Szömörcefalván kétszáz ember lakik. Valamikor többen is voltak, de elmentek vagy meghaltak. Busz nincs, vonat sose volt, a legközelebbi bolt a szomszéd faluban. A szomszéd falu nyolc kilométer. Valamikor volt egy kisbolt, de már nem éri meg, nem vásárolnak elegen. Kocsma van, az még megéri.
Az aprócska falut mindenhol erdő veszi körül. Tölgyesek, bükkösök, gyertyánosok és a sötét fenyves. Az erdőben vannak medvék és farkasok, de az emberek nem félnek tőlük, nem is igen találkoznak velük. A szömörcefalviak egy dologtól félnek igazán, a sötét fenyvestől. Ott lakik a gonosz szellem. A gonosz szellemmel se sokan találkoztak, aki mégis, az már nem tud mesélni róla.
A falu végén, a legutolsó házban lakott az öreg Samu. Fiatal korában a városban dolgozott, a gyárban. A falu akkor még tele volt élettel, busz hozta-vitte a munkásokat, voltak gyerekek, volt iskola és megvolt még a kisbolt is, akkor megérte. Az ő gyerekei már felnőttek és idegen országokba vándoroltak. Az öreg jó erőben volt, semmije nem fájt, naphosszat a kertben dolgozott vagy az erdőt járta.
Bolond maga, hogy annyit mind megyen az erdőbe, mondogatta Marika, a szomszédasszony, de az öreg Samu ilyenkor csak annyit felelt, hogy az erdő a legjobb szomszéd. Marika erre egy kicsit megsértődött, de nem tartott ez nála sokáig. Jó, menjen csak, dörmögte, és az öreg Samu ment is. Minden fát, minden bokrot, minden madárfüttyöt és gombát ismert. De volt valami, amit az erdőjárásnál is jobban szeretett, faragni. Faragott tölgyfából, bükkfából, diófából, mindenből, ami csak a kezébe került. Faragott medvéket, farkasokat, rókákat, kutyákat, macskákat. Ez jó lesz, ebből ma valami szép lesz, mormogta valahányszor kedvére való fadarabot talált. Semmit nem dobott el, azt sem, ami nem sikerült. Ott voltak a házban mind a törött lábú medvék, repedt farkú mókusok, fületlen macskák és orr nélküli kutyák. Nem voltak igazán szépek, de kicsit sem érdekelte, örömmel csinálta.
Egy gyönyörű, langyos őszi reggelen sétálni indult az erdőbe. Apró kis ösvény vezetett a hatalmas, öreg fák közé, itt-ott néhány kopott turistajelzést is fel lehetett fedezni. Az erdő mélyéről gépek, szekerek és nyerítés zaja hallatszott. A favágók már javában dolgoztak. Ne menjen arra, mert elviszi a gonosz szellem, kiáltották a munkások, de az öreg csak mosolygott, hogy ugyan már, szellemek nincsenek, se jók, se gonoszak. Nem igazán hitt az efféle földöntúli dolgokban, templomba is csak hébe-hóba tévedt. Mégsem járt a sötét fenyvesben. Megszokásból, vagy talán mégis félt egy kicsit.
Nemsokára egy hatalmas kidőlt fenyő állta útját. Ennyi. Innen szokott visszafordulni. De most megakadt a tekintete egy fadarabkán. Ezt bizony haza kell vinni, még ha egy seregnyi gonosz szellem lakik is itt, mert ebből lehet valami szépet faragni. Megkerülte a kidőlt fát és belépett a sötét fenyvesbe. Itt már olyan sűrűn álltak a vén fák, hogy alig engedtek be egy csekélyke napfényt. A tűlevelek közt áthatoló halovány napsugár megcsillant egy aprócska tó sima tükrén. A tó körül szinte szabályos körben álltak a fiatal fenyők, zsenge zöld hajtásaik világítottak a félhomályban. De hisz ez gyönyörű, gondolta az öreg, nincs itt semmi gonosz, babonás népség vagytok mind. Csak azt találta különösnek, hogy itt a fákon kívül nem volt más élet, nem voltak madarak, pókok, bogarak, hangyák.
Amikor hazaért hirtelen megmagyarázhatatlan fáradtság lett úrrá rajta. Mégsem akart pihenni, mert érezte, hogy most tényleg valami nagyon szépet fog alkotni. Nekilátott a munkának. Ez nagyon jó fa, ebből lesz valami. Talán egy medve, farkas, róka, kutya vagy macska. De a véső sehogy nem akart oda menni, ahová szerette volna. Olyan volt, mint sok-sok évtizeddel ezelőtt, amikor először jártak a kezében a szerszámok. Valami mégiscsak alakulni kezdett. Egy arc. A véső táncra kelt a kezében, apró, mélyen ülő szemeket, tömzsi orrot, sűrű, összenőtt szemöldököt, hosszú bajuszt formált. Hiszen ez Dezső, a juhász! Jól emlékezett rá, pedig már három éve volt, hogy utoljára látta. Télen, amikor a nyáj otthon volt, minden este együtt sakkoztak a kocsmában. Aztán egy tavasszal kihajtotta a juhokat, és nem jött többet haza. A kertjében egyik napról a másikra megjelent egy fiatal fenyő. Amikor meg akartak szabadulni tőle, látták, hogy másnapra mindig visszanő. Akárhogy próbálták, se fejszével, se fűrésszel nem lehetett kivágni. Akkor kezdtek először a gonosz szellemről beszélni. Szellemek nincsenek, gondolta az öreg Samu, medve vagy farkas lehetett. A fenyő az valóban különös.
Most itt volt Dezső, olyan elevenen, hogy majd megszólalt. Csodálkozott az öreg, hiszen próbált ő már arcot faragni, de az soha nem hasonlított senkire. Estére fájni kezdett a dereka.
Reggelre még erősebb lett a fájdalom, és különösen gyengének érezte magát. Öreg vagyok én már, nincs abban semmi különös, hogy fáj ez meg az, gondolta és elindult az erdőbe. Egyenesen a sötét fenyves felé vette útját. Ismét talált egy darabka fát, ugyanott, ahol előző nap. A véső újra megindult a kezében és egy másik arcot faragott.
Nocsak, ez Béla, az erdész. Nagyon értette a dolgát, nem félt az se medvétől, se farkastól, ha dolog volt, ment éjjel is, nappal is, de egyszer csak nem jött haza. Az öreg Samu emlékezett, hogy akkor még a rendőrök is jöttek, átfésülték az egész erdőt, de nem találták meg. Ott volt Pista, Marika fia is, a sötét fenyvesbe egyedül ő merészkedett be. Másnapra beteg lett, a doktorok nem tudták, mi baja, akármit próbáltak, meghalt szegény, pedig fiatal volt, nem volt soha beteg azelőtt. Marika udvarán is megjelent egy fiatal fenyő. Akárhogy próbálták, se fejszével, se fűrésszel nem lehetett kivágni.
Másnap előkereste a botját, mert nem bírt fölegyenesedni. Maga aztán jól megvénült, kiáltott át Marika a szomszéd kertből. Ez vár mindenkire, Marika, felelte fáradtan az öreg, és indult is az erdőbe. Minden erejét összeszedve vánszorgott a sötét fenyvesig. Összegyűjtött minden kis darab fát, amit csak elbírt, ami csak elfért a tarisznyájában. Lehet, hogy többet már nem jöhetek, lehet, hogy holnapra már elfogyok, gondolta és még egyszer körülnézett a néma, sötét fenyvesben. Köszönöm, suttogta. A gonosz szellem hallgatott.
Otthon nekilátott a munkának. Alig bírta már tartani a vésőt és mindene fájt, de a szerszám most is szinte magától dolgozott. Alig egy óra múlva kész lett Pista, Marika fia.
– Nagyon rosszul néz ki szomszéd, hívni kéne a doktort – mondta Marika, mikor este megérkezett egy szelet frissen sült almástésztával.
– Azt hiszem, a doktor rajtam már nem segíthet – felelte halkan az öreg.
Amikor az asszony meglátta a szobrokat, egészen meglepődött, hogy nahát, nem is tudtam, hogy ilyen tehetséges maga. Aztán megpillantotta a fiát, és egészen elsápadt, úgy tűnt menten elájul.
–Ne menjen többet oda! Komolyan mondom, ne menjen többet oda! – kiáltotta Marika, és kisietett a szobából.
Ezután az öreg Samu már mindig csak arcokat faragott. Néha még felismert egyet-egyet a falubeliek közül, de többnyire idegenek voltak. Bizonyára kirándulók, akik megörültek a szép helynek, és fogalmuk sem volt a rájuk leselkedő veszélyről. Minden arc egyre szebb, egyre elevenebb volt, az öreg Samu ereje pedig egyre fogyott. Elmélyültek arcán a ráncok, nehézkesen vett levegőt és alig-alig bírt felkelni az ágyból.
A faluban mindenki a csodájára járt, hogy mindenki itt van, aki odamaradt az erdőben. Milyen szépek, hogy hasonlítanak! Honnan tud ilyet az öreg Samu, mikor egész életében csak törött lábú medvék, repedt farkú mókusok, fületlen macskák és orr nélküli kutyák kerültek ki a keze alól?
Egy reggel aztán a szokottnál erősebbnek érezte magát, és nem fájt semmije. Maradt még egy utolsó fadarab, nekilátott annak is. Hosszú, sovány arc, görbe orr, kócos, ritkás szakáll, a homlokon ráncok, akár az őszi szántás barázdái. Ott volt előtte a saját arca, akár ha tükörbe nézett volna. Mikor elkészült lassan felöltözött, kezébe vette a botját és elindult az erdőbe.
Amikor Marika másnap benyitott a falu végén a legutolsó házba, nem talált ott senkit, csak a fából faragott arcok néztek vissza rá. De a kertben ott állt egy fiatal fenyő. Akárhogy próbálták, se fejszével, se fűrésszel nem lehetett kivágni.
