Az európai, tágabb értelemben a nyugati világ és annak közvéleménye egységesen elítéli Oroszország Ukrajna elleni agresszióját. Különösen erős az orosz politika elleni ellenszenv Közép-Kelet-Európában: az Európai Unió szláv államai a legvehemensebb segítői a fegyverszállítás terén is az ukrán ellenállóknak, s a balti államok is ugyanezt a politikát követik. Románia fegyverszállítások tekintetében sokkal óvatosabb, de így is egyértelmű a kiállása Ukrajna mellett. Történelminek mondható Németország katonapolitikai fordulata, és az is, hogy Finnország és Svédország, e két hagyományosan semleges állam is a NATO-hoz akar csatlakozni az orosz agresszió miatt. Mindezeknek a politikai döntéseknek erős társadalmi támogatottságuk van az illető országokban. Oroszország támadása megerősítette az Európai Uniót, szolidaritásra késztette a kormányokat és a nemzeteket. Van azonban kivétel: a magyar közvélemény kimarad ebből a konszenzusos szolidaritásvállalásból.
Magyarország geopolitikai, geostratégiai érdekeiről energetikai kiszolgáltatottságáról már sokan sok mindent leírtak, ebbe nem mélyednék bele, annál is inkább, mert olyan információk, szempontok, egyezségek, háttéralkuk is befolyásolják, illetve befolyásolhatják a kormány döntéseit, amelyekre releváns információk hiányában nincs rálátásunk. Arra viszont érdemes figyelmet fordítani, mert van adat róla, hogy milyen mértékben történt meg a magyar közvélemény elfordulása, avagy elfordítása az orosz ideológiai, politikai narratíva elfogadása felé.
Ez annál meglepőbb, mert a magyarokról szólván (mint Közép-Kelet-Európa minden más népéről egyébként) olyan nemzetről beszélünk, amelynek történelmi sorstragédiáiban Oroszország játszotta a(z egyik) negatív főszerepet, a magyar nemzet szabadságért való küzdelme az elmúlt évszázadokban a keleti birodalom miatt vallott kudarcot. Ezért a magyar nép generációkon átívelő nemzettudatának egyik sarkalatos kérdése megóvni a szabadságot az orosz hatalom agresszív és kényszerítő befolyásától, és ezt töri kerékbe a mostani fejlemény: Oroszország azt teszi, amiben komoly gyakorlatot és tapasztalatot halmozott fel, azaz megtámadott egy szuverén államot, de a magyarok egy jelentős része ahelyett, hogy ebben a veszélyt látná, Oroszországgal tart.
Hogy az orosz-ukrán háború megosztja a magyar közvéleményt, arról az utóbbi időben végzett közvélemény-kutatások eredményei tanúskodnak, valamint a közvélemény közvetlen megnyilvánulása a közösségi hálókon. A Medián intézet által április 26. és április 30. között végzett közvélemény-kutatáshoz hasonlót készített 2018 januárjában, tanulságos összevetni a négy év alatt történt változásokat. Az országok elfogadottságát egy százfokú skálán mérik, amelyben a 100 pont a legjobb véleményt, a 0 a legrosszabbat jelenti. Jellemzően csökkent a magyarok bizalma a nagyhatalmak iránt. Az Amerikai Egyesült Államok megítélése négy év alatt 10 ponttal esett, 54-ről 44-re, Kína bizalmi indexe a négy évvel ezelőtti 51-ről 47 pontra csökkent, Oroszország megítélése pedig a teljes népesség körében 48 pontról 32 pontra zuhant. A megítélés változása összefügg a politikai preferenciákkal. A fideszesek 2018-ban 59 pontot adtak Oroszországnak, most 43-at. Az ellenzékiek korábbi, 40-es bizalma már csak 15 pontos. A párton kívülieknek 44-ről 29-re süllyedt az oroszokba vetett bizalma. Még nyilvánvalóbbak a különbségek, ha az a kérdés, kivel tartson fenn szorosabb kapcsolatot Magyarország, Oroszországgal vagy az Egyesült Államokkal. Összességében 45 százalék az USA-val tartana, 38 százalék Oroszországgal, de a Fidesz-szavazóktól az USA már csak 24 pontot kapott, Oroszország pedig 55-öt. Az ellenzékieknél ugyanez 82 a 13 ellenében. A kutatás egyik fontos eredménye, hogy a fideszesek oroszpártisága leginkább a párt fiatal szavazóit jellemzi. A 18 és 39 év közötti kormánypártiak 65 százaléka gondolja úgy, hogy jobb lenne Moszkva felé orientálódni. Ahogy idősödnek a kormánypárti szimpatizánsok, úgy csökken az oroszokban bízók aránya. Hann Endre, a Medián igazgatója „generációs felejtésről” beszél: az átlagosnál oroszpártibb 40 alatti kormánypárti csoport nem is élt, vagy kisiskolás volt a rendszerváltáskor, nincs saját élménye a négy évtizedes orosz megszállásról vagy 1956-ról. Szerinte közrejátszik ebben a fejleményben az is, hogy a fideszes fiatalok előszeretettel fogyasztják az orosz propagandát.
Romániában is végeztek hasonló közvélemény kutatásokat. Az INSCOP áprilisi felmérése szerint a románok amúgy sem erős bizalma az oroszok iránt gyakorlatilag összeomlott. Tavaly márciusban még a megkérdezettek 16-18 százaléka volt bizalommal Oroszország iránt, ez idén áprilisban, az ukrán háború kitörése nyomán 7,5 százalékra esett vissza. Romániában is a fiatal, 18-29 év közötti korosztály, valamint az AUR párt szavazóbázisa az, amelynek körében magasabb az oroszok iránti bizalom, de még ezekben a csoportokban is drasztikus csökkenés mutatható ki. A katonai konfliktus előtt az AUR-szavazók mintegy húsz százalékának volt nagy vagy nagyon nagy bizalma Oroszország iránt, ez az arány a háború kitörése után 14 százalék lett, míg a 18-29 éves auros fiatalok körében a háború előtt 30 százaléknyi volt az Oroszország iránt bizalommal viseltetők aránya, ami a háború kitörése után 12 százalékra esett vissza. A PNL és a PSD szavazók körében mindössze 7 százalék, az USR-Plus szavazók körében 5 százalék volt az Oroszországra bizalommal tekintők aránya, az RMDSZ szavazók nem jelennek meg ebben a kutatásban. Romániában is megfigyelhető, hogy minél idősebb generációról beszélünk, annál kisebb Oroszország bizalmi indexe: a 30-44 éves korosztály körében tíz, míg a 45-59 évesek és a hatvan felettiek esetében mindössze öt százaléknyian bíznak Oroszországban.
Az Avangarde Intézet március 20-22. között végzett kutatásában a megkérdezettek 68 százaléka válaszolta, hogy nem jogos és nem igazolható Oroszország katonai agressziója Ukrajna ellen, és mindössze 8 százalék értett egyet az orosz állásponttal. Ebben is kikérték az emberek véleményét Oroszországról, és a válaszadók hét százalékának volt jó, illetve nagyon jó véleménye az orosz birodalomról, míg a kutatásban részt vevők 53 százalékának rossz, 28 százalékának pedig nagyon rossz véleménye volt. Sajnos ezekből a kutatásokból nem derül ki a megkérdezettek etnikai hovatartozása, vagyis az, hogy az erdélyi magyarok milyen válaszokat adtak, viszont van egy nem tudományos, de figyelemre méltó és jelzésértékű jelenség, amiből képet kaphatunk erről a kérdésről is: az interneten fellelhető, Oroszországgal és az orosz-ukrán háborúval kapcsolatos cikkekre adott reakciók, és a szociális hálón megjelenő egyéb megnyilvánulások között az erdélyi magyarok körében túlnyomó többségben vannak az oroszpárti reakciók.
A magyarországi és a romániai adatok párhuzamba állításával leszűrhető néhány következtetés. Először is az, hogy a generációs felejtés csak részben magyarázat a magyar fiatalság oroszpártivá válásában, mert ott van maga a tény, az orosz támadás, amit mindenféle előzetes tapasztalat és lexikális tudás nélkül is fel lehetne fogni a maga reális valójában, ahogy történik az a romániai fiatal generáció körében, akik közül a korábban oroszok iránt szimpátiát mutatók is bizalomvesztéssel reagáltak. A magyar közegben a felejtés mellett jelentős szerepet kell tulajdonítani a kormányzati célkitűzéseknek és az ennek szolgálatába állított oroszpárti propagandának. Ezt igazolják a Publicus Intézet által végzett közvélemény-kutatások. A március eleji kutatásban a megkérdezettek 64 százaléka tartotta agresszornak a háborút indító Oroszországot, a május közepén elvégzett felmérésben 56 százalékra csökkent ez az arány. Közben 15-ről 25 százalékra nőtt azoknak a köre, akik a támadást inkább Oroszország védekezésének tartják. Az intézet is azzal magyarázza ezt a jelenséget, hogy a magyar kormány által ellenőrzött médiában az orosz kormánypropaganda érveit sulykolják, aminek hatása begyűrűzik Erdélybe is. Ehhez adódik a közösségi médiában terjedő közvetlen orosz propaganda, amelynek jellemzője, hogy meghamisítja a (geo)politikai realitásokat, figyelmen kívül hagyja a történelmi tényeket, ráadásul sok esetben feltűnően helytelen magyarsággal van megfogalmazva. Ezeket a gyakran kamuprofilról megosztott üzeneteket az orosz narratívára fogékonnyá tett, autentikus Facebook-profillal rendelkező magyarok lelkesen terjesztik tovább. Kitapintható tehát az a folyamat, ahogy a magyar közvéleményben zajlik egyfajta fordulat az évszázadok alatt formálódott negatív Oroszország-kép átalakítására, ami békeidőben talán nem lenne baj, de erre Oroszország támadásának a kontextusában törekedni aggályos vállalkozás. Az orosz propaganda aktivitása persze érthető, annál baljóslatúbbnak tűnik a magyar hírközlés gyakorlata. A kormányközeli médiában gyakorlatilag egységesen és nyíltan folyik az oroszbarát propaganda, feltehetően a kormányzat hosszú távra tervez, hiszen a perspektívák között szerepelhet Magyarország szövetségesi rendszerének a megváltoztatása.
Ezek csak feltételezések, de a kormánynak szinte minden lépése ebbe az irányba mutat: a nyíltan felvállalt oroszpárti propaganda, az Oroszország elleni egységes uniós embargók késleltetése; az orosz energiaforrásoknak való súlyos kitettség, a magyar miniszterelnök kiszólása arról, hogy a magyarországi országgyűlési választások kampányában Zelenszkij ukrán elnök volt a kormányzó párt ellenfele, ezzel mintegy kódolt üzenetet fogalmazva meg arról, hogy Magyarországnak Oroszország a szövetségese ebben a háborúban. Ide illik az egyik legutóbbi eset, melyben Magyarország Törökország érzékenységére hivatkozva fejezte ki aggályait Finnország és Svédország NATO-csatlakozása ellen. Mindezek és sok más jel is azt a benyomást kelti, mintha Magyarországnak szuverenitás-deficitje lenne, de nem az Európai Unióban, amellyel a kormány folyamatosan hadakozik, hanem Oroszországgal szemben, melynek érdekeit következetesen képviseli gyakran saját érdekeinek a rovására.
Egyetlen fejlemény gyengíti ezt a benyomást: Novák Katalin hivatalba lépése államfőként. Ő korábban is Oroszország ellen foglalt állást a háború kapcsán, majd beiktatási beszédében is nyíltan elítélte az orosz agressziót, anélkül, hogy a továbbiakban az ukránok bűneiről beszélt volna, mint teszik azt szinte kivétel nélkül a kormánypárti véleményvezérek, akik csak pro forma ítélik el Oroszországot, mert üzeneteik valójában Ukrajna ellen szólnak. Nem lehet tudni, hogy Novák Katalin önálló gondolatait közvetíti-e az ukrán-orosz háború kapcsán, azaz a kormányétól tudatosan eltérő külpolitikát kíván folytatni, vagy ő az, aki a menekülő útvonalat kell előkészítse a kormánynak, ha Oroszország elveszíti a háborút, és Magyarország ott maradna az Unión belül szövetségesek nélkül. Ugyanis azt látjuk, a lengyel-magyar barátság is csorbát szenvedett, kialakulni látszik helyette a lengyel-ukrán barátság. Beszédes, hogy Novák Katalin első államelnöki útja Lengyelországba vezetett, ahol szintén elítélte az oroszokat, amivel nyilvánvalóan szerzett néhány piros pontot Magyarországnak a lengyelek körében, de kérdés, ez mire elég, az uniós szövetségesek mennyire fogják autentikusnak tekinteni a magyar államfő megnyilvánulásait, főként, ha azokat nem támasztja alá a kormányzati politika. Novák Katalin fellépése Magyarország konjunkturális fordulatát is jelezheti a magyar-orosz viszonyban, de a fiatalokat töretlenül célzó oroszbarát propaganda mégis arra utal, hogy hosszú távon Magyarország Oroszországban látja saját jövőbeni jótevőjét. Ha ez így van, érdemes figyelmeztetni a múlt tanulságaira: a történelem eddig soha nem igazolt Oroszországgal kapcsolatban effajta optimizmust.
