Sian Heder: CODA
Ha vak lennék, festeni akarnál? – szegezi a kérdést zenei tehetséggel megáldott kamaszlányának a hallássérült anya. Nem érti, hiszen nem is értheti, hogy felnövő gyermeke nem pusztán lázadásból szeretne éneket tanulni, nem annyiról van szó, hogy születésüktől siket családtagjainak életéből ki szeretne lépni. De ahhoz, hogy ezt megértsék, a középkorú szülőknek is fel kell nőniük.
Ruby (Emilia Jones) siket szülők halló gyermeke, angolos mozaikszóval élve CODA (Child of Deaf Adults). Átlagos kamasz, tele álmokkal és reményekkel. Családja azonban mindenben számít rá, hiszen ő az egyetlen a famíliában, aki képes a verbális kommunikációra, így az ő állandó jelenlététől és jeltolmácsolásától függ például, hogy a szerény életvitelüket biztosító halászatot folytatni tudják-e. De Ruby adottságai és ezzel együtt álmai ennél nagyobbak: énekelni szeretne, mégpedig nem is akárhogy, hanem a híres Berklee Zeneakadémián. Az élet az útjába sodor egy karizmatikus énektanárt, ráadásul a fiú, aki tetszik neki, szintén ugyanarra az egyetemre készül, és tanáruk még egy közös duettet is rájuk bíz. Ruby egyre nehezebben egyensúlyoz családja elvárásai és saját céljai között.
Sian Heder dramedy-je az idei Oscar üdítő színfoltja és kellemes meglepetése volt. Az elsőre inkább melankolikusnak, mint komikusnak hangzó cselekmény a rendező könnyed attitűdjének és a színészek természetesen laza játékának köszönhetően a hasfájdító röhögéstől a könnyes meghatottságig mindenféle érzelmen átvezeti a nézőt. Emilia Jones bármelyikünk lehetne, bár életkörülményei finoman szólva is rendhagyók. A családja viszont… nos, az már más kérdés. Troy Kotsur (Frank) és Marlee Matlin (Jackie) párosa briliáns, pont annyira frankók, lazák és szerethetők, hogy annak ellenére, hogy tulajdonképpen – akarva-akaratlanul – Ruby álmainak útjában állnak, egy pillanatig sem tűnnek negatív szereplőknek, sőt, igazából olyan szülőpárt alkotnak, amilyenre mindenki vágyik. Imádják egymást, imádják siket fiukat és természetesen halló lányukat is, de bármennyire is szoros a kapcsolat köztük, Ruby óhatatlanul kilóg a sorból. Az életének egy egyre fontosabb részét ésszel nem érthetik meg, hiszen nem hallhatják a zenét. Így persze azt sem tudhatják, hogy Ruby valójában mennyire tehetséges. A legemlékezetesebb jelenetek a rendkívül humoros szituációk mellett egyértelműen azok, amikor Frank és Jackie a megteszik tőlük telhető erőfeszítéseket, hogy bepillanthassanak a lányuk világába, holott a család megélhetése függ attól, hogy a kislány segít-e kapcsolatot tartani a többi halásszal, a potenciális vásárlókkal és a hatóságokkal. Amikor például egy fellépést követően Frank félrevonja a lányát, és a nyakára teszi a kezét, hogy érezhesse, hogyan rezeg éneklés közben – garantáltan szem nem marad szárazon, és ez csak egy példa a sokból.
A film konfliktusa ezen a vonalon bonyolódik, és természetesen itt is kell megoldódnia, de ennek egyetlen eszköze lehet – még jó, hogy abból pedig van bőven ebben a családban. Hát persze, hogy a szeretetről van szó, és azt gondolom, sokat jelent, hogy a legjobb filmek járó Oscar-díjat egy ilyen kicsi, mégis nagy szívvel megáldott filmnek ítélte az Akadémia idén, amikor olyan alkotások is versenyben voltak a címért, mint Steven Spielberg West Side Story-ja, vagy Jane Campion The Power of the Dog című westernje, amelyet e lap hasábjain is méltattunk.
És ha már a méltatásnál tartunk, kifejezetten méltatlan, hogy ennek a gálának a kapcsán hetekig egy bizonyos színpadon elcsattant pofonról szóltak a hírek – ami persze önmagában emlékezetes, de az Oscar-estén ünnepelt művészeti ághoz, a mozihoz vajmi kevés köze van. Pedig a Coda stábja történelmet írt – mennyivel méltóbb lett volna ugyanilyen intenzitással arról cikkezni, hogy a legjobb filmnek járó elismerés átvételekor a francia anyanyelvű, angolul beszélő producer beszédét két jeltolmács fordította: egy a színpadon álló stábnak, egy pedig a gála jelen lévő és a tévékészülékek előtt ülő közönségének. Vagy arról, hogy Troy Kotsur az első siket színész a világon, aki legjobb férfi mellékszereplő-Oscart vihetett haza (a filmbeli feleségét alakító Marlee Matlin 1986-ban a legjobb női főszereplő díját nyerte el a Children of a Lesser God című filmben nyújtott alakításáért, ezzel ő a világ első siket színésze, aki Oscar- díjat kapott).
Zenés film siket szereplőkkel? Ó, igen. A Codát annak is látnia kell, aki nem érti, mi újat mondhat egy sima felnövéstörténet, hiszen ebben a filmben nemcsak a kamasz nő fel a végére, hanem az egész család, és mindannyian ráébrednek, hogy bár adottságaik és vágyaik messzire sodorhatják őket egymástól, a köztük lévő kapocs nem törhet el soha. Méltó, hogy ez a kisköltségvetésű, cseppet sem látványos és kifejezetten szokatlan felütésű kvázi-függetlenfilm maga mögé utasította az Oscar-mezőnyt, és megmutatta, hogy az Amerikai Filmakadémia sokat bírált tagjainak is van még szíve. Erről beszéljünk, ne a bunyóról.
CODA
2021., Franciaország – USA
Victoria Bedos La Famille Bélier című filmje alapján a forgatókönyvet írta és a filmet rendezte: Sian Heder
Fényképezte: Paula Huidobro
Zene: Marius de Vries
Szereplők: Emilia Jones, Eugenio Derbez, Troy Kotsur, Ferdia Walsh-Peelo, Daniel Durant, Marlee Matlin
