezt illusztrálhatná, és a legyakrabban illusztrálja is a Tóték-rendezésekben. És ez hiány nagyon szép megfogalmazása annak a léthelyzetnek, amelyben most mindannyian leledzünk, na meg annak is, ami félelmeinket táplálja: a láthatatlan és megfoghatatlan bizonytalanság, a pszichés terror, aminek oka nincs szem előtt. A sepsiszentgyörgyi előadás tökéletes szimfónia a szereposztás tekintetében is: ritka, amikor ennyire eszményi valamennyi alakítás hozzájárulása a nagy közös hangzásokhoz. Azt, hogy Örkény-időket élünk, ennek a produkciónak a pulzusából is le lehet mérni. „Kortársai közül Örkény fogalmazza meg a legradikálisabban a történelmi méretű vereségek rettenetének és ugyanakkor a túlélés mindennapi képességének ellentmondásos tapasztalatát. A humanista hagyományokat rendületlenül őrzi, de parodisztikus módon tudomásul veszi, hogy ez a hagyomány sokszorosan sérült, romokban hever” – írja erről az irodalmi érzékenységről Reményi József Tamás, és ez mind a sepsiszentgyörgyi, mind pedig a budapesti előadásban száz százalékosan visszaköszön.
Sepsiszentgyörgy Tamási Áron Színház
Örkény István: Tóték
Rendező: Bocsárdi László
Dramaturg: Kali Ágnes
Díszlettervező: Bartha József
Jelmeztervező: Cs. Kiss Zsuzsanna
Zene: Bocsárdi Magor
Világítástervező: Bányai Tamás
Színpadi mozgás: Bezsán Noémi
Szereplők: Mátray László (Tót), D. Albu Annamária (Tótné), Vass Zsuzsanna (Ágika), Kónya-Ütő Bence (Az őrnagy), Erdei Gábor (Gyuri atyus, postás), Nemes Levente (Cipriani professzor), Szakács László (Tomaji plébános), Gizi Gézáné (Gajzágó Zsuzsa), Derzsi Dezső (A lajt tulajdonosa), Pignitzky Gellért (Lőrinczke), Pál Csaba (Elegáns őrnagy), Fekete Zsolt, Kolcsár József (Inas), Beczásy Áron (Narrátor)
