„(…) hogy jöjjön el már az, ki megbocsát
és meg is mondja szépen, micsodát
bocsát meg nékem e farkasveremben![1]”
Zsivajba áztatott éjszaka. A kimerevedett égen korai tűzijátékok repesztenek törésvonalakat a csípő hóesésben. A szórakozóhely fülledt az alkohol- és dohányszagú beszélgetésektől, az ugrabugrával pancsolt vonaglós táncoktól. A többiek lelkesen beszélgetnek Hanna legutóbbi hamvában holt tinder randijáról, meg arról, hogy az újévi fogadalmak idétlenek-e vagy sem. Nincs kedvem beszélgetni. Nincs kedvem itt lenni, pedig régóta vártam, hogy elszakadjak otthonról. Ennyi vidám és jól öltözött ember között viszont úgy érzem magam, mintha a fiók aljából rángattak volna elő, mint egy régi melegítőt. Szürkének. Kopottnak. Rongyosnak. Kívül-belül.
– Neked vannak terveid a következő évre?
Mintha víz alól hallanám. A kérdés visszarángat a valóságba és elfelejtek beszélni. Azt se tudom, ki az és miért kíváncsi. Örülnöm kellene, hogy életemben talán harmadjára hozzám akarnak közeledni a csinos barátnőim helyett, viszont nagyon rossz előérzetem támad, minél messzebb szeretnék kerülni ettől az embertől.
– Hogy mi? Jaa… öö… hát nem igazán. Munkát váltani, talán utazni valahová, túlélni, főleg.
– Na, az király. Csak gondoltam megkérdezem, mert láttam, hogy nagyon messze jártál. – Ha tudnád, hogy ennél fájdalmasabban nem is lehettem volna közel. Legalábbis magamhoz. – Furcsa fejeket vágsz, ha elbambulsz.
– Ja. Tudom, hogy elmeroggyantnak nézek ki, de nem kong a fejem, amúgy. Néha beforgatom magam fölösleges gondolatkörökbe.
– Na. És most miben forogtál? – Mi közöd hozzá? majd elrontom a saját estémet is azzal, hogy hangosan kimondom ezeket.
– Lényegtelen. – kínosan mosolygok. Tudom, hogy úgy nézhetek ki, mint egy vigyorgó mosómedve.
– Nem akarsz csatlakozni hozzám és a haveromhoz? – elnéz oldalra és egy selyemfiú int felénk. Minek jött egy ilyen buliba ingben? Az ott komolyan csokornyakkendő???
– Nem, köszi. A barátaimmal vagyok.
– Velük? – az időközben szétzilált társaságomra mutat, melynek egyik fele hangosan üvöltözik a zenére, a másik fele pedig táncolni próbál.
– Hát igen.
– Biztos? Nem úgy fest, hogy érdekelnéd őket. – nagyon jól tudom, hogy muszájból hívtak el, nem kell emlékeztetned.
– Biztos, kösz azért. Örültem, szia. – borzasztó kínos vagyok, de fogom a szütyőmet és a kabátomat, hogy legalább a dohányzóba kimenjek, ha már hazamenni gáz lenne ilyenkor.
Valamiért nem tudom kezelni a társas helyzeteket. Annyira görcsösen próbálok megfelelni, kiszámítani minden szót, gesztust, beilleni a képbe. Mindennél jobban vágyok arra, hogy szeressenek, hogy akarják a társaságom, viszont pont ettől a szándékoltságtól leszek suta és végül a csontjaimban érzem, hogy valójában taszítom az embereket. Néha persze sikerül barátokat szereznem, nagyon ritkán, viszont olyankor mindig arra számítok, hogy lelepleződöm, fene tudja milyen vétekért, bűnösnek érzem magam, és várom, hogy mikor sütik rám, hogy valójában rossz ember vagyok, egy semmirekellő imposztor, aki nem érdemel törődést, figyelmet, úgyhogy jobb nélküle. Így az esetek többségében jobbnak látom, hogy előre visszavonulót fújjak és saját magam zárjam ki, mielőtt más teszi meg.
Kilépek a dohányzó hűs levegőjébe. A műanyag ponyván, ami alig szigetel, tompán verődnek vissza kék és zöld fények a megtapadó hópelyhektől pöttyözve. Elmegyek az egyik sarokba és a kifejezéstelen, homályos arcom elvegyül az elmosódott színek között. Mélyet lélegzek, hogy valami enyhítse a mellkasomban lévő szúró nyomást és előveszek egy cigarettát. Még kamasz koromban kezdtem dohányozni egy esetlen társaság révén, és bár azóta mindenki szétszéledt, mind a mai napig szívesen párnázom ki egy-egy szállal a magányt és hűségesen áldozok a tüdőbaj istenének. Tisztában vagyok vele, hogy egy nap meg fogok fizetni a káros hobbimért, de ez nem tántorít el attól, hogy bevalljam, szeretem magam így kivonni a forgalomból, bár megindokolni már nem tudom, hogy miért.
A város lustán nyúlik el a mély éjszakában. Kicsit mi is olyanok vagyunk, mint az épületek, hol szorosabban, hol szellősebben helyezkedünk egymáshoz képest, tele vagyunk élettel és zsibongással, vagy törött ablakszemekkel bámulunk a világba, lelakottan, sötéten. Jó, ez kissé nyálasan hangozhat. Ugyanakkor, ha már itt vagyunk, ebben a képletben legszívesebben egy vidám, otthonos, fényes társasház lennék, magas mennyezettel, virágokkal az ablakpárkányokon. Közel a központhoz, mégis csendes helyen, hogy szeressenek bennem lakni.
Ehhez képest úgy érzékelem, hogy a többi ember lüktető hálózatán kívül esek. Mintha Borges megközelíthetetlen Bábeli könyvtára lennék. Egy végtelen torony (valamiért mindig is ilyennek képzeltem, és bármennyiszer olvasom újra, annál kevésbé értem), telis-tele megmagyarázhatatlan könyvekkel, egy letűnő kor elérhetetlen maradványaival, melyek megfejtéséhez eltűntek a kulcsok.
Megpróbálok visszakapaszkodni a jelenbe a merengésből, de szívesebben maradnék a fejemen belül, így viszont elég nehéz lesz végigtolni az estét. Másfél óra múlva éjfél. Már nem érzem, hogy a szilveszter bármennyire is kiemelkedne a többi nap közül. Elvileg az ünnepek azért vannak, hogy megszakítsák az idő monotonitását és kiemeljenek minket a hétköznapok profánságából. Talán nem figyeltem a lelkemre eléggé vagy túlságosan felaprózódtam az üres teendők egyhangúságában, de már rég nem érzek semmit a téli ünnepek alatt vagy iránt. Képtelen vagyok úgy gondolni az újévre, mint egy tiszta lapra, mert csak szédületesen pörgő örvényként bírom érzékelni az időt, ami minden évvel egyre inkább beszippant, felold és magába olvaszt, abba az arctalan masszába, ami öntudatlanul sodródik egy messzi, de bizonyos összeroskadásba.
Elnyomom a csikket és visszamegyek a melegbe. Időközben a barátaim megpuhultak az alkoholtól és úgy táncolnak, mintha nem lenne holnap. Talán nincs is.
Bedobom a cuccaim az övéik közé, kérek egy korsó sört és megpróbálok inogni a zenére, amit sem nem értek, sem nem szeretek. Furcsállom, hogy milyen gyorsan végzek az itallal, leteszem a poharat és közelebb megyek a többiekhez. Pár számot áttáncolunk és éneklünk közben, meglep, hogy kezdem egyre jobban érezni magam, pedig egy hűvös szorongás folyamatosan kapargatja ennek a rég nem látott derűnek az alját.
Váratlanul mellettem terem a csávó, akitől kirázott a hideg és még a nevét sem akartam megkérdezni.
– Kérsz? – két poharat tart a kezében és bíztatóan néz a szemembe. Annyira bíztatóan, hogy már kellemetlenül érzem magam tőle.
– Nem, köszönöm.
– Naaa, pedig direkt kutatást végeztem, hogy tetszen neked. A pultos azt mondta, hogy ez nagy kedvenc mostanában.
Megfogom a poharat. A számhoz emelem és megszagolom. Valami koktél lehet, édes dinnyeillata van.
– Akkor idd meg te, – visszanyújtom az italt. Futkároztak a fején az érzelmek. Meglepődés, frusztráció, harag, végül egy fagyos villanás és megvetés.
– Ha nem, akkor nem, – kirántotta a poharat a kezemből és szublimált a tömegben.
Nagyon remélem, ez a jelenet nem az volt, aminek látszott. Kezdett elönteni a félelem és egy epés íz kúszott fel a torkomon. Se látok, se hallok. Nem tudom kivel beszélhetnék, pár perccel éjfél előtt, elszabadult már a pokol, senki sem tűnik józannak a barátaim közül. Visszaszámlálás.
B.Ú.É.K. B.Ú.É.K.
B.Ú.É.K.
Kicsit kezdek megnyugodni, már a himnuszéneklés is majdnem lemegy, amikor Hanna összecsuklik. Körbevesszük őt, próbáljuk felpofozgatni, szólítgatni, de nem bír fókuszálni és felkelni. Hátrébb lépek egyet és majdnem elcsúszok egy műanyag poháron. Felveszem a földről és megcsap az ismerős dinnyeillat. Fasza.
Állok összevont szemöldökkel, pörög a matek, holott érzem és tudom, hogy valójában mi is történhetett, a formálódó pánikban látom, ahogy a tenyérbemászó csávó és a dandy haverja próbálják magukat kiverekedni az ajtón. Oda akarok férkőzni a pulthoz, hogy szóljak, hívják a mentőt és a rendőrséget, úgy szorítom a poharat, mintha a lelkembe kapaszkodnék, de az emberek sodornak kifelé. Nem is értem mi történik. A minden civilizációs normát levedlett tömeggel szemben esélytelenül próbálok legalább a barátaimhoz visszajutni. Mire kiérünk, a barátaim sehol. Odamegyek a biztonsági őrhöz és megkérdezem, nem látott-e egy ájult lányt ilyen meg ilyen emberekkel. Azt mondja, de, látott. A lányt elvitte a mentő, a társaság egyik része a mentőbe, a másik része a rendőrautóba szállt, néhányan meg valószínűleg hazamentek. Az már jó. De egyiküket sem érdekelte, hogy élek-e még?
Hol vannak a cuccaim és hogy jutok haza?
Megpróbálok visszamenni, de nem engednek be. Nem használtam a ruhatárat, így nem tudom még a kabátomat se kikérni. Se pénztárca, se telefon, se kulcs. A barátaim sehol. Most mihez kezdek?
Megfagyok. Összeszűkül a torkom, fojtogat a sírás. Félek. Fáradt vagyok és éhes. A könnyek égetik a szemeim és az arcom. Semmim sincs, amibe kifújhatnám az orrom. Egy pasas megszánja a szipogásom és ad egy kifogyófélben lévő csomag papírzsebkendőt. Elindulok haza, ha nem is jutok be az ajtón, a lépcsőházban legalább nem fagyok halálra. Olyan sincs, akinek szólhatnék. Nem ismerem a szomszédokat. A család vidéken lakik. Ha más telefonjáról felhívnám őket, még jól le is basznának, hogy miért voltam ilyen óvatlan, különben is milyen helyekre járok én. Újra meg újra csengtek a fülemben az ismerős sorok. Fekete ruhájában ott állt a Mauá téren, hajnal háromkor. Mint egy lepusztult örömlány. Magányosan. Reményvesztetten[2].
A könnyek meg az orrváladék már rászáradtak az arcomra. Vacogva haladtam hazafelé, már vagy egy órája gyalogolhattam. Bérlet és pénz nélkül nem akartam egy bírságot is megkockáztatni az ötven kör mellé, amiket a cuccaim visszaszerzéséért futnom kell majd. Elértem a végenincs aluljáróhoz. Innen már nincs sok hazáig. Akkor már alig-alig szállingózott arra néhány ember. Mindenki afterezett vagy lefeküdt már. Pár hajléktalan volt csak még fent. Próbáltam észrevétlenül elmenni mellettük, de egyszercsak egy rándítást éreztem a vállamon. Megijedtem, felsikítottam.
– No. Hát mi bajod??
Nem bírok megszólalni. Csak fázok és sírok. Mint egy csecsemő. Közel hajol, rettenetes szaga van, félek tőle, de nem bírok megmozdulni.
– Ne sírj! Átléptünk az újévbe! B.Ú.É.K., kislány! – és vigyorgott rám.
Otthon akartam lenni. Az ágyamban. Melegben. Biztonságban.
Ezek az emberek folyamatosan az utcán vannak. Kiszolgáltatottan. Megvetetten. Bukottan. Mind elbuktunk. Az, hogy ők így élnek, leginkább a mi szégyenünk. Mindannyiunké.
Borzasztó belegondolni.
De nem is bírok most ezzel különösebben törődni. Önző vagyok és semmi sem érdekel. Csak haza akarok jutni. Vagy legalább a lépcsőházig.
Még mindig fogja a vállam.
Ma éjjel átérződik a valóság bűzös lehelete a világom felfeslett szövetén.
Kitépem magam és elszaladok.
Alig kapok levegőt.
Alig látok.
Ráfordulok a lépcsőre, az arcomba csap a fagyos levegő. Kettesével veszem a fokokat.
A szél a szemembe fújja a havat. Sötét van. A hó körbetáncolja az utcai lámpákat. Olyanok, mint valami torz, fagyos pitypangok.
Lihegek és fújtatok, mindenem fáj.
Hangosan visszhangzik az aluljáró.
BoOolDoOoGg ÚúÚjJj éÉéévVeeeetTt, kiiIsLlÁáánY…!
boldog új évet…!
boldog…ú … vet
bold ..u ..et.. et..!
et
(fotó: Fortepan)
[1] „Mint gyermek…” in JÓZSEF ATTILA – Válogatott versek, Osiris Kiadó, Budapest, 2005 (Ferencz Győző válogatása, 2005), 165-166.
[2] „Mauá tér”, A test keresztútja, in Clarice Lispector: Minden történet (Budapest: Magvető, 2018), 557.
